Borítókép forrása: Electronic Groove
Kezdeti gitárpszichedelika
Akik a Currents lemez óta (vagyis 2015-től) ismerik a Tame Impalát, azoknak kissé idegennek tűnhetnek a korai EP-k és albumok. A projekt kezdetben ugyanis pszichedelikus rockot játszott, így válva a 2000-es évek neo-pszichedelika hullámnak egyik úttörő indie bandájává. A 2008-as Tame Impala EP után jelent meg 2010-ben az Innerspeaker című debütáló albumuk, ami remek kiindulópont volt a projekt számára.
Az Innerspeaker dalról dalra haladva építi fel pszichedelikus, egységes élményét. Minden alkotásnak megvan a helye az albumon és különböző funkciókat töltenek be: az It Is Not Meant To Be nyitódal például még egy gyöngéd dallammal vezeti be a hallgatót az album tripjébe, de az olyan dalok, mint a Desire Be Desire Go és a The Bold Arrow Of Time inkább riffcentrikusak, olykor progresszívak. Bizonyos daloknak három-négy perc elég a kiteljesedéshez, ám a Runaway, Houses, City, Clouds hét percével kínál egy önálló, beszippantó élményt. Az I Don’t Really Mind záródal pedig egészen agresszívan alkalmazza az elektronikus hangzást, így némiképp megjósolva a következő album, a Lonerism sorsát. Összeségében az Innerspeaker egy pszichedelikus, alulértékelt album, ami bár nem annyira reformszerű, mint például a későbbi Currents, de attól függetlenül megállja a helyét a diszkográfiában szimplán azzal, hogy magával ragad és egy komfortos világba vezet. Olyan világba, melyet az albumborító is jól átad: egy meleg nyári napon fotózott egészen gazdag, feltehetőleg árnyékos erdő, amely vissza-visszatér önmagába a Droste-effektus által.
A Lonerism követi elődje irányvonalát, ám az előző albumtól megszokott széjjelzengő pszichedelikus élmény mellé társul be elektronikus hangzás, továbbá hallható némi popposodás is: a dalok rövidebbé váltak. E változásokra a lehető legjobb példa az Endors Toi című dal. A változások ellenére az Innerspeaker nyújtott, abszolút tripélményét megörökítik olyan dalok, mint például a Keep On Lying és a Nothing That Has Happened So Far…. A stereo hangzást kihasználva Kevin egy olyan effektet kezdett el használni ezen az albumán, ami később mondhatni védjegyévé vált. Ez a Mind Mischief utolsó egy percében fellelhető rész, amikor a hang flanger effektel kiegészülve a bal fülrészről a jobb részre vándorol, ha hasonlattal kéne érzékeltetni, talán a körbe-körbe forgó ringlispílen való utazáshoz tudnám legjobban hasonlítani. A Lonerism véleményem szerint kevésbé konzisztens albumélményt nyújt, ám ezáltal a dalok jobban képesek önállósodni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Elephant talán az egyik legmenőbb Tame Impala slágerdal, ám mégsem annyira erősen asszociálható a Lonerism album identitásával, mint ahogy ez hasonlóan megtehető az Innerspeaker bármely dalával. A két album közti effajta különbséget majd a Currents lesz képes kiegyenlíteni, ami nemhogy csak egy merőben erős és rizikós váltást jelentett a projekten belül, hanem a Tame Impala megkérdőjelezhetetlen magnum opusává vált.
A katarzis és az utózengése
Már több mint egy évvel ezelőtt írtam egy rövid, kevésbé kielégítő albumajánlót a Currentsről, ám ami talán a legerősebben kimaradt ebből az írásból, az az album szerepének taglalása a Tame Impala diszkográfiát nézve. Mint ahogy említettem, már a Lonerism előjelzett egy szintetizátor-alapú váltás, ám ez teljes valójában csak a következő albumnál lett domináns. A gitár ezúttal inkább háttérhangszerré vált, több popposabb dal kapott kiemelt szerepet az albumon, a különféle funkcionalitású dalok pedig egy egységesített albumot mutatnak. Az epikus albumnyitó, a Let It Happen-ben felbukkanó loop-effekt teljes mértékben átírja a dal addigi menetét, egy pszichedelikus kitekintés kedvéért, amit egy hosszú outro szakít meg. Itt összpontosulnak a dal eddigi elemei, a háttérvokál és a torzított gitár pedig erősít ezen az élményen. Egyértelműen Tame Impala egyik, ha nem a legjobb dala. E sűrű dalélményt a Nangs követi, ami egy könnyed, monoton átvezetésként szolgál, szintúgy, mint a később fellelhető Gossip. Hasonló szerepet tölt be a Disciples és a Love/Paranoia, amelyeket teljes értékű dalok, ám rövidségük és egyszerű dalstrutúrájuk miatt csak az album édes pszichedelikáját ragadják meg. Továbbá ezek a dalok akkor tűnnek fel, mikor egy ingergazdagabb, hosszabb dal előzi meg őket (Let It Happen-nél és a Past Life-nál ezt látjuk), vagy két-három darab befogadhatóbb, négy perces dal. A slágerekért a The Less I Know The Better és az Eventually dalok felelnek, meghittebb hangulatot a The Moments és a Yes I’m Changing teremtenek. Az album talán legérdekesebb pontja a Past Life, amibe egy történetet is elrejtett Kevin, a hagyományos dalstruktúra hiányát pedig az abszolút pszichedelika helyettesíti, a már említett, ringlispíl-érzést keltő effekttel. Az albumzáró New Person, Same Old Mistakes megszakítja az album mondhatni gejl hangulatát, komolyságával visszaidézi a Let It Happent – ezért beszélhetünk egy keretes lemezszerkezetről.
Az előbb felsorakoztatott jellegzetességek szerintem mind megmutatják azt, hogy a Currents sikere a gondosan megszerkesztett perfekcionizmus eredménye, amit végigkísér egy effektekkel kisajátított, mégis néhol nosztalgikus szintihangzás, a dalok pedig képesek egymagukban is funkcionálni, mi sem bizonyítja jobban a Let It Happen sűrű élménye (ami dalstruktúrája miatt is visszaidézte nekem a King Crimson – Starless című dalának kiteljesedett egységét), vagy a rémegyszerű Disciples, ami kevesebb, mint két percben tartalmaz egy intrót, egy outrót és cathcy vibe-ot. Mégis, az előbb felsorolt két dal az album keretein belül további funkciót látnak el: az egyik egy súlyos nyitány, ami felkészít az album későbbi ingergazdagságára; a másik pedig egy direkt, boldog átvezető dal, mely hidat képez egy sűrű eargasm élmény (Past Life) és egy meghittebb, bájosabb alkotás (Cause I’m a Man) között. A Currents ebből a szempontból tehát az Innerspeaker és a Lonerism kiegyenlítése.
A Currents az a remekmű, diszkográfai katarzispont, amit egy jó ideig biztos nem lehet megismételni és nagyszerűségéből adódóan képes egy olyan űrt létrehozni, ami identitásválságot okozhat egy előadó esetében. A Tame Impala kétszer is belekósolt ebbe, két különböző módon. Először a The Slow Rush-hal, másodszor a később tárgyalandó Deadbeat-tel. Míg az előbbi lemez egy korrekt átmeneti megoldásként szolgált erre a problémára, utóbbi többek között e súly miatt roskadt össze.
A The Slow Rush sokak szerint és számomra is egy kétes megítélésű album, mégis, ha szóba kerül, védeni próbálom. Öt évvel a Currents után a rajongók egy olyan lemezt kaptak, amely egyértelműen merít elődjéből, mégis valami változott az előzőleg bevált recepten. A dalok merengősebbek, kevésbé ingergazdagok és emiatt nem is csoda, hogy az előző lemezen pihenést biztosító rövid átvezetők és az egyszerű két-három perces dalok szinte eltűnnek. Az albumborító is egy olyan világról ad számot, amely kellemes nyári, nekem személy szerint mediterrán hangulatot áraszt, míg a Currents-et a kirobbanó, élvezetes hőség jellemzi. Az albumnyitó One More Year is erről árulkodik: nincsenek benne olyan radikális és meglepő váltások, mint a Let It Happen esetében. Az előző lemez slágere, a The Less I Know The Better sikere nagyban köszönhető a catchy basszusgitár szólamnak, és az ennek aládolgozó kiegészítő hangszereknek. A The Less I Know The Better alapreceptjét megtartva Kevin szimplán csak átalakította tartalmát az album hangulatához igazítva és lám, így született meg a szintúgy unhatatlan Borderline. A Posthumous Forgiveness loop-effektel dallamváltást alkalmaz, továbbá az octaver alkotta torzított gitársound is megjelenik – ezzel folytatva a Let It Happen irányát. A hallgató elégedetten tudja végighallgatni a dalt, mert bár a fellelhető elemek hasonlóak, mégis tartalmilag érdekesek és beleillenek az album hangulatába. A Breathe Deeper az album esszenciadala, összefoglalja számomra az előbb leírt mediterrán érzést, emellett rétegelt, de mégse bonyolult, vibey dalról van szó, ami outrójában is képes visszafogottan újdonságot mutatni. Az On Track az előző album Past Life dalából veszi kölcsön az effektjeit, ám itt a meghitt hangulatot például az újdonságként ható orgona erősíti. Az Is It True rémegyszerű, mondhatnánk kissé lazább, vagy netalán töltelékdalnak, ám a végig uraló feszes ütemű dallam és a refrén után fellelhető erőszakos elektromos effekt megmenti a hallgatót az unalom érzésétől. Az It Might Be Time erőszakosabb, kirobbanó hangulata a Lonerism-érát idézi vissza, az One More Hour pedig tökéletesen balanszol a visszafogott, feszült csöndesség és a fegyelmezetlenül berobbanó zaj között, az ötödik perchez közeledve pedig pszichedelikus katarzisban összpontosul, majd lecseng egy kellemesebb outróban. Az album egyetlen, szinte jelentéktelen átvezető dala a Glimmer, amely érdekesmód a Deadbeat drummachine uralta, monoton ütemét jelezte előre – az e mögött megbújó szándékoltság több szempontból is elképzelhető, főleg, ha a Tame Impala korabeli nyilatkozatait és a The Slow Rush-t követő közreműködéseit is végigtekintjük.
A The Slow Rush egy pihentetőbb, késő délutáni élmény, amelyet természetesen lehet élvezni, viszont ettől az üdeségtől ne várjunk reformszerű megoldásokat, egy identitás teljes újraszervezését, mivel nem képes elszakadni elődjétől. A dalok többsége is azért működik, mert felhasználja a Currents bevált receptjeit, habár az ezekhez hozzásimuló kellemes nyári érzés pedig tagadhatatlanul megragadható, ezt nem lehet elvenni a The Slow Rush-tól. Az album számomra épp ezek miatt működik, de azegység mögött megbújik az identitásválság, miszerint ő csak elődje utózengése. Az ezt követő albumot illetően pedig nem volt kérdés, hogy tényleg újat kell mutatnia Kevinnek, ha meg szeretné tartani a feldagadt rajongótábort, mert nem fogják beérni egy újabb Currents átdolgozással.
Se eleje, se vége
A The Slow Rush után a Tame Impala feat-ekkel tartotta fenn hírnevét, így adott ki egy közös dalt a Thundercat-tel, a Gorilaz-zal és kettőt a Justice-szal. A Justice közreműködésnél vált egyértelművé, hogy Kevin egészen erősen ismerkedik a house zenével, nem véletlen, hogy a french touch műfaj mai napig aktív elismert duójával dolgozott össze. Az One Night/All night tartalmazza a Justice sötét, de funky atmoszféráját, a Neverender pedig diszkósabb hangzást képvisel. Ez utóbbi annyira jól sikerült, hogy egy Grammy-díj is járt érte. Ám utólag rájöhetünk, hogy a house slágerekért inkább a Justice-nak lehetünk hálásak, mert a Tame Impala (nagyrészt) house lemeze, a Deadbeat nemcsak a diszkográfiát nézve, hanem műfaján belül is gyengén teljesített.
De először kezdjük a single-öknél: az első dal a lemezről az End Of Summer volt, ami erős kételyeket keltett a rajongókban. Itt már érezhető a house erőteljes iránymutatása a lemezre tekintve, ám kellően pszichedelikus és melodikus a dal, hogy mégis egy igazán Tame Impala dalnak lehessen nevezni. Számomra talán az egyik személyes kedvencem a Deadbeat-ről: a negyedik percnél bár feleslegesnek tűnhet a dalrészváltás, mintha csak kényszerből lenne meghosszabbítva így a dal, de valójában szép lezárást ad. A dal megjelenésének az ideje (július vége), a dalcím (lefordítva a nyár vége), a dalszöveg (ami értelmezhető egy haragmentes, ám nehéz szerelmi búcsúként, aminek kikövetkeztethető előzménye a nyáron közösen átélt élmények) tökéletesen szinkronban passzolt egymáshoz, így ebből a szempontból reményt keltett bennem – de a kételkedés megmaradt, mint megannyi más rajongónál is: mégis ebből hogyan nőhet ki egy egész lemez irányvonala? Ezután érkezett a Loser, ami a lemez talán egyetlen úgy igazán gitárcentrikus dala. A megjelenésnél több hallgató is megörült, hogy a house vonal visszaszorult. A dal könnyed, laza, de mégis egysíkúvá válik egy idő után, szóval nem az a sláger, amit ötször is lejátszol egymás után, mert annyira unhatatlan. Egy hallgatásra teljesen jó, de abban nagyjából kimerül, pedig szerintem, hogy nagyobb potenciál volt benne. A zárósingle a Dracula lett, ami már a teaserek közzététele után valóságosan berobbant, a dal megjelenésekor pedig bebizonyosodott, hogy a hype nem volt hiábavaló. A Dracula egyértelműen az album, de nem túlzok azzal, hogy talán az egész Tame Impala diszkográfia egyik legnagyobb slágere. Mindezt úgy, hogy nyoma sincs bárminemű korai pszichedelikus gyökereknek, a disco irány eddig egészen stílusidegen volt Tame Impala esetében, épp emiatt bizonyult egy meglepő mesterműnek, ami ha egy kicsit ki is lóg hangulatában az albumról, mégis a Deadbeat megsemmisítő fogadtatásának egyik fő megmentője.
A single-ök három különböző arculatát mutatták meg a megjelenő lemeznek, majd amikor az kijött és meghallgattam, hatalmas csalódás volt. Az End Of Summer house hangulatát csak a Not My World és az Ethereal Connection kívánta folytatni, a Loser átformált testvéréve pedig az Obsolete lett, ami csak outrójában volt képes meglepni, de az önmagában nem mentette meg középszerűségétől. A Dracula hatalmas sikerével és egyediségével magára maradt az albumon (talán az Afterthought áll hozzá legközelebb hangulatában). A többi dal – amik kevésbé mutatnak hasonlóságot a kislemezekhez – hanyag, kreatívtalanok, gyakran minimalisztikusak, de nem érnek el ezzel esztétikai értéket, szimplán csak íztelenek. A My Old Ways egy egyszerű zongora dallammal nyitja meg az albumot, ami uralja a dalt a feléig, majd lassan átcsúszik egy háttérvokál által színesített, továbbá elektronikus hangszerelés alakította katarzisépítésbe, ami azonban végül elfullad. Repetitívvé válik, ez pedig idegesítően hat öt perces hosszúságával. A No Reply az album egyik mélypontjának nevezem, bármennyire is igyekeztem szeretni ezt a dalt. Kívántam volna nevezni inkább egy átvezető dalnak, de a közel négy perces hossz ezt nem teszi lehetővé. A dal eleje egy különleges, az End Of Summer-hez hasonló keserédes hangulatot áraszt magából. Ezzel nem is lenne baj, ha két percig nem változatlanul haladna előre a dal – olyan nevetséges sorokkal, mint az alábbi: “You’re a cinephile, I watch Family Guy”. Ezt követően egy igazán szép zongoradallamot kapunk, ami viszont nem tud miben kapaszkodni, sajnos üresen teng a két perces érdektelen felvezető után. Az Oblivion egy felesleges próbálkozásnak bizonyult, ami kísérletezik az amúgy már túljáratott, lassan már idegesítővé váló reggaeton ritmussal. A legszomorúbb, hogy a ritmusra nem kerül egy megragadható dallam, az ének csak alaptalanul terjeng négy és fél percen keresztül. Ez volt az a dal, aminek még második esélyt sem tudtam adni, mert annyira gyenge volt első hallásra is. Az előbb is említett Not My World csak amiatt nyerte el tetszésemet, mert felesleges köntörfalazások nélkül tisztán house alapú dalról van szó, ami a második percre sikerül összekapnia magát, hozva egy olyan drop-ot, amivel kellőképp elégedett voltam. Nem bonyolult dal, nem is ad nagy meglepetést, mégis igazi remekműnek tűnhet az Oblivion szomszédságában. A Piece Of Heaven az album utoljára megírt dala, ami ígéretesen kezd, de mint sejthető az előző dalokból tanulva, nem halad különösképpen sehová. A refrén kellemesé válik, de a verzével összemérve egysíkú négy percen keresztül. Outrójában a No Reply gyönyörű zongora dallama tér vissza vokális aláfestéssel, de ugyanaz a hiba merül fel, mint előzőleg: üresen terjeng, alaptalanul. Az Ethereal Connection a Not My World példáját követi, mivel egy közel nyolc perces house alkotást kapunk, ami műfaji sajátosságokat figyelembe véve szépen építkezik, a harmadik percre be is indul, ám mintha egy kicsit összezavarodna a hatodik percig, majd onnantól lassan lezárul a dal. A zavarodott váltás feszültségkeltésnek lehetne nevezni, ha egy kielégítő lezárás követné, ennek hiányában viszont csak időhúzásként tudom értelmezni. Egy öt perces dalként jobban megállta volna a helyét – ellentétben az End Of Summer-rel, ami hét perce ellenére se kevesebb, se több, pont jó –, de még így is némileg élvezhető. A See You Monday (You’re Lost) hasonlóan lusta dal, mint a No Reply: minimalista, unalmas és iránytalan. Ismétlődő szintidallama naiv, gyermeki boldogságot áraszt magából, de mivel mellé csak a vokál társul, így ez a dal is alaptalanul fetreng az album végén (nem véletlen, hogy a Deadbeat legkevésbé hallgatott daláról van szó). Az utolsó előtti dal, az Afterthought egy alulértékelt kincs, mely kicsit megvillantja a house sajátosságait és visszaidézi a Dracula funkyságát. Négy percében pont ki tud teljesedni, kicsit sem akar túlnyújtott lenni, vagy minimalista módon elvont katyvasz. Majd ezt az elfeledett slágert követi a már tárgyalt End Of Summer, ami egy melankolikus, szép lezárást biztosít az albumnak, ám az előző dalok tekintetében kijelenthető: egy kuszaság zárásává válik, így kellő alap nélkül pedig nem tudja betölteni albumzáró funkcionalitását.
Legközelebb bizonyítani kell
Összességében kijelenthető, hogy az album néhol próbál bizonyítani, de az üres, elnyújtott, felesleges dalok lehúzzák az összképet. Hangzásában a house dalok egészen egységesek és élvezhetőek (de fontos megemlíteni, hogy ettől függetlenül nem kiemelkedőek!), a Loser és az Obsolete páros pedig a gitárcentrikus Tame Impala rajongók igényeit próbálják kiszolgálni, több-kevesebb sikerrel. Az album dizájnjához a szürke szín párosult, ami a lehető legjobban leírja véleményemet az albumról. Ha Kevin Parker legalább egy minimális kreatív időt ölt volna az album vérszegényebb dalaiba, talán elérte volna a The Slow Rush szintjét, ami habár ismétlése volt némiképp a Currents-nek, de a bevált recept biztos volt és emiatt működtek is a dalok. Bármennyire is örülhetünk, hogy Kevinnek sikerült elszakadnia magnus opusától és továbblépnie, de egy teljesen új identitás létrehozásába több energiát kellene fektetni, ez pedig most elmaradt. Egyértelmű, hogy a The Slow Rush már egy felburjánzó identitásválsággal küzdött a diszkográfiát tekintve, a Deadbeat pedig ezt kívánta orvosolni és egy új fejezetet nyitott az albumokat illetően, mégse ugrotta meg azt a szintet, amit egy rajongó amúgy teljesen jogosan elvár ettől a projekttől.
Hogy ez után mire várhatunk a Tame Impalát illetően? Ha végignézzük a projekt éráit, három részre lehet osztani: eddig volt a kezdeti, gitár által domináns pszichedelikus rock korszaka (Innerspeaker és Lonerism), majd a szintetizátor uralta pszichedelikus pop irányvonala (Currents, The Slow Rush). Az újonnan megjelenő albummal azonban egy elektronikus house zene inspirálta időszakot kapunk, ami nem csak műfajilag, hanem dalszerzés szempontjából is instabil pop érát jelent, melyben már nehezen lelhetőek fel már a pszichedelika jellegzetességei. Ha ezt a két albumig tartó ciklust nézzük, akkor a Deadbeat csak gyenge kezdése volt ennek a „house-pop” érának, ami majd a következő lemez esetében talán kiteljesedhet a megfelelő formájában – ez viszont kockázatos lépés, mert a Deadbeat kapcsán kicsit sincs erre a kikristályosodásra garancia, továbbá, ha jól is sikerülne a következő album, nehezen tudná lemosni magáról elődje mocskát. Van egy minimális esély arra is, hogy Kevin egy újabb radikális irányváltást tenne és egy új műfajban próbáltatja meg magát. Ez, habár kellően újszerű lenne, szintúgy kockázatos. A legvalószínűbb az, hogy visszatér a gyökerekhez: a pszichedelika újra előtérbe kerül, történjen meg az rockosabb, vagy popposabb irányba. Ez lenne a legbiztosabb út, így lehetne a legkönnyebben visszacsalogatni az elkeseredett rajongókat, még ha a lemez nem is nem írná újra a diszkográfia irányvonalát – erre remek példa a tavalyi Deftones – Private Music albuma, ami nem tesz úgy, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt, mégis erős, zsigeri dalokat kaptak a rajongók és ez elég volt ahhoz, hogy az év egyik legjobb metál albumává váljon.
