Borítókép: hvg.hu
Miért releváns probléma a kiégés?
A kiégés (burnout) jelenségét kutató Herbert J. Freudenberg így definiálta a fogalmat: „A szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, mely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemezne”.
A kiégés szót ma sűrűn hallhatjuk, hiszen a XXI. század embere gyakran érezheti: már csak robotként funkcionál. Végrehajtja a napi teendőket, de ehhez nem járul elégedettségérzés, így egyből ugrik is a következő feladatra. A modern korban minden alapja megvan annak, hogy létrejöjjön, illetve tartóssá váljon ez az állapot: csalódunk az eddig sziklaszilárdnak hitt társadalmi intézményekben (egyház, demokrácia), a sikerorientáltság és a teljesítménykényszer teljesen elfogadott, sőt támogatott státuszt kapott, szigorú és ellentmondásos elvárások hadának kell megfelelnünk amelyek egész életünket végigkísérik. Ennek hatására könnyen túlzásba eshetünk, feladataink után újabb és újabb feladatokat vállalunk, amelyek elvégzése egyre kevésbé dicséretre méltóvá, inkább „alappá válik”.
Ezeket tematizálja Anne Helen Petersen Jöttünk, láttunk, elegünk van című könyvében. Az amerikai milleniálok (1981 és 1995 között születettek) kiégésének okait veszi sorra. A jelenlegi hallgatók nagyrésze – így jómagam is – inkább a Z generációhoz (1996-2010) tartozik: más neveltetésben részesültünk, nem kellett kilépnünk a munkaerőpiacra a 2008-as gazdasági világválság idején, és a Covid-19 okozta nehézségek is teljesen más életszakaszban értek minket. Talán távolinak tűnik, de sok, a mi életünk alakulására is befolyással bíró tényező van a tengerentúli Y generációsok kiégésének mozgatórugói között. Nyáry Luca tér ki cikkében az Amerikai Pszichológusok Szövetségének 2012-es kutatására, amely megállapította, hogy
a 18-34 éves korosztály a legstresszesebb és leginkább hajlamos a mentális betegségekre minden generáció közül, 76 százalékuk a munkát és a teljesítménykényszert nevezte meg mint a legerősebb faktort.
Kié nagyobb?
A Kiégett szüleink fejezetben például a „Ne siránkozzatok, milleniálok! – azt sem tudjátok, mi az a kemény munka!” és ehhez hasonló mondatok is előkerülnek. Ki az, akinek ismerős? Nagyjából így néz ki a logikája: ha létezik egy ember is a Földön, akinek könnyebb, mint neked, akkor legyél szíves, ne siránkozz, akármilyen rosszul érzed is magad. A szüleink nem élték át az ’56-os eseményeket, mi nem éltünk a kommunizmus idején, a mi gyerekeink meg hallgathatják majd a Covid-emlékeink szülte „szemrehányásokat”.
Ilyen összehasonlítgató mondatokkal nem csak az idősebb generáció nyomasztja a fiatalabbakat. Egymás problémáinak becsmérlése még a kortársak között is gyakran előfordul (kinek nehezebb az egyetem, kinek van szigorúbb tanára stb.), mintha az lenne a nagyobb király, aki nehezebb helyzetben van, ennek következtében pedig kimerültebb (a lejtő végén lévő tartós kimerültség pedig már a kiégés kategóriájába esik). Nem nehéz belátni, hogy ez a mentalitás is könnyen eredményezheti azt, hogy úgy érezzük, semmi sem elég, hiszen amikor egy kis támogatásra szorulnánk, akkor is megkapjuk, hogy másnak rosszabb, úgyhogy hajtsuk csak vissza a fejünket az igába.
Kép: libri.hu
Úton a fényes jövő felé
A mai világban mintha konszenzus alakult volna ki: ha elégedett szeretnél lenni a jövőddel, vagy egyáltalán vinni szeretnéd bármire is (jelentsen ez akármit), egyetemre kell menned. Nagy reményeket fűzünk a diplomához, de a karrierépítéshez mindenképpen. Ahogy Petersen is írja: az egyetem gondolata sokak számára kitörési lehetőségként világít az alagút végén. Ez sem csak a milleniálokra jellemző. „Ma egy átlagos, húszas éveiben járó fiatal tovább tanul, mint a korábbi generációk tagjai, és előbbre helyezi karrierje megkezdését és megalapozását a párkapcsolati elköteleződésnél.” – írja a mindsetpszichologia.hu.
Fontosnak gondoljuk tehát, hogy jól kiépített „énmárkánk” legyen már azelőtt, hogy a munakerőpiacra lépnénk (ebben a témában írt cikkünket ide kattintva érheted el). Az ezzel járó stressz pedig már jóval az egyetemi jelentkezést megelőzően elkezdődik. A középiskolai felvételi hírhedt arról, mekkora feszültségnek teszi ki akár már nagyon fiatal korban is a gyerekeket. A felvétel után a középiskolában is teljesíteni kell, hiszen közeleg az egyetemi jelentkezés, kellenek a pontok. Az önéletrajzunk bővítését hatékonynak látjuk, így már a hallgatói évek alatt gyakornoki programok után kapkodunk, hogy legyen némi tapasztalatunk az adott területen, hiszen ezt várják el a munkaadók – minél fiatalabb és minél tapasztaltabb munkaerőt, lehetőleg egy személyben megtestesülve. Ennek irrealitásáról is sokan beszámoltak már, mégis megpróbálunk megfelelni az elvárásoknak, hiszen nem tehetünk mást, a folyamat öngerjesztő. Ahhoz, hogy munkát kapjunk, alkalmazkodnunk kell a keretekhez.
A jól megérdemelt… túlmunka?
És most kéne következnie a jó hírnek: elvégezzük az egyetemet, elhelyezkedünk egy munkahelyen, és a hosszú évek kemény munkája megtérül. Beáll a rendszer az életünkbe. Munkaórák, szabadidő, jól elhatárolva egymástól. De ha a milleniálok példáját vesszük, sajnos a túlteljesítésnek itt sincs vége, sőt valójában sosincs vége. A munkahelyünkön is hajlamosak lehetünk rá, mivel társadalmi szinten elfogadottá vált, hogy az ember értékét az határozza meg, mekkora a munkabírása.
Az pedig tovább nehezíti a helyzetet, hogy sok esetben úgy látjuk, akinek nem sikerült megteremtenie a szerintünk megfelelő életszínvonalat, az magának köszönheti, biztosan nem dolgozott eléggé kitartóan. Persze vannak olyan esetek, amikor az egyén maga tehető felelőssé a saját szerencsétlen helyzetéért. Viszont hiába szeretnénk ezzel áltatni magunkat, az élet nem olyan egyszerű, hogy „ha jól viselkedek és betartom a szabályokat, akkor velem csak jó dolgok történhetnek”. Sajnos hiába tesz meg az ember minden tőle telhetőt, olyan rendszerszintű problémákkal kell szembenéznünk nap, mint nap, amelyek egy idő után nagyon könnyen kiégéshez vezethetnek.
Kép: getclockwise.com
Könnyen belátható, hogy egy olyan világban, ahol az értékesség fogalma a hatékonysággal van párhuzamba állítva, lassan, de biztosan a szabadidő is elszivároghat az életünkből. Ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk hasznosak, mialatt például a hobbinkat űzzük és folyamatosan ezen pörög az agyunk, akkor aligha tudunk kikapcsolni, hiába szeretnénk. Pedig ez nagyon fontos lenne ahhoz, hogy elkerüljük a kiégést, és amikor újra a munkára, tanulásra koncentrálunk, akkor teljes erőbedobással tehessük azt. A könyvben idézett Amanda például így fogalmaz: „Ahányszor csak megpihentem, úgy éreztem, lusta vagyok, és haszontalanul töltöm az időmet, ami aztán aláásta az önbecsülésemet”.
Digitális ketrec
És ott van még a telefon és más elektronikai eszközök térhódítása. Ezek a Z generáció képviselőinek sokkal fiatalabb koruktól kezdődően álltak rendelkezésre, mint az Y generációnak, így valószínűleg sokkal jelentősebb hatása is lesz ránk. Sok szó esett már róla, hogy milyen rossz hatással van a mentális egészségünkre a közösségi média, ami gyakorlatilag egész nap karnyújtásnyi távolságra van tőlünk. Petersen is bőven hoz példákat erre.Mindenki a legjobb verzióját szeretné mutatni, ezzel pedig sűrített formában találkozunk, amikor az Instagramot görgetjük.
Mikor éppen azt látjuk, hogy valaki gyönyörű tájakon kirándul a barátaival, külföldre utazik a barátjával/barátnőjével vagy egy filterekkel felismerhetetlenre tökéletesre komponált képet oszt meg magáról, akkor könnyen érezhetjük azt, hogy mi csak otthon ülünk, nem történik velünk semmi, nem haladunk előre az életben. Ilyenkor aligha, vagy csak hatalmas szintű tudatosság birtokában jut eszünkbe, hogy az interneten megjelenített alteregó sosem hasonlítható össze a valós élettel.
Növeli a szorongásunkat. Tudjuk, hogy nem a valóság, mégis beszállunk a versenybe. Posztolunk, méghozzá úgy, hogy mindenki lássa, velünk is minden a legnagyobb rendben, sínen az életünk. Még akkor is, amikor egyáltalán nem így érezzük. Ezzel előidézzük és/vagy megerősítjük mások szorongását, majd ez így megy tovább az örökkévalóságig.
A fent említett problémák mind jelen vannak a Z generáció életében is. Ezeken felül komoly kihívást jelent még például – egyébként minden korosztály számára – a koronavírus okozta elszigeteltség is. Az infostart.hu cikke említ egy tanulmányt, amely rávilágít, hogy az online tanuló diákokra milyen nagy veszélyt jelent a szorongás és a depresszió: „sokaknál egybefonódnak a nappalok és az éjszakák, nehezen kelnek és vesznek részt a reggeli órákon, és egyre inkább demotiválttá válnak”. Ez a lendületvesztés tovább ronthat a helyzeten. Ha eddig úgy éreztük, lehetetlen elvárásokat támasztanak felénk, a digitális oktatás kihívásai csak rontottak a helyzeten.
Hogyan tovább?
Jöttünk, láttunk, ahhoz viszont, hogy ne legyen elegünk abból, amit tapasztalunk, jelenleg szélmalomharcot kell vívnunk. Anne Helen Petersen leszögezi, hogy rá kell döbbennünk, ez így nem mehet tovább. Nem megengedhető, hogy olyan kritériumoknak kelljen megfelelni a mindennapokban, amelyek összeroppantják az egyént. A rendszert kell megváltoztatni, olyan (munka)feltételeket teremteni – nemcsak saját magunk részére, hanem kollektíven, mindenki számára -, amelyek nem kedveznek a kiégésnek. A sebtapasz (pl. egy önsegítő könyv) látszólag enyhülést ad, de valójában csak ideig-óráig nyújthat segítséget egy ilyen szintű sérülésnél.
Akár úgy érezzük, hogy érintettek vagyunk, akár nem, célszerű lehet végiggondolni, hogy valójában milyen mértékben hajszoljuk túl magunkat. És hogy a munkabírásunk határainak feszegetése mennyire szolgálja a saját érdekünket.
