A Pamkutya néven elhíresült duó 2010-ben regisztrálta csatornáját a videómegosztóra, ahol házikedvencükről, az ember legjobb barátjáról, Pam nevű kutyájukról posztoltak alá narrált videókat. Ezek mindössze pár perces szösszenetek voltak az eb életéről, azonban mikor mindehhez egy zenét is írtak, többé már nem volt elég a közönségnek a kizárólag narrációra épülő, dokumentáló kisvideók egyszerű világa. És innen már nem volt visszaút… Olyannyira nem, hogy kisfilmjeik és egyéb vicces tartalmaik mellett csaknem 10 évig gyártottak zenés paródiavideókat, majd ezt követte 3 saját zeneszám. És mindezekből egy olyan koncertsorozat született, amit a generációnk sosem fog elfelejteni.
Nem csak a képernyőn működik
Eleve az megkérdőjelezhető, hogy két olyan ember, akik bár kamerán keresztül szerepeltek nagyközönség előtt, milyen lesz, ha valódi tömeg előtt visznek valami olyat a színpadra, amire más az egész életét teszi fel. Szerintem nem kevés ember nevében állíthatom, hogy sikerült, méghozzá olyan formában, amire senki sem számított. Kitörni a kamerák és a stúdió falai közül más, rendkívül nagy követőszámmal rendelkező alkotó is megpróbált már, sőt, ő is írt saját számokat, de valahogy nem volt olyan erős ez a kezdeményezés, mint Pamkutyáéknál.
Szeptemberi jegyháború – Timi szemszöge
A koncert jóval azelőtt vált nagy durranássá, hogy kinyitották volna a kapukat. Amikor az első fellépést bejelentették az internet felbolydult, és akkor még szó sem volt arról, hogy összesen 7 koncertet tartanak majd a testvérek. Aztán persze szeptemberben beköszöntött a jegyháború hónapja. Rengetegen szerettek volna jegyet szerezni erre az eseményre. Az első napra mindössze húsz perc alatt elfogytak a jegyek, így nem sokra rá bejelentették a második napot, és a jegypénztár nyitási időpontját. Már reggel kilenc órakor beléptem az MVM Dome honlapjára, hogy 14 óra 20 perckor a kezemben tarthassam a megvett jegyeket március 14-ére. Igencsak szerencsésnek mondhattam magam, elvégre már a második alkalomra sikerült megszereznem a nekünk kellő három jegyet.
A várva várt nap – Anna szemszöge
A szervezők jócskán alábecsülték a közönséget, mert akkora érdeklődést váltott ki az első koncert híre, hogy szinte azonnal elfogyott minden jegy. A következő két alkalommal sem volt ez másképp, én személyesen is csak közvetett segítséggel tudtam jegyhez jutni, mert mire bejutottam az oldalra, elfogyott. Innen is köszönöm kitartó szaktársamnak, hogy tudott nekünk három állójegyet szerezni – bár szintén egy ismerősén keresztül. Már a koncert bejelentése előtt, a TikTok trend időszakában tudtam, ha lesz ilyen esemény, akkor a húgomnak és nekem mindenképp ott KELL lennünk. Gyermekkorunk meghatározó szereplője a Pamkutya. Első élményem velük a Let it go! című paródiájuk volt 2014-ben, mikor is először rátaláltam a csatornájukra. Ekkor voltam 10 éves. Annyira megtetszett ez a világ, és olyan kreatívnak találtam, hogy egyből megmutattam apukámnak és a húgomnak, majd innentől kezdve mindig együtt néztük meg a videóikat, legyen az egy újabb paródia vagy más humoros történet. Sőt, én magam is megpróbálkoztam a plüssállataim szerepeltetésével saját zenés videókat legyártani, azonban valahol örülök annak – és talán mindenki más is -, hogy ezeket nem tettem közszemlére. A koncertre nem csak a testvéremmel, Zsófival mentem, mivel elkísért minket a párom, Bence, és két nagyon közeli barátunk, Niki és Bálint is. Mindannyian állóhelyről élvezhettük az eseményt, számomra így volt teljes az élmény, de majd Timi, a cikk másik szerzője úgyis megcáfol 🙂
Pamkutyáék hódítanak – Timi szemszöge
Az este legizgalmasabb pillanata fél kilenckor érkezett el. Már szeptember 19-e óta erre a pillanatra vártunk. A kivetítő panelen elindult a visszaszámlálás. Mielőtt azonban elkezdték volna az első dalt, egy rövid videó összevágással készültek nekünk az elmúlt évekből. Megható és nosztalgikus volt végignézni azt, hogy hova is jutottak el ők a kezdetektől, valamint belegondolni abba, hogy mi ezeken a videókon nőttünk fel.
A koncertet a Rakpart paródiájukkal nyitották meg, mire az egész közönség felmorajlott. Egész este izgatott zsibongás, és mérhetetlen jókedv uralkodott az arénában. Sorra jöttek a híresebb paródiák. A nagy kedvencem, a Dark Horse paródia is elhangzott, ők pedig hozták a tőlük megszokott stílust: a koncert humoros és katartikus volt.
Sokan azzal ijesztgettek a koncert előtt, hogy ülőhellyel nem lehet majd élvezni a koncertet, és, ha fel akarunk állni táncolni, majd ránk szólnak a biztonsági őrök, hogy üljünk le. Ez viszont nem így történt. A Despacito paródia alatt már többen állva táncoltunk.
A fergeteges tombolás… és a biztonsági őr – Anna szemszöge
Nagyon izgatottak voltunk már mindannyian aznap, és ez az érzés a nap során csak fokozódott bennünk. Amikor este az MVM Domehoz érkeztünk, bennem csak akkor tudatosult igazán, hogy valóban a részese lehetek március 15-én ennek a kollektív élménysorozatnak. Amint beérkeztünk, és átmentünk az ellenőrzésen a kapuknál, besétáltunk a küzdőtérre, ami a jelen lévő embertömeg ellenére is hatalmasnak tűnt. Nekem ez volt az első olyan koncertem, ahol nem ülőhelyem volt, emiatt kicsit izgultam is, mert vannak nálam jóval magasabb emberek, akiktől félő volt, hogy nem fogok sokat látni. Mivel nem szerettünk volna a tömeg sűrűjében állni, így hátrébb kerestünk helyet. Szerencsére így is tökéletesen láttunk mindent, és volt tér ugrálni, táncolni. Az egész eseményben nekem az volt a legfelemelőbb érzés, mikor észrevettem, hogy sok rajongót kortól függetlenül a szülei is elkísértek. Egyrészük 16 év alatti volt, és felnőtt kísérő nélkül amúgy sem jöhetett volna be, de többen is jöttek korombeliek a családjukkal. Nagyon jó volt látni, hogy minden ott lévő anyuka és apuka a gyerekével együtt jól érzi magát, és kicsit kiszakad a mindennapok fogságából. Mivel én a harmadik koncertre mentem, előtte már értesültem arról, hogy milyen is volt a közönség. Az állóhelyesek közül rengetegen ezen a koncerten is az ikonikus számoknál pogóztak, ami nekem meglepő volt, mert erre a zenei stílusra nem feltétlen jellemző az ilyesmi.
Elképesztően nagy volt a nyomás rajtuk, mert tudták, minden felelősséget vállalniuk kell, abban az esetben meg főleg, ha mégsem nyeri el a rajongók tetszését a koncertélmény. Ennek ellenére olyat tudtak nyújtani a színpadon hangban és előadásban, amit sok szakmabeli zenész évek alatt épít fel. És minden várakozást felülmúltak. Bíztam bennük, főleg azután, hogy megtudtam, a Supermanagement segíti a felkészülésüket, de voltak aggályaim azzal kapcsolatban, nem válnak-e majd önmaguk paródiájává – esetleg egy rossz fellépés következtében. Kicsit furcsa azt említeni egy mondatban, hogy az alapvetően is paródiákra épülő páros majd saját magából csinál viccet, de ha jobban belegondolunk, lehetett volna egy kínos próbálkozás is, miközben a háttérben mennek a Youtube-ra is feltöltött klippek. Azonban nem ez történt, mert olyan jól rezonáltak a közönséggel, hogy a mindenki a másik energiáiból “táplálkozott”. A közönség tombolt, mert kijött a telefonjuk képernyőjéből a két kisember, az előadók pedig el sem hitték, hogy mekkora szeretet lakozik a nézőikben. Ezt többször el is mondták a koncerten. Volt egy jól felépített színpadi struktúra, és ők nem szerepeket játszottak el azon az estén, hanem önmagukként voltak jelen. Mindent, amit a 15 év alatt éreztek a karrierjük során, a videókészítések alkalmával, az akkor újra előbújt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor Béla szóló éneklése után a tömeg együtt skandálta hogy: “Norbi! Norbi! Norbi!”. Amit akkor éreztem, sosem felejtem el. Mert ez nem a sárga kabátos Béla karakterének szólt, aki a videókban is szerepelt. Ez egy személyes elismerés volt Norbinak, akin látszott, hogy meghatódott. Mindenki hálás volt abban a pillanatban. Ugyanakkor kettejük között nagyon jól érződött az a dinamika, amit sokan nehezen ugranak meg előadóként, mert az egyik fél mindig dominánsabbnak bizonyul. Itt talán azért is volt ekkora összhang, mert testvérek. Erről a különös kapocsról is írtak egy saját dalt, ami közben minden egyes koncerten jelen lévő testvérpár szoros kézfogással énekelt végig, és a végére talán néhány könnycsepp is lecsordult az arcukon. Én is a testvéremmel mentem, és tanúsíthatom, szorosabbá tette ez az élmény a kapcsolatunkat.
A bulizós zenék alatt mindenki ugrált és táncolt, akár ismerte az illetőt, akár nem – és ez nekem rendkívül tetszett. Manapság sok fiatal elzárkózik, és nem nyit újabb kapcsolatokat, az online tér beszippant minket egy buborékba, ahol jól elvagyunk magunkban. Viszont itt volt egy olyan ambivalencia, ami tök hihetetlen: ez a bezárkózó z generáció kiment a fényre, összehoztak egy hét sorozatból álló koncertet, és most itt vannak, semmitől sem tartva, és egymásnak üvöltik, hogy “UN-DO-RÍTÓ!” Valami eszméletlen volt.
Miért ment akkorát a Pamkutya koncert? – Timi szemszöge
Az estére saját számaik tették fel a koronát. Számomra rengeteget tett hozzá az élményhez, hogy a Testvérem című dalt a testvéremmel üvölthettem teli torokból, hogy érezhettem én is azt a mély kapcsot, ami megihlette őket is a dal megírásához. Emlékszem, amikor kijöttez a szám, rendkívül sokat jelentett nekünk, és csomószor meghallgattuk.
A koncertet az Aranybullával zárták, amit mindenki a helyén felállva torkaszakadtából énekelte a számot. Számomra az egyik legnagyobb élmény a koncertben az volt, hogy az emberek nem az okos eszközeiket bűvölték, nem videóztak vagy fotóztak percről percre, hanem megélték a pillanatokat, együtt. Béla és Pista, vagy ahogy a való életben hívják őket Norbi és Márk, bár nem profi előadóművészek, de egy olyan produkcióval álltak elő, amivel elérték, hogy hónapokig róluk beszéljenek. Ezzel együtt pedig egy örökre szóló emléket biztosítottak rajongóiknak. A magam nevében pedig kijelenthetem, hogy életem egyik legmeghatározóbb és legélvezetesebb koncertjén vettem részt – két amatőr előadó által. Mérhetetlen hálát és szeretet érzek a fiúk és a munkájuk iránt, hiszen nem csak a koncerten nyújtottak megannyi vidámságot, hanem a gyerekkoromat is meghatározták.
Hogy miért is olyan felejthetetlen a zenéjük? – Anna szemszöge
Talán a sikerük kulcsa az egyszerűségben rejlik. Sosem akartak többnek látszani annál a két srácnál, akik női napszemüvegben, kabátokban énekelnek. És ez az alázat vezette el őket a Dome színpadáig. Koncert közben folyamatosan tartották a kontaktot a nézőkkel, Pista, azaz Márk az ülőközönséghez is felment egyik paródiájuk közben. Az ő útjuk azért volt különleges, mert nem volt tökéletes. Láttuk a fejlődést az évek alatt, a beletett munkát. Azért tudott ennyi féle és korú ember kapcsolódni a Pamkutya jelenséghez, mert a zenéik nem egy idealizált világban játszódnak, sokkal inkább maradnak meg az emberi élet színterein, egy sokak által ismert, egyszerű világban. Olyan témákat dolgoznak fel, amik valószínűleg majdnem mindenkit érintettek vagy fognak, sok esetben sztereotípiákra építve, de mégis olyan élményt nyújtva, amit a mai filterezett világban már nehezen élhet át az ember. Minden jelenlévő azt érezte, hogy ő is a színpadon van, hogy nem egymagaként van jelen, hanem a közösség részeként. Nagyon kellemes volt azt átélni, hogy ebben a közegben mindenki elfogad téged, ugyanazért rajonganak, mint te, és akik körülvesznek, mind hasonló érzésekben osztoznak. Ugyan tudjuk, mennyien szeretik őket, mert látjuk a nézettségi adatokat, de a YouTube alapvetően egyéni fogyasztás. A koncert viszont közösségi élménnyé tette azt, amit addig mindenki otthon, egyedül nézett. Ez óriási pluszt adott: együtt nevetni, együtt énekelni. Úgy gondolom, ez másoknak ma Magyarországon nem sikerülne. Ekkora generációs élményt nehezen hoz össze bárki más, aki nem egy ilyen széles skálájú, és stabil követőtáborral rendelkezik. Zenéiken kis túlzással emberek nőttek fel, és én is, a mai napig, ha meghallom az Apuveddmeget a rádióban, néhány sornál csak a Pamkutya verziót tudom felidézni. Sokan hallgattuk zenéiket az autóban, a buszon, házibulikon, vagy csak úgy, de most végre tőlük élőben hallhattuk, mintha végre nem csak egy “Hogyan készült” verziót nézhetnénk meg belőle. A várakozások alulmúlása helyett túlteljesítés történt.
