Borítókép: StockSnap, Pixabay
Miért ezt a pályát választottad?
Részben rám is igaz, – ami egyébként nagyon sok pszichológusra – hogy mindig is volt bennem egyfajta segítői motiváció, belső hajtóerő. A képzés alatt láttam, hogy a legtöbb hallgatónál a segítői hivatás választása egyrészt ebből a belső hajtóerőből ered, másrészt abból a tapasztalatból, hogy megnyílnak nekik mások, komfortosan mozognak segítő szerepben, hatékonynak érzik magukat, pozitív visszajelzéseket kapnak, stb. Az én utam viszont annyiban másabb, hogy először szociológiát tanultam, ahova szintén a segítői elhivatottságom vezetett. Ott azzal szembesültem, hogy társadalmi méretekben nehezebb beavatkozni, sokkal összetettebb, politikai akarat, gazdasági lehetőség és társadalmi összefogás függvénye, ezért végül úgy döntöttem, hogy hosszútávon inkább egyénekkel szeretnék foglalkozni.
Kinek ajánlanád ezt a szakot?
A pszichológia rendkívül népszerű szak, így nem könnyű egyből a középiskolából bejutni. Sokszor a jó tanulók privilégiuma. Hivatástudat nélkül azonban annyira nem érdemes erre a pályára jönni. Egyrészt nem a legkönnyebb szak, másrészt az empátia nehezebben tanulható. Szerintem ez az a szakma, ahol senkinek nem válik kárára, ha kerülőutakat követően kezdi el a képzést. Mivel a személyiségünk maga a munkaeszköz, ezért a megdolgozott élettapasztalatok akár előnyt is jelenthetnek. Munka vagy család mellett viszont nem a legegyszerűbb választás, ha újra vissza akarunk ülni az iskolapadba. Kezdetben több statisztikát és biológiát tanulunk, mint pszichológiát és ez sokaknak kedvét szegi. Maga a pszichológus képzés pedig egy soha véget nem érő folyamat, abszolút lifelong learning, az elhivatottság igazi próbája.
Mik a szakma nehézségei és az előnyei?
Kézenfekvő magával a képzéssel folytatnunk. Pszichológus oklevelet öt év egyetemi képzés ad, viszont eszközöket és jártasságot csak a módszerspecifikus és szakképzések. Utóbbiakhoz pedig szükséges legalább 150 óra önismeret. Ezzel még „csak” pszichológus lesz valaki, terápiát nem végezhet. Ha pszichológusként szeretnél feljutni a szakma csúcsára, hogy kiképző pszichoterapeuta legyen belőled, az minimum 13 év nonstop tanulást kíván meg tőled, a nagyobbik felében már az egészségügyben való munka gyakorlása mellett. Az anyagi részéről még nem is beszéltem… Összességében rengeteg időt és pénzt kell bele invesztálni, mire az emberből terapeuta lesz és közben az életedre se nyomhatsz egy pause gombot. A jogosultságok rendszere meglehetősen komplex, belülről is idő átlátni, a klienseknek pedig töredéke van tisztában azzal, hogy milyen szakembert keressen fel a problémájával.
A pszichológus szakma nehézsége továbbá, hogy nehezen mérhető hiszen nem kapunk egyértelmű visszajelzéseket. Egyik mesterem bátorított minket, képződő családterapeutákat az úgynevezett cipőbolt metaforával, miszerint a klienseket három kategóriába lehet sorolni: a látogatók, a panaszosok és a vevők. A látogatók betérnek, körülnéznek, elmennek. A panaszosok pedig végignézegetik a cipőket, végül üres kézzel távoznak, persze, miután jól kipanaszkodták magukat. Ha az emberhez betévednek a panaszosok és a látogatók, akkor ez akár negatív visszacsatolás is lehet, hogy én nem vagyok elég jó, vagy nem tettem meg mindent. A kliens felől nézve viszont egy stádium, ami sokszor nem arról szól, hogy a segítő mennyire kompetens, hanem inkább arról, hogy a segített mennyire adta magát erre a folyamatra, hogy hol áll éppen az önmagához való kapcsolódásban, hol áll a motivációja. Persze nagyobb jutalomértékű a harmadik szakaszban kísérni az illetőt… Tehát a mérhetőség, a sikerélmény ezen a pályán egészen más, mint például a vállalati szférában.
Mivel a segítő beszélgetés általában egy kétszemélyes helyzet, nincsenek külső személyek, akik pozitív visszajelzést tudnak adni a munkádra, tehát annak a mércének kell megfelelned, amit magadnak állítottál. A kliensen, vagy a kapcsolatotokban méred a munkád sikerét. Ha valaki nagyon magasra teszi a mércét, akkor elégedetlenségre ítélheti saját magát, illetve kudarcosra a pályafutását. Fontos reális célokat kitűzni. Sokszor azt mondják, hogy a kiégés sokkal jobban fenyegeti ezen a pályán azokat, akik iszonyatosan nagy lendülettel, aktivitással, reményekkel, elhivatottsággal, illetve világmegváltó szándékokkal vágnak bele a karrierjükbe. Fontos, hogy le tudjuk kerekíteni a világnak azt a részét, amire mi hatással lehetünk, akár a kliensek életének azon szeletét, amire a közös folyamat alatt hatni tudunk a többit pedig rá kell tudni bíznunk a Jóistenre, a sorsra, kinek mi tetszik. Nyilván ez azért függ attól is, hogy ki milyen területen helyezkedik el.
Úgy gondolom, hogy a pszichológus szakma egyik legnagyobb előnye épp az, hogy nagyon széles terület nyílik meg az ember előtt. Először is van a magánszektor, ami nagyobb szabadsággal és bevétellel kecsegtet, viszont ez nem túl széles piac, Budapesten is elég sokan osztoznak rajta. Aztán ott az állami szféra, a maga előnyeivel – például széleskörű tapasztalatot ad – és nehézségeivel egyaránt. Az iskolapszichológusok például a pedagógus bértábla alapján kapnak fizetést. A családsegítők esetén is a szociális szféra jövedelme a mérvadó. Ezen területen ráadásul gyakori tapasztalat, hogy a klienseken keresztül egy halmozott hátrányokkal terhelt rendszerrel kerülünk kapcsolatba, amire igencsak korlátozott a ráhatásunk. Emellett a rendvédelemben vagy a büntetés-végrehajtásban is lehet karriert építeni, például igazságügyi szakértőként, börtönpszichológusként, vagy pártfogóként, ha valakit ez az irány vonzana.
A vállalati szférában már BA diplomával is várják a viselkedéselemzőket (például HR-esként), illetve a marketing területén is hasznosíthatóak azok a készségek és ismeretek, melyekre szert teszünk a képzés során. Végül a felsőoktatásban maradva, tudományos területen is kibontakozhatunk pszichológusként, ami szintén egy szép terület. A szakképzésekből is rengeteg irány elérhető, például a tanácsadói, a klinikai vonal, a szexuálpszichológia, vagy a módszer specifikus képzések, mint például a családterápia, művészetterápia vagy az autogén tréning, a sor pedig végeláthatatlan.
A pszichológus szakma legnagyobb szépsége a másokkal való kapcsolódás és az úton levés élménye. Ha teljes lényünkkel vagyunk benne, akkor ez a fejlődés kiapadhatatlan tárháza.
Milyen szakmai dilemmákkal szembesülhet egy pszichológus vagy egy pszichológia szakos hallgató?
A szakirány választásról és az elhelyezkedésről már beszéltem. További dilemmák lehetnek, hogy kit vállalunk el, vagy kit nem vállalunk el, hol húzzuk meg a határokat. Ezekre kapunk mankókat, vannak ökölszabályok, de azt már most látom, hogy az élet ezeket sokszor challenge-eli. Például az egyetemen működő kortárs segítőben, a SOULítóban, hat alkalmas keretek között dolgozunk, alapvetően egészséges kliensekkel. Mikor látjuk, hogy az alapprobléma nem kortárs kompetencia, még mindig felmerülhet a kérdés, hogy ha az első alkalommal továbbküldünk valakit, lehet, hogy soha nem érkezik meg. Elkönyveli, hogy vele valami nagy baj van, sérül a bizalma stb. Ellenben ha az alatt a néhány alkalom alatt megtapasztalja, hogy korábban nem ismert minőségben kapcsolódhat önmagához, vagy egy másik emberhez, ha megérzi a teljes lényének szóló elfogadást, belekóstol abba, hogy milyen kompetensnek lenni a saját életében, akkor jó eséllyel nyitott lesz a további együttműködésre például egy klinikus szakemberrel.
Milyen kompetenciák szükségesek ahhoz, hogy valaki jó pszichológus legyen?
Kutatások támasztják alá, hogy a legtöbb segítő együttműködés sikerének kulcsa nem valami csodamódszeren múlik. Rogers három feltétlenül szükséges kompetenciára redukálta a jó segítő ismérvét: empátia, teljes feltétel nélküli elfogadás és kongruencia. Az empátia nem ugyanaz, mint az együttérzés, tehát nem arról szól, hogy ugyanazokat az érzéseket éljük át, ugyanazokat a mélységeket járjuk meg, mint a kliens, hanem egy külső helyzetből képesek vagyunk belehelyezkedni a kliens helyzetébe, anélkül, hogy mi magunk is annyira belebonyolódnánk, hogy az már képtelenné tenne a segítésre. Az ítéletmentes elfogadáson és a hitelességen pedig lehet és kell is dolgozni segítő szakemberként. Az utóbbin élethosszig.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a pszichológusnak megtestesült embereszménynek kell lennie, de nem spórolhatja meg a folyamatos tükörbenézést és jó, ha olyanokat kísér, akiknek a hozott problémájában – , hogy Kozma-Vízkeleti Dánielt idézzem – néhány fejezettel a kliens előtt jár az önismereti tankönyvben. Az önmagunkkal való kapcsolódás, a párhuzamos kifelé és befelé figyelés is feltétele annak a fajta kapcsolódásnak, mely a folyamatban korrektív emocionális élményekhez vezet.
A jó pszichológus motivált, érdekelt – nem csupán anyagilag – a vele szemben ülő jóllétében, azonban tudja, hogy mennyiben felel érte, tartja a határait, nem dolgozik a kliens helyett. Ezzel érthetővé válik, hogy miért van az, hogy a kezdő pszichológusok és a rendkívül tapasztalt „bölcs” szakemberek praxisában a legalacsonyabb a lemorzsolódás. Az előbbi csoportban még ott munkál a hatalmas motiváció, míg az utóbbi csoportnál a több évtizedes tapasztalat és az érett személyiség kettőse.
Vállalom, hogy kicsit megosztó leszek, de fontosnak tartom, hogy egy segítő szakember megőrizze magát amolyan „tiszta lapként” a kliens számára, ez az áttétellel való munkát is támogatja. Például ne legyenek Facebook ismerősök a közös folyamat alatt. Ma nagyon dívik az én brand építés. Ezzel nyilván el lehet érni, hogy olyanok jöjjenek be az ajtón, akiket megszólít a személyünk, az érdeklődésünk, az életünk, ugyanakkor teret ad a képmutatásnak. A shownak mennie kell, akkor is, ha az életünk épp nem kirakatba illő… Ilyenkor megy rá egy kis filter, meg ez meg az. Ekkor viszont óriásit sérül a hitelesség. A pszichológus is ember, a maga küzdelmeivel, fejlesztendő területeivel együtt. Jó esetben pedig folyamatosan dolgozik ezeken és nem engedi, hogy ez a munkájában akadályozza. Erre is van a szupervízió.
Sok mindent lehetne még ide sorolni, nem árt a jó megfigyelőképesség, hallgatás és a nézőpontváltás képessége, a kitartás, a türelem, stb. Végül, amit még kiemelnék, hogy ez a szakma egyfajta intuitív működésmódot is igényel.
Hogyan tudsz megküzdeni a kliensek helyzetével, nehezebb élettörténetek, sorsok megismerésével?
Erre azt szokták mondani, hogy van az embernek egy hivatás személyisége is, amit jó esetben fejlesztünk az évek alatt. Azért is járunk önismeretbe, hogy feltérképezzük a saját gombjainkat, nehogy a segítő helyzetben váratlanul kapcsolódjanak be. Ezen kívül szükséges elengedni és elfogadni, hogy nem tudunk mindent kontrollálni. Nekem személy szerint sokat segít az, hogy van egy teljesen független életem és családom, így nem a négy fal vár, ha hazamegyek. Továbbá sokat segíthet, ha az ember teamben végzi a munkáját. Pályakezdőként különösen érdemes olyan munkahelyet választani, ahol erre van lehetőség, van csapatmunka, esetleg belső képzések. Egyénileg is fel lehet keresni egy tapasztalt szakembert szupervízió céljából.
Véleményem szerint a nehezebb élettörténetek, sorsok mindig jobban bemozgatnak, különösen ahol egy korábbi sérülés hege emlékeztet a saját tapasztalataimra. Ugyanakkor, amennyiben képes vagyok megtartani a klienst az „itt és mostban”, nem ő fog felmosni a padlóról és az ülés végeztével le tudom tenni a batyut – nem erről álmodok, nem traumatizál – akkor ez az érzékenység inkább segíti a kapcsolódásomat a másikhoz és odaadóbb pszichológussá tesz.
