Borítókép: The Basie
Bob Dylanről már korábban is készült film. Még pedig Todd Haynes rendezésében, I’m Not There – Bob Dylan életei címmel, ami rendhagyó módon mutatta be a zenész életét. Több korszakát láthattuk több színésszel (pl. Christian Bale, Richard Gere, Heath Ledger, Ben Whishaw, Cate Blanchett) és különböző karakter nevekkel (pl. Jude Quinn, Billy, Robbie, Jack vagy épp Arthur Rimbaud). Az eredmény egy eléggé egyedülálló alkotást hozott magával. Ehhez képest mostani alanyunk picit kommerszebb. Hisz a kezdeti sikerektől eljutunk az ominozumnak számító 1965-ös Newport Folk Festival-os fellépéséig. Innentől kezdve Dylan a folk zene világából kilépve a rock ’n’ roll felé vette az irányt. Az eredmény magáért beszél.
Vajon tényleg annyira gördül ez a gördülő kő?
A filmet James Mangold rendezte. Neki többek között olyan alkotásokat köszönhetünk, mint a Copland 1997-ből, Börtönvonat Yumába 2007-ből, Logan 2017-ből, Az aszfalt királyai 2019-ből.
Már ebben a zsánerben is alkotott maradandót 2005-ben A nyughatatlan című filmjével, ami Johnny Cash életét vitte a vászonra. És milyen érdekes, ebben a filmben is feltűnik Johnny Cash Boyd Holbrook kifejezetten vagány alakításával. Mindenesetre Mangold jobban odatette magát, mint a Sors tárcsája esetében. Bár Dylannak egy olyan pontját fogta meg, ami nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Ugyanis a The Doors filmhez hasonlóan nem a valóság, hanem a legenda elevenedik meg. Az életrajz itt egy kerítés, és inkább a jellemén volt hangsúly, ami elég rejtélyes volt, még maga Dylan számára is. De ez a rejtélyesség tette azzá a legendává, akiről ez a film is szól.
Timothée Chalamet eddig sajnos nem tudott lenyűgözni. Nem vitatom, hogy tehetséges, de a karaktere és az imázsa számomra mindig is nagyon idegen volt. Még annak ellenére is, hogy sikerült bebizonyítania azt, hogy jól állt neki Paul Atreides szerepe a Dűne filmekben. Feltűnt erős alkotásokban, jó alakításokkal. Mégis azt kell mondanom, hogy talán most először éreztem azt, hogy a korábbi karaktereit levetkőzve abszolút tökéletesen átlényegült Dylan karakterévé. Ahogy beszélt, és ahogy énekelt, mintha rá írták volna a szerepet.
De a többi színész se volt gyenge. Edward Norton, mint Pete Seeger újra bizonyította, hogy színészi eszköztára eléggé széles. De Joan Baez szerepében Monica Barbaro is emlékezeteset tudott alkotni. Illetve Elle Fanning és a korábban említett Boyd Holbrook is kihozták a legjobbat a maguk szerepéből.
Kötekedésképp talán azt tudnám mondani, hogy sok újdonságot a műfajba nem emel, de mindenképp gazdagítja azt. Talán akik abszolút a zenész életrajzára kiváncsiak, azoknak könnyen lehet, hogy csalódás lesz a film. Nekik lehet inkább az I’m Not There-t érdemes megnézni, mert ott az életrajz pontosabb. Mindannak ellenére, hogy különböző karakterek képében kapjuk meg Dylant.
Mindennek vége Baby Blue
Ahogy a Bringing It All Back Home lemezt zárja az It’s All Over Now Baby Blue, úgy én annyit mondanék, hogy Dylan rajongóknak és zenészekről szóló filmek kedvelőinek ajánlott első sorban. De Chalamet vagy épp Edward Norton rajongóknak, James Mangold filmek kedvelőinek, illetve a 60-as évek szerelmeseinek is érdemes próbát tenni vele. Mindenki másnak meg nem kötelező. De én mindig azt mondom, legyen bármilyen egy alkotás, ha valakit érdekel valami, akkor nézze meg és döntse el, hogy tetszik neki vagy sem.
