Pazzagli Ágnes Rita: “Fizikális nehézségeim miatt padlóra, tartósan semmi miatt nem kerültem soha”

Pazzagli Ágnes Ritával, egy kerekesszékes, ugyanakkor életvidám nővel beszélgettem az ő állapotáról, élet szakaszairól, és a táncról. Ágnes a Carmen című táncával magyar bajnok lett, amit nemrégiben a Ferencvárosi Művelődési Házban is bemutatott, és az örömtáncosokkal együtt a döntőbe került, a versenyt pedig azóta meg is nyerték.

Borítókép: Gábos Orsolya

A gyermekbénulás még az ötvenes években is komoly gondot jelentett az egész világon. Nagyon sok kisgyermek és ha kisebb számban is, de felnőtt is belehalt a betegségbe.  Az akut szakaszban is sok millió gyermek és bizony számos felnőtt is egész életében küzdött vagy viselte a megkapott, kb két hétig a szervezetében tomboló vírus által visszahagyott súlyos vagy kevésbé súlyos mozgásszervi „maradványállapotot”.

Te egészséges gyermekként jöttél a világra, azonban három éves korodban gyermekbénulást kaptál. Hogy alakult ez ki nálad? Mennyi idő volt, mire az orvosok megállapították ezt?

1956 nyarán is erőteljes járvány zajlott épp Magyarországon és én, az akkor hároméves kislány, valószínűleg egy állatkerti látogatás során „találkoztam” egy vírushordozóval. Anyám az első, napszúrásra hasonlító rosszullétem, rohamom kapcsán azonnal gyanította, hogy megkaptam a betegséget, el is vitt orvoshoz, de nem vettek a gerincemből folyadékmintát, hogy kimutassák a vírus jelenlétét és a gyógykezelés azonnali megindításával esetleg jelentősen korlátozzák a baj súlyosságát. Így pár nap, talán egy hét múlva érkezett a második roham és nyakig lebénultam. Akkor már azonnal kórházba kerültem, egy olyan intenzív ápolású kórterembe, amelyet övmagasságtól felfelé a folyosó felé végig üvegfallal zártak le. A szüleim két hétig csak azon az üvegfalon keresztül láthattak. Apám azzal szórakoztatott, ha meglátogatott, hogy felpattintotta az öngyújtóját és amikor én próbáltam nagyot fújni, észrevétlenül elfújta ő a lángot. Nekem szerencsém volt, mert „csak” a harántcsíkolt izmokat érintette a kór, a belső, sima izmokat nem, így a légzéssel sem volt különösebb bajom, az általános gyengeségen túl, amit a betegség okozott. Két hét alatt a szervezetemnek is sikerült a kórt leküzdenie, és csak a jobb lábamon maradt vissza súlyosabb bénulás, a bal lábam és a hátizmaim ugyan sok fejlesztést követeltek, de könnyebben munkára foghatóak voltak. 

Kaptál valamiféle gyógykezelést erre?

A betegség után visszamaradt állapot miatt nagyon sok hónapot kórházban töltöttem még, és későbbi életem során is, egészen felnőtt koromig, minden évben egy-két hónapot kórházban voltam, utókezeléseken. Igen kemény gyógytornával, vizitornával, később elektromos kezelésekkel is igyekeztek minél inkább „összekalapálni” engem és az izmaimból is a legtöbbet kihozni. Amikor nagy nehezen ismét járni tudtam, először hónaljig érő fűzővel ellátott gépet :(térdnél, bokánál két irányban mozgatható, alul ortopéd cipőre csatlakoztatott acélsín húzódott végig a lábam mellett, bőrrel bevont, kipárnázott pántokkal kapcsolódva a combom és az alsó lábszáram köré). Ezt pár évvel később felváltotta a derékig érő fűző, majd ahogy a stabilitásom nőtt, már csak ágyékig ért a sín, fűző nélkül, majd térd alatt végződött további pár év múlva. 12-13 éves korom körül már csak ortopéd cipőt hordtam és egy bottal segítettem magamnak a járásban.

Hogyan érintett téged ez a szituáció?

Apám semmiképp nem akarta, hogy magamat sajnáló, sarokban üldögélő mozgássérült legyek, így komoly harcokba bocsátkozott a családdal, amikor „kínzott” a keményebbnél keményebb tornákkal, és a „mindenre képes vagy te is lányom” hozzáállásával, a család „jajj szegény kislány” hüledezésével szemben. Így hát úgy éltem meg ezt a helyzetet, mintha teljesen normális lenne a sok fizikai korlát, nehezítés, sőt… egykorú, egészséges kortársaimmal együtt géppel a lábamon fára is másztam. Más kérdés, hogy lejönni már nem tudtam. Tudtunk szerezni olyan felnőttet, aki az általam kreált furcsábbnál furcsább helyzeteket megoldja. Nekem egy egész életre ez a „mindent IS meg tudsz csinálni” elvárás és biztatás megadta a kellő löketet ahhoz, hogy ha bottal is a kezemben, de átszáguldozzak az egész életemen és teljesen úgy éljek, mintha nem is lennék mozgássérült. 

Azt mondtad négy éve kerültél komolyabban kerekesszékbe.  Hogyan tudtál felgyógyulni a gyermekbénulásból?

A gyermekbénulásból egy-két hét alatt mindenki fel- illetve kigyógyul. Csak addig tart a vírus okozta heveny kór. De nagyon kisszámú viszont nagyon szerencsés eseten kívül mindenki, aki beleesett a betegségbe, utána is hordozza annak maradvány állapotát. Sokan vastüdőben élték le további életüket, mások kerekesszékbe kerültek és esetleg mind a négy végtagjuk gyengévé vált, vagy többé-kevésbé, illetve egészen használhatatlan maradt. Ő voltak a súlyos esetek. Én azzal az egy lebénult lábammal, meg a másik kicsit gyenge lábammal és fejleszthető hát- és hasizmaimmal egy meglehetősen szerencsés eset voltam. De ki sosem tudtam volna gyógyulni minden visszamaradt bénulásból. Közben viszont a gyermekbénulástól különösen sokat szenvedett Amerikában már a hetvenes-nyolcvanas években felütötte a fejét egy másik, a gyermekbénulással kapcsolatos gond. Sokan a túlélők közül – főként azok, akik meglehetősen aktív életet éltek – jó sok évvel a megbetegedésük után egyszer csak folyamatos állapotromlásra lettek figyelmesek. Ezt a kései „utózöngét” hívják poszt-polio szindrómának, amibe én – szerencsére – nagyon későn, már majd hatvanévesen estem bele. További jó számomra a rosszban az, hogy meglehetősen lassan romlott és romlik az állapotom, így csak pár éve kényszerültem teljesen kerekesszékbe, és még mindig fel tudok állni egy pici időre és egy-két lépésre is az izomállapotom miatt.

Mennyi idő volt neked, hogy olyan derűs személyiség tudjál lenni, mint amilyen most is vagy? Mi adta neked ezt az erőt?

Gyerekként is jókedélyű és boldog voltam, azon túl, hogy rettenetesen vásott. Biztos, hogy akkor is, mint most is, egy pár pillanatra felment bennem a gőz, ha a testi erőm kontra erőtlenségem valamiben akadályozott, de szerencsére ez sosem tart sokáig és ha bizonyára voltam is olykor letört a fizikális nehézségeim miatt padlóra, tartósan semmi miatt nem kerültem soha. Ez a sorstól/égiektől -(mindenkinek az, amiben hisz-) kapott hatalmas adománynak, végtelen életimádatomnak és apám már említett nevelési stílusának is köszönhető. Ez a velem született életimádat pedig elképzelhetetlenül sokat segített mindig az életem során, a későbbiekben is, a bizony elég gyakran bekövetkező sokféle,  elég nagy bánatot, gondot okozó egyéb nehézségek esetében is.

Kép: Gábos Orsolya

Van valami nehezítő körülmény az életedben emiatt lelki értelemben?

Valamennyi kihatása bizonyára van a lelkemben annak, amiként alakult az életem. De ha volt is, van is ilyen pillanat, ilyen eset, mindet annyira kompenzálta az életöröm bennem, hogy talán könnyebben, vidámabban és „kelj-fel-julis” természetemnél fogva egy cseppet sem megtörve éltem és élem meg az életem és a vele járó gondokat. Sőt, már fiatalabb koromban is sokszor gondoltam azt, lehet, ha nincs a gyermekbénulás, egy beképzelt, másokkal nem vagy sokkal kevésbé foglalkozó némber lettem volna.  A gyermekbénulás kinyitott, empatikusabbá tett az emberek gondjai, nehézségei felé is, jobban meg tudtam érteni eleve így mások problémáit, és emellé tett még kitartóbbá és a „majd-én-megmutatom” hozzáállásom folytán talán még erősebbé, fel nem adóbbá tett. Sokszor éreztem úgy életem során, hogy a gyermekbénulás nem csak elvett tőlem, hanem adott is. Sokat. Talán többet, mint amit elvett.

A tánc hogyan jött az életedbe? Már gyerekkorodban is jelen volt, vagy felnőttként alakult ez ki nálad?

Sokkal előbb jártam és szaladtam, mint azt „szokás”… így már egy éves korom előtt, ha zene szólt körülöttem, csippentettem a szoknyám szélét, vagy a csípőmön a kisnadrágot és táncoltam, forogtam. Aztán hároméves koromban jött a gyermekbénulás és a táncnak – elvileg – örökre vége szakadt, mert mindig is úgy gondoltam, a tánc az esztétikum esszenciája, nem szabad bicegő, sántító mozgással lerombolni a nimbuszát. Ugyanakkor emlékszem mindig azt hittem, ha nem jött volna a gyermekbénulás, én valaki lettem volna a tánc világában. Nagy név, nagy tehetség. Második Isadora Duncan, mondtam sokszor jókora öngúnnyal, de azért egy picirit komolyan is. Aztán már hatvanéves lettem, mikor rám talált a tánc. Egy kerekesszékes tánc-csoport meghívott egy bulijára és gyorsan be is ültetett – „csak úgy, próbáld ki” alapon – egy kicsit rozoga, de azért „ütőképes” kerekesszékbe, hogy én is próbálkozzak kicsit velük táncolni. Csak úgy, csak jópofaságból. Körülbelül két héttel később pedig már fel is léptem velük egy aranyos kis török ihletésű tánccal az egyik egészségügyi intézet halljában rendezett ünnepségen. Nagyon sok csodálatos táncot tanultam meg velük és felsrolhatatlanul sok helyen léphettem fel a csoportjukban, de később egy másik, úgynevezett kombi csapatban táncoltam tovább. A kombi kerekesszékes tánc-csoportok lényege, hogy egy két lábon táncoló ember és egy kerekesszékes alkot egy táncos párost és így mutatnak be nagyon sokféle táncot és koreográfiát. Körülbelül egy évig táncoltam ezzel a csapattal, majd felismerve, hogy engem szólista útra hajt a bensőm, a habitusom, Jegonyán Okszána, a magyar kerekesszékes versenytánc megteremtőjének segítségével, aki edzőm és koreográfusom lett, a versenytánc világában szólista freestyle táncossá váltam és másfél évnyi versenytáncos „pályafutásom” alatt kétszer lettem magyar bajnokká, sőt olyan magas pontszámot értem el egy ranglistavezetői táncversenyen, hogy tudomásom szerint még mindig én vagyok a  magyarországi ranglistavezető, bár már négy éve talán, hogy nem versenyzem. Részt vettem két Európa- és egy világbajnokságon is, „új” táncos létemre egészen jó helyezéseket érve el, majd a Szentpéterváron rendezett Világkupán, a világkupa akkor már 10 éves történetében először, külföldi versenyzőként különdíjat kaptam a művészi előadásmódomért. 

Kép: Gábos Orsolya

Mennyi idő volt, mire eljutottál arra az elhatározásra, mire elhatároztad, hogy te ezt befejezed? 

A versenytánc világa egy kemény és nehéz világ, nem csak a teljesítményeket illetően, az emberi oldala is rejt nagyon sok buktatót. Nem mindenki való bele. Az én személyiségem, nagy elvárásaim magammal szemben és egyéb tényezők is, mint bizonyos jelenségek, mondhatni rákfenék tekintetében a tűrőképesség hiánya no és az erőnlétem, állapotom romlása másfél év után kimondatta velem a végszót. Utána még jó pár éven keresztül számos és nagyon sok fajta eseményen, jótékonysági bálokon, színházban, Budapesten és vidéken, sőt egyszer még Olaszországban is szerepeltem, táncoltam, de a járvány kitörése mindennek talán pont akkor vetett véget, amikor már – hiszen időközben akkorra 67 éves lettem – beértem arra, hogy teljesen, vagy majdnem teljesen abbahagyjam a táncot. Akármennyire is a lelkem számára a tánc jelenti az életem.

Nehéz volt ezt meglépni? Nemrég az örömtáncosokkal léptél fel a ki mit tud versenyen a Carmennel.  Hogy fogadtad az ő felkérésüket? Örültél neki, vagy kellett némi gondolkodási idő, mert már abbahagytad a táncot?

Természetesen nem kis nehézséget jelentett a lelkemnek befejezni a táncolást, ugyanakkor meg talán mégsem, hiszen a tény, hogy mégis táncolhattam és táncoltam is az életem során, sőt, rövid idő alatt szép eredményeket értem el, hatalmas öröm volt, ami mindenképp segített a „tánctalan” időszakban is. Ugyanakkor én csak a nyilvánosság előtti táncolást fejeztem be végül is. Itthon, ha a számítógépemen olyan zene szól, ami megérint, ha kicsi is a hely körülöttem, azonnal mozdul alattam a kerekesszék, mozdul a csípőm, derekam, vállam és lendül a karom a ritmusra. Tehát szinte nincs olyan nap, hogy egy pár percet ne táncolnék.

 Az örömtáncosok felkérése pedig jó bizonyíték arra, mennyire nem zártam le belül  hermetikusan ezt a kérdést. Mert persze amikor a vezetőjük felkeresett ezzel a csodás ötlettel, hogy a szenior örömtáncosok műsorába velük közösen beillesszük az én Carmen-táncom, azonnal és gondolkodás nélkül igent mondtam. És azóta is nagy boldogságot ad ez nekem, főként, mert bekerültünk a Ki mit tud döntőjébe. Azt gondolom, akárhogy már nem tudnék úgy gyakorolni, próbálni, edzeni mint régen, az erőm hiánya folytán, még mindig van az az ötlet, az a projekt, amire azonnal kapható vagyok. 

Kép: Gábos Orsolya