Mi lenne ha az életre úgy tekintenénk, mint egy mértékegység? Egy egység, ami mindenkinek mást jelent. Mint a kérészek, akik egy nap alatt megszületnek, párt találnak, utodót nemzenek, majd meghalnak. Ők ezt az egy napot osztják be, mint élet-egység. Goda Gábor rendező szerint, a Kérész Művek társulat is így működik. Egy nap alatt megálmodnak valamit, amit aztán a nézők előtt összeraknak, megvalósítanak, majd befejeznek. Vége.
Akkor egyszer, azon a helyen, azokkal az emberekkel megtörtént valami, ami más alkalommal nem fog. Mi lenne, ha az élet minden pillanatát így fognánk fel? A MOME végzős, média design mesterszakos hallgatói beálltak a gondolat mellé, és egy estére ők is az előadás részesei lettek. Az estét megelőzte egy közös felkészülés Goda Gáborral, a Kérész Művek rendezőjével, majd megkapták az előadás hívószavát – megfelelés –, és mindenki egyedül megformálta a következő napokban, számára mit jelent mindez. Majd az előadás reggelén összegyűltek egy üres teremben, megosztották egymással a gondolataikat, és megtöltötték a teret, amelyet aztán este a nézők is birtokba vettek.
Ez nem egy szokványos előadás volt. Amikor áthaladtunk a kies gyárépület rejtelmes lépcsőin és láncfüggönyein, pontosan tudtuk, hogy itt valami szokatlan, izgalmas és kiszámíthatatlan esemény vár ránk. A nézőtér és színpad helyett egy rögtönzött kávézóban – vagy ha úgy tetszik, kocsmában – találtuk magunkat. A büfét szabadon lehetett használni azután is, hogy elindult a performansz, a boros poharak csörgése és a sörös dobozok szisszenése egy egészen bensőséges hangulatot hozott.
Szükség is volt erre, mert a látottak rögtön bedobtak minket a mélybe. Elengedhetetlen volt, hogy a néző meg akarja érteni, bele akarjon látni valamit a jelenetekbe, nem nyújtották át a gondolatokat azon a bizonyos ezüsttálcán. Nem volt narráció, nem voltak párbeszédek. Csak tettek. De lássuk be, valahol ez határoz meg minket igazán. A tetteinkkel próbálunk megfelelni másoknak, míg néha elfelejtünk megfelelni önmagunknak.
Bizonyára mindenki – kortól és életszakasztól függetlenül – talált olyan jelenetet, ami igazán megérintette, amivel azonosulni tudott. Hiszen mindent úgy lehetett értelmezni, ahogy azt te akartad, ahogy arra neked szükséged volt ahhoz, hogy megérintsen és magaddal vigyél valamit.
Sokunknak ismerős jelenet például, mikor egy összejövetelen úgy érezzük, újra és újra a pohárért kell nyúlnunk, mert ha mi nem iszunk, azzal kilógunk a sorból, vagyis nem felelünk meg. Ezért már láncreakció-szerűen ha valaki iszik, mi is automatikusan követjük, akkor is, ha minden porcikánk ellenezné. De mi meg akarunk felelni a társadalomnak, így azt is elhisszük, hogy majd az fog mosolyt csalni az arcunkra, ha megszerezzük azt a diplomát, vagy ha újabb és újabb érmeket akasztanak a nyakunkba. Ezek a gondolatok talán ott vannak bennünk, de látva mindezt megelevenedni magunk előtt olyan, mintha kapnánk egy ébresztő pofont a valóságtól.
Sokféle jelenettel találkoztunk az est folyamán, de meglehet, egy részükhöz még nem éltünk át eleget az életben, hogy megértsük. Kicsit olyan volt, mintha egy hullámvasúton lennénk, ahol a mély gondolatok után hirtelen átcsúszunk a kínosan szemöldökráncolós kategóriába, ahol egyetlen kapaszkodónk az lenne, hogy körbenézünk, hátha a közönség reakciójából le tudunk valamit olvasni. De aztán ez még kaotikusabb érzést kelt, mert valaki mosollyal az arcán, valaki a fejét fogva az asztalra dőlve ül, miközben amúgy mindenki csak kapkodja a tekintetét jobbra-balra, mert az események körülöttünk egyszerre és mindenhol történnek, és senki nem akar lemaradni egyetlen részletről sem, mivel meg akarunk felelni, mint nézőközönség.
A Kérész Művek előadása nem való mindenkinek, de ha valami meghökkentőre, szokatlanra és megismételhetetlen élményre vágynánk, érdemes lehet ellátogatnunk az Artus Stúdióba, ahol minden bizonnyal vár ránk egy újabb előadás ahol sokszínű gondolatok és művészeti ágak találkoznak.
