Borítókép: Hemingway kedvenc kávézója Párizsba – wsj.com
Bevallom, engem elsőre mindig is taszított kicsit Ernest Hemingway. Kétségkívül remek hírű író volt, méltán tartják ma is nagyra, de számomra egy olyan fülledt maszkulinitást jelképezett, amivel nem bírtam megbarátkozni. Ellenben a finom érzelmeket közvetítő Fitzgeralddal. Be kell látnom viszont, hogy csak részben tévedtem. Ugyanis a korai és az igazán kései Ernest egyáltalán nem az az ember, akinek mindene a boksz, a fegyverek és a gyönyörű fiatal nők. Ezzel az oldalával pedig a Vándorünnep című rövidke regény ismertetett meg.
A mű maga igazából egy posztumusz kiadású memoár, és Hemingway egyik legizgalmasabb korszakának állít emléket. Kvázi naplóként vezet végig minket az 1920-as évek Párizsán, ahol ő és első felesége jó néhány évet éltek. Ebben a korszakban akasztották rá és sok más kortársára azt a jelzőt, hogy ők „az elveszett nemzedék” tagjai, illetve ő maga itt találta meg a cikkírói vénája mellett az igazi írói hangját is.
Hogy miért csak az író halála után jelenhetett meg a mű? Csupán azért, mert a feljegyzések röpke 28 évre eltűntek. A párizsi Ritz szálló alagsorában találtak rájuk, stílusosan két egyedi, Louis Vuitton által készített láda mélyére eltemetve. Nagy szerencsénkre ezeket a ládákat visszajuttatták jogos tulajdonosához, aki élete végén összerendezte a fejezeteket, de be már nem fejezte a jó pár évvel korábban elkezdett gondolatmenetet. Mégis, az ő szemén keresztül megismerkedhetünk a szerelem városának igazi patinájával.
„Nekünk mindig itt lesz Párizs…”
Adott egy város, amely átvészelte az első világháborút. A sebeit nyalogatja ugyan, de a pompától így sem áll messze. A bolsevik hatalomátvétel miatt ellepték Párizst a Romanov-leszármazottak és a cári Oroszország menekültjei. Illetve megjelentek a háborúban Európában állomásozó amerikai katonák is, akik, ha rövid időre is, de letelepedni vágytak az öreg kontinensen. Hoztak magukkal pénzt, illetve reményt egy szebb jövőre. Ebből táplálkozott tehát Párizs.
Ebbe a környezetbe költözött Hemingway az első feleségével, Hadley Richardsonnal és közös kisfiukkal. Tele reménnyel, kultúrára éhesen, nyitottan a tanulásra. Eleinte nem vetette fel őket a pénz. Ahogy az a feljegyzéseiből is olvasható: „onnan tudod, hogy igazán szegény vagy, hogy minden egyes étkezést a bérlakásod falai közt költesz el, és epekedsz a vacsorameghívásokért”. Bár azt leszögezi az író is, hogy a barátaikra sosem akaszkodtak rá, sőt, kifejezetten élvezte azt is, amikor csak hármasban ültek Párizs szegényebb részén bérelt, pár négyzetméteres lakásukban.
Akkoriban a megélhetéshez szükséges pénzt újságcikkek írásából szerezte, de már akkor is nagyobb dolgokról álmodott. Megemlíti a korai novelláit, amik szintén elég sikeresnek bizonyultak az amerikai lapok hasábjain, de már érezhető, hogy untatja ez a világ. Ő regényt szeretne írni, és erre buzdítják azok az emberek is, akik ismerik a munkáját. Nagy jövőt jósolnak neki, „ha leteszi a felesleges sallangokat”, ahogy Gertrude Stein is a szemébe mondta párszor.
„Madarat tolláról…”
Ez az időszak, ahogy az a Vándorünnepből is kiderül, nemcsak az írói önmegvalósításról szólt. Sokkal inkább az őt formáló barátságokról, amelyek közül pár örökre szólt.
Számos festő, író, műkedvelő és kritikus keresztezte az útját, mégis két emberről írt részletesebben: Gertrude Steinról és Scott Fitzgeraldról. Véleményem szerint erre a két találkozásra gondolhatott úgy, mint amelyek emberileg is a számára helyes út felé terelték, illetve amelyek által sokat fejlődött a történetmesélési készsége.
Gertrude Stein az 1920-as és ’30-as évek egyik legizgalmasabb különce volt. A lakása kvázi művészmenedékké vált, és akiket arra érdemesnek tartott, állandó bejárást kaphattak oda, akár hívatlanul is betérhettek. Odáig volt a művészetért, sokoldalú szalont vezetett, a kor legnagyobb festőitől kapott képeket (egyik nagy kedvence Picasso volt), és pénzzel is segítette a rászorulókat, hogy mással ne kelljen foglalkozniuk, csak az alkotással. Kifejezetten mély barátságnak indult a Hemingwayjel való kapcsolata, ám ez egy ponton beárnyékolódott, amikor Hemingway számára biztossá vált Miss Stein opportunizmusa. Onnantól kezdve a férfi kegyelmet nem ismerve elkerülte a hölgyet, bár továbbra is elismerte munkásságát, és hálás volt minden építő jellegű kritikájáért.
Francis Scott Fitzgeralddal viszonylag későn találkoztak. Akkoriban Fitzgerald már viszonylagos hírnévnek örvendett, bár kétségtelen, hogy számára is később érkezett a nagy áttörés, mint ahogy azt szerette volna. De Hemingway ismerte a nevét, és fel is nézett rá.
„Ilyen szépséget és gyengédséget még nem tapasztaltam férfiban, ugyanakkor volt benne valami félelmet keltő is, ami nem illett a képbe.”
A Vándorünnep olyan arcát mutatta meg Fitzgeraldnak, amelyről viszonylag keveset lehetett tudni. Nyilvánvaló volt, hogy a kapcsolata kifejezetten viharos a feleségével, Zeldával, akinek voltak néminemű mentális problémái, de ez alól Scott sem volt kivétel. Kifejezetten erős bipolaritás jellemezte, és a mély időszakaiban kegyetlenkedővé vált, amire aztán másnap nem is emlékezett, vagy nem úgy, ahogy az megtörtént. Hemingway szerint ijesztő volt, ugyanakkor kifejezetten sajnálte is a tehetsége miatt. Úgy fogalmazott, hogy nála tehetségesebb íróval kevéssel találkozott, ugyanakkor szerencsétlenebbel se, mivel nem tudta kibontakoztatni teljesen a képességeit.
Hemingway jelleméről tesz tanúbizonyságot, hogy nem hagyta bajban a barátját: Párizs után is nyomon követte a munkásságát, és Scottot élete végéig segítette.
„…mert Párizs vándorünnep!”
Hogy miért ért kellemes meglepetésként a mű? Hemingway gyengédsége miatt. Ahogy azt az elején röviden kifejtettem, az író számomra egyet jelentett a férfiasság azon aspektusaival, amelyekkel nem tudok teljesen egyetérteni. A vadászat iránti szenvedély, az erőszakosság és a regényeinek nőábrázolásai túlzott tesztoszteron szagot árasztottak. Ezzel pedig a Vándorünnep teljesen szembement.
Az egész egy szépen megkomponált fotográfia, amit olyan műgonddal állítottak össze, amilyenre csak azok képesek, akik halálosan szerelmesek. Sallangmentes, tehát valódi. Ettől pedig mérhetetlenül gyönyörű.
Amitől pedig még szebbé válik, az a történet íve.
Miután Hemingway újra kézhez kapta a jegyzeteit, biztossá vált, hogy ebből regény lesz. Bár mást nem csinált velük, mint sorba rendezte a fejezeteket – nem írt hozzájuk újakat, ahogy azt említettem is. Pont ott fejeződik be a történet, ahol anno abbahagyta a naplója írását, amikor elhagyták Párizst. Ám a város elhagyásával le is zárt egy korszakot. Nemcsak a várost hagyta el, hanem a feleségétől is elvált.
Ernest Hemingway egy nőt szeretett igazán az életben, ez pedig nem más volt, mint Hadley. A nő, aki mellette volt akkor, amikor még senki sem volt, és támogatta a nagy íróvá válás rögös útján.
Az író állítása szerint ez volt életének legboldogabb időszaka. És ezzel a regénnyel állít emléket mindannak, ami kedves volt neki.
