Borítókép: freepik.com
Mire szolgálnak a mesék? A legtöbbünknek gyerekkorunkban meséltek szüleink és nagyszüleink, esetleg mi magunk is szórakoztattuk már ezzel kisebb testvérünket, unokatesónkat. Ám a mesehallgatás felnőttkorban is kifejezetten hasznos lehet, hiszen valóságot kiszínező világuk, amelyben a jó mindig győz, és ahol minden apró természeti jelenségben valami fantasztikusat találunk, növeli a remény érzetét, ezáltal a szorongást és a félelmet is képes csökkenteni. Ráadásul a legrégebbi történetek olyan általános emberi tapasztalatokat gyűjtenek össze, amelyekhez bárki képes kapcsolódni, erőt gyűjteni belőle vagy elmélkedni rajta. Elsősorban a népmeséknek, semmint a tanító céllal írt műmeséknek tulajdonítják ezt a jótékony hatást, így mi is igyekeztünk eredeti Balaton-környéki történeteket gyűjteni. Következzen tehát pár különleges színfolt a Balaton mesevilágából!
Óriások gyásza, istennők szerelmei
A népmesékben szinte kivétel nélkül megjelennek a varázslatos lények – ördögök, angyalok, tündérek –, nincs ez máshogy a Balaton-környéki mondakörben sem. A legtöbb mesében az óriások jelennek meg, elsősorban a tó keletkezése kapcsán, ami nem is csoda, hisz a régi idők emberei is tudták, mekkora elemi erő kellett ahhoz, hogy a tó és a környező hegységek kialakuljanak.
Érdekes példa erre Haláp, az óriáskislány története, aki apjával, Balatonnal lakott a Badacsonyon, mikor a tó helyén még végtelen nagy síkság húzódott. Az emberek féltek Balatontól és hatalmas erejétől, ám Haláp összebarátkozott Csillával, az emberkislánnyal, és évekig játszópajtása volt. Azonban az óriások sokkal lassabban öregszenek, mint az emberek, így mikor Csilla felnőtt, egy nap utoljára jött el a még mindig gyermek Haláphoz – bejelenteni, hogy férjhez megy és a Tiszára költözik.
Haláp magányában és végtelen bánatában a mélybe vetette magát egy magas szikláról. Balaton apja nagy gyászában egy hegy alá temette, és úgy döntött, sírkövet emel neki egy ősi sellőoltárból, mely abból az időből maradt fenn, amikor a vidéket még mély tenger borította. Ahogy azonban kifordította a földből az oltárt, a helyéről hatalmas zúgással forrás tört elő, és nagy viharral elöntötte a síkságot. Balaton belefulladt az árba – ám a helyiek az emlékére róla nevezték el az így keletkezett tavat. Haláp koporsó alakú hegyét, amelyet apja emelt a tiszteletére, ma egy lenyűgöző tanösvényen járhatjuk be.
Előfordulnak istenségek is. Ugyancsak a tó keletkezéséről szól annak a gyönyörű istennőnek a története, aki a Balaton helyén elterülő tenger partján élt. Egy napon szemet vetett rá a Föld szelleme, és üldözni kezdte szerelmével, az istennő azonban megijedt a közeledésétől és elrejtőzött. A Föld szelleme egyre eltökéltebbé vált a visszautasítástól, és döngetni, rengetni kezdte a földet. Kitörtek a vulkánok, láva ömlött szét a vízben, amelyből kicsiny szigetek képződtek.
Látva a szörnyű pusztítást, az istennő tengere egy titkos barlangjában húzta meg magát. A Föld szelleme vad keresésbe kezdett, még a tenger vizét is felszippantotta, de nem találta szerelmét. Bánatában a földre zuhant, és ott helyben megszakadt a szíve. Tengerét gyászolva az istennő zokogni kezdett, könnyeivel pedig lassan megtelt a tenger helyén maradó medence, a megszilárdult lávából pedig hegyek képződtek. A helyiek úgy tartják, a szellem vulkanikus kövei és az istennő könnyei együttesen táplálják a vidék szőlőit, ettől lesz olyan páratlan és zamatos a balatoni bor – amiben azért, lássuk be, van némi igazság.
Valódi tárgyak különös legendái
A Balatonon kirándulva rengeteg furcsaságra bukkanhatunk, amelyekre a régi népeknek természetesen akad megfelelő – bár valószínűleg igencsak kiszínezett – magyarázata. Ám még ha nem is hisszük el vagy ismerjük tudományos hátterét, elindítja bennünk a fantáziát: honnan származhatnak, milyen utat járhattak be? És mi lenne, ha igazak lennének ezek a mesék?
A legismertebb ilyen különös jelenség a tihanyi visszhang, amely valójában már nem hallható a környék beépítése miatt. És bár van rá tudományos magyarázat, a helyiek úgy tartották, hogy a visszhang egy Tihany nevű szépséges királylánytól származik, aki mindennap énekelt a tóparton. Bár hangja gyönyörű volt, igen szűkmarkúan kezdett bánni vele, ugyanis egy idő után pénzt kért azért, hogy mások hallhassák énekét. A faluban élt egy vénember, akit Balatonnak hívtak, és akinek egyetlen súlyos beteg fia csupán azt kérte, énekeljen neki a királylány, akkor meggyógyul. Balaton egy darabig tudta fizetni Tihany énekét, ám egyszer csak elfogyott a vagyona, a királylány pedig túl fösvény volt: nem énekelt többet. A fiú egyre betegebb lett, végül egy nap belehalt betegségébe. A vénember nagy gyászában és éktelen haragjában elátkozta a királylányt: „mostantól hétszer ismételd el mindenki szavát!”. Azóta létezik a tihanyi visszhang, amely hűségesen – és ingyen – ismétli mindenki mondandóját.
A tóban fürödve vagy a parton sétálva könnyen találhatunk kecskekörmöket. A különös kagylóhéj elsősorban formájáról kapta a nevét, ám természetesen ehhez is kötődik egy legenda, ráadásul II. András királlyal kapcsolatban. A mese szerint II. András uralkodása idején a Balaton helyén nagy mező terült el, amelyen egy dúsgazdag kecskepásztor legeltette nyáját. A pásztor azonban szörnyen fukar volt – kincseit elrejtette a síkságon és senkinek nem adott volna belőle.
Egy napon a királyság kincsesládája kiürült a nagy hadjáratok miatt, így a király úgy döntött, elmegy a pásztorhoz kölcsönért. Győzködte, kérlelte őt – ám könyöröghetett akárhogy, a pásztor váltig állította, hogy szegény, mint a templom egere. A király ekkor azt mondta, ha a pásztor igazat szól, nem könyörög tovább – de ha hazudik, nyomban a föld nyelje el őt és minden vagyonát. Abban a percben megnyílt a föld a pásztor alatt, és hatalmas vízsugár tört elő, elsodorva őt és a kecskenyájat is. Így keletkezett hát a Balaton, és így kerültek mélyére a kecskekörmök is, a pásztor utolsó emlékeként.
Utoljára a balatonudvari kőszívek történetét hagytam, ugyanis rájuk még nincs észszerű magyarázat, továbbra is rejtély övezi, ki állította őket és miért. A monda szerint élt a faluban egy gyönyörű halászleány, aki szerelmes volt egy kőfaragó fiúba, de még jobban szerette a Balatont, amelyből családja megélt. Egy napon a fiú úgy döntött, visszamegy a hegyvidékre, ahonnan jött, a leány pedig követni akarta, de egyre bánatosabbá vált, hogy el kell hagynia a tavat. Elutazásuk napján kievezett a Balaton közepére, hogy búcsút vegyen tőle. Ám a hullámok lassan körbevették, fölcsaptak körülötte, marasztalni próbálták, és egy óvatlan pillanatban összecsaptak fölötte – a lány a tóba veszett.
Gyászában a fiú kőszíveket kezdett faragni, melyeket a helyiek fejfának használtak a temetőben. Haláláig nem is faragott mást, míg végül az utolsó kőszív az ő sírjára került. Az olykor megmosolyogtató feliratokkal ellátott sírkövek máig megtekinthetőek Balatonudvari temetőjében.
Ezek tehát a Balaton meséi. A vidéket járva azonban mi is építjük saját élményeinkkel, meséinkkel, melyeket később ugyanúgy szájhagyomány útján adunk tovább generációról generációra. Ki tudja, mit fognak mesélni száz évvel később ugyanarról a tóról? De hogy megmaradjon a történetek forrása, a következő szezonban is igyekezzünk védeni a tavunkat, és tenni azért, hogy megmaradjon természetes szépsége!
