Borítókép: Kelemen Áron
Mi motivált arra, hogy színésznő legyél?
Amikor hat éves voltam, anyáék elvittek a Vígbe megnézni a Padlást. Nagyon tetszett és én végig sírtam – féltékeny voltam a színészekre, akik a színpadon voltak. Nem értettem, hogy miért nem mehetek fel hozzájuk, a vicces díszlet elemei közé. Ez az élmény nagyon erősen megmaradt bennem, maga a színház és annak világa. Ekkor kezdett el érdekelni a musical műfaj is. Később levágattam a hajam – a Süni nevű karakter inspirált erre az említett színdarabból. A gimiben mindenkinek azt mondtam: azért rövid, mert egy nap én fogom játszani Sünit a Padlásban!
Volt persze olyan időszak is, amikor azt éreztem, nem vagyok színpadra való. A dráma tanárom azt mondta egyszer: „a magas, szőke hajú, kék szemű lányok mutatnak jól a színpadon, és Zoé, te egyik sem vagy”. Ez nagyon sokáig bennem maradt, de aztán elkezdtem egyre többször színházba járni és rájöttem, hogy a legtöbb színésznő 160 cm, barna hajú, közepes termetű és barna szemű, a motivációmat pedig visszanyertem.
Hogy kezdted el a színészi tanulmányaidat?
Én tizennyolc évesen elköltöztem otthonról. Miután megtettem ezt a lépést, hónapokig nem beszéltem a szüleimmel. Ők az elején nagyon nem támogattak a színészetben – és annak ellenére, hogy elköltöztem és lekerült rólam a szülői nyomás, nem adtam be a jelentkezésem a színműre. Megjelöltem hat más egyetemi képzést, ezek közül a pszichológiára szerettem volna a leginkább bekerülni. Ez nem jött össze, nagy törésként éltem meg azt, hogy kommunikáció és médiatudományon kell elkezdnem az egyetemi éveimet. Azt éreztem, hogy derékba tört az életem. Ezután mégis beiratkoztam az ELTE-re, ami a lehető legjobb döntésem volt!
A BTK-n egy nagyon felszabadult közegbe csöppentem. Egyetlen tanegységlistás tárgyat sem vettem fel, inkább összeszedtem magamnak 56 kreditet különböző szabadon választható tárgyakból. Eljártam jazzbalettre, kosárlabdára, európai drámatörténetre, színháztudományra és elkezdtem az ELTE színjátszókörébe is járni, illetve ezzel egy időben jelentkeztem a Katona előkészítőjébe is. Utóbbinak egyébként rengeteget köszönhetek, többek között Zsigmond Emőke megismerését, aki segített felkészülni az SZFE felvételire.
A színműre nem vettek fel. Érdekesség, abban az évben viszont bekerültem a pszichológia szakra, de passzíváltattam. Jelentkeztem a Pesti Magyarba is, ahol már “másod rostáztam”, de az egyik felvételiztető tanár elutasított azzal a megjegyzéssel, hogy „nem vagyok eléggé cicababa alkat”. Tőle is megkaptam azt, hogy nem vagyok színpadra való, és inkább dramaturgnak vagy rendezőnek kéne lennem. Azt hiszem, ezután határoztam el végérvényesen, hogy színésznő akarok lenni. Ezután felvettek a KIMI-be. Előtte (és igazából azóta) sose sírtam még örömömben, akkor viszont a megkönnyebbülés miatt előtörtek a könnyeim.
A családod és a barátaid mennyire támogatnak az ambícióidban?
Azon a ponton, amikor már a családomnak nem úgy vezettem fel a témát, hogy „hát, színészettel szeretnék foglalkozni”, hanem úgy, hogy „színészettel foglalkozom”, tehát kész tényekkel szembesítettem őket, már nem kérdőjeleztek meg többé. Elmondtam nekik, hogy volt egy kisfilmes főszerepem, és hogy párhuzamosan több színdarabban játsszom, különböző színházakban, és most is hívnak forgatásokra. A sikereimnek velem együtt örültek.
Ha határozottabban állsz a céljaidhoz, akkor azt a környezeted is komolyabban fogja venni. Azt nem mondanám, hogy a szüleim támogatnak, de eljöttek például a legutóbbi színdarabra is, amiben játszottam.
A barátaim viszont teljes mértékben támogatnak. Mindig eljárnak a darabjaimra és folyamatosan kapom tőlük a pozitív visszajelzést.
Akit még a kérdésre válaszolva muszáj kiemelnem, az a nagymamám, akivel most együtt élünk. Ő egy csodálatos anya karakter! És tekintve, hogy a nagyapám testvére, Tímár Béla szintén színész volt, illetve a nagymama is játszott egy ideig a Pincében, ahogy az ő két gyereke is részben ezzel foglalkozott, egyértelmű volt, hogy engem is támogatni fog. Ő mindig meghallgatja a szövegeimet, a dalokat, és mindenre eljár, amihez csak egy kis közöm is van!
Vannak példaképeid a szakmában?
Nekem Zsigmond Emőke hatalmas példakép! Fantasztikus, ahogy a színpadon egyszerre tud kislányos, szexi, komoly és vicces lenni egy színdarabon belül – egyszerűen minden szerep jól áll neki! Sok szempontból szeretnék rá hasonlítani.
Kókai Tünde egy hasonlóan fantasztikus karakter. Ő is rengeteg szerepet kap és tehetségesnek tartom. De említhetném még Pálmai Annát, Nagy Katicát, Piti Emőkét és még sok más egyedülálló színművészt.
Szerinted milyen járható alternatívái lehetnek egy színészjelöltnek, akit nem vettek fel az SZFE-re?
Mivel a pályám elején járok, egyelőre keveset tudok mondani a témáról. Én még csak egyszer próbáltam meg, de akkor még azt sem tudtam igazán, mi az a színészet. Például Borbély Alexandra is egy évig járt a KIMI-be, utána vették fel a színműre. Nyilván én is fogok még próbálkozni.
A jelenlegi szituációt tekintve azt is megértem, ha valaki ideológiai okokból nem jelentkezik például az egyetemre. Arról viszont nem szabad megfeledkezni, hogy a kőszínházak társulatainak bizonyos százaléka kötelezően diplomás kell legyen. Szerintem az egyetlen lényeges tényező, hogy olyan emberek tanítsanak és olyan közegben tanulj, akikkel és ahol jól érzed magad és képes legyél a fejlődésre.
Most játszom például a Partizánnőkben. Nagy az érdeklődés az előadásra, pénzt is kapunk a játékunkért és van köztünk több olyan lány is, aki soha, semmilyen formában nem tanult színészetet. Persze egyelőre még nincsenek hatalmas szerepeim, azt viszont tanácsként már most is el tudom mondani, hogy keresni kell a lehetőségeket, illetve érdemes lehet Marosvásárhelyet vagy Kaposvárt is megpróbálni. Ezek mellett érdemes látogatni az alternatív társulatokat is – erre Budapesten rengeteg lehetőség van. Ezek mellett nagyon sok meghallgatásra is el kell járni. Az még szintén nagyon fontos, hogy tanuld meg marketingelni magad, az instagram például portfólióként is jól tud működni.
Említetted a Nem csak egy tánc volt című előadást. Mesélnél róla egy kicsit bővebben?
Nekem Domján Edithez személyes kötődésem is van. Tímár Béla annak idején együtt játszott vele a Madáchban és barátok is voltak. Egyszer aztán felgördült a függöny és Edit nem volt a színpadon. A családi legendák szerint Béla autóba szállt, hogy a színésznőt felkeresse a lakásán, ő találta meg a holttestét.
Most volt az új kisfilmed premiere. Milyen volt dolgozni a 04.04. Viszlát-on?
A kisfilm rendezője Farkas Zsigmond, akivel az ELTE-n egy kampuszra jártam, előtte pedig évfolyamtársam volt a gimiben. Ez nagyon vicces, mert egészen a kisfilm előtti néhány hónapig nem kedveltük egymást Zsigával. Egyszer aztán egy közös barát révén elmentünk kávézni és nagyon kellemeset beszélgettünk. Ezután meghívtam őt egy társasjáték estre, ahol elkezdett mesélni arról, hogy van egy filmötlete, én pedig viccesen megjegyeztem, hogy ha kell neki egy színész, akkor gondolhat rám. Ő élt is ezzel a kijelentésemmel, de először nem a főszereplőt látta bennem, én egy Méda nevű lányt alakítottam volna. Ahogy azonban telt az idő és elkezdődtek az alkotói folyamatok, Zsigának nagyon sokszor segítettem a forgatókönyv írásában. Egy ilyen jelenetíró estén Zsigmond egyszer csak hosszabban elidőzött az arcomon és azt mondta: „Zoé, hozzád egyébként sokkal jobban illene Niki szerepe!”
Ha minden jól megy, ez a kisfilm a Friss Húson is meg fog jelenni.
Rendszeresen szoktál slamelni. Ez milyen kapcsolatban áll a színészettel?
A slam számomra hobbi. Ebben a formában tökéletesen ki tudom élni az írói vénám és ki tudok kapcsolni egy-egy estére. A régi irodalomtanárom úgy fogalmazott: „a slam a költészet, a rap és a színház metszetében van”, szóval a színészet és a slamelés nyilván nem egy szerencsétlen párosítás. Ez viszont kicsit olyan párhuzam, mintha azt mondanánk, hogy tök jó, ha egy úszó kenuzik – csak azért, mert mind a kettő vízzel kapcsolatos, nem ugyanaz a terület. Azt az érzést szeretem a legjobban, mikor lejövök a színpadról és valaki a nézőközönségből megkörnyékez azzal, hogy tetszett neki a szövegem. Ilyenkor mindenkit megölelgetek, a slam közössége rendkívül szeretetteljes! Részben ezért is vagyok benne a Pi Slam egyesületben is.
Azt tudni kell, hogy az első három-négy nekifutás általában kuka, a közönség csúnyán le tud szavazni az elején – engem is nagyon leszavaztak –, de ha érzel magadban késztetést, mindenképpen érdemes megpróbálkozni folytatni.
