Borítókép: Mariia Kashtanova
Florencia költészete ízig-vérig alanyi líra: sebek fáradalmas összevarrásának terepe, minek középpontjában a gyerekkorban elvesztett anya képe áll. Verseiben a nyelv ennek a hiánynak válik alapvető anyagává: „[a] szavak köldökzsinórján, telefonvezetékén próbállak / visszarántani, vagy legalábbis úgy megszólítani, hogy egyszer / válaszolj” (Alagsor, elfekvő, 11-es kórterem, 07-es ágy); „Egy élet óta ismerem, / megtanultam beszélni és nem beszélni róla. Egyik sem jó, / egyik sem elkerülhető, egyik sem elkerülhetetlen (Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok).
A hiánnyal szembeni, reflektált nyelvi küzdelem hosszú idők óta a vallomásos irodalom jellegzetes eljárásmódja, Florencia szövegeiben ez azonban nem csak azt hivatott jelezni, mennyire nehéz „elbeszélni egy traumát”. Sokkalta meghatározóbb annak a tapasztalata, hogy sikeres megnyilatkozás csak és kizárólag az írás nélkülözhetetlenségének és a kifejezés lehetetlenségének összeütköztetéséből származó, intenzív dinamikából születhet: [h]egekből áll / a szám, nincsenek mondataim. Nem igaz, hogy nincsenek” (Higany vagyok…) Ebből fakadóan a kimondott szavak éppen a ki nem mondott (és kimondhatatlan) szavak által nyernek értelmet: a fájó hiány nem kitölthető, de helyettesíthető egy termékennyel.
Az estet megnyitó, Gergő által megzenésített és énekelt Sorköz már az elején kihangsúlyozza a hiánytapasztalat ilyesfajta ambivalens, de szükséges jelenlétét: „[v]agyunk mi, egypáran, az eleve magukra hagyottak, […] akik csak úgy képesek / lépni, hogy cipőjük nyoma ne maradjon a porban, mégis mindenki / emlékezzen, hol volt az a láb.” Az est ezt követően nem egy lineáris narratívát követve építkezik, sokkalta inkább montázs-szerűen, érzékeltetve ezzel a zaklatott, rendezetlen érzelmi világ élményszerűségét. Felváltva hallhatunk szóló énekbetéteket, versszavalást zenekísérettel vagy éppen anélkül. Az egyes szövegek hol versekként, hol dalszövegként szólalnak meg. Emellett olykor egy, a szövegek hangulatvilágát valamiképp megjelenítő, teátrális jelenetbe csöppenünk.
Egy-egy ilyen jelenet során néha a negyedik fal is áttörik. Talán ezek a metanarratív mozzanatok az előadás egyedüli gyenge pontjai, kiváltképp, amelyikben Gergő Florencia verseiről értekezik ironikusan. Három probléma is felsorolható velük kapcsolatban: egyrészt igencsak megtörik az est hangulati ívét, másrészt a kellőnél didaktikusabbá teszik a tartalmat, harmadrészt pedig szervetlenül illesztik hozzá a humort az előadáshoz. Szerencsésebb lenne vagy jobban megalapozni az iróniának, vagy pedig elhagyni, esetleg áttematizálni az ilyen részeket. Ezeket leszámítva azonban, minden szegmens remekül ki van számítva, egyetlen epizód sem válik se kérkedővé, se ingerszegénnyé.
Gergő egyszerre intenzív és melankolikus gitárjátéka, valamint néhol visszafogott, máskor merészen éles énekhangja nagyszerűen tolmácsolja a Florencia írásaiból áradó ambivalens érzelmeket. A gyász élményéből származó, gyötrő rezignáltság és a dacos, már-már haragszerű igyekezet egyaránt képes zeneileg megjelenni a segítségével. Florencia pedig saját határait feszegetve, egészen kiszolgáltatott helyzetekben teszi ki újból magát története tragédiájának, elmosva ezzel a válaszfalat közte és versei között. Ez az impresszió jelenik meg a Betűk, utána sár című műben is: „[s]ír a történet, elmossa önmagát, engem meg a folyó mos / el, elmossa a nyomokat, hiába taposom teljes súlyommal a meder fenekét.”
A versekben gyakorta ismétlődő motívumok színpadi kellékekké és effektusokká válnak. Ilyen az est legelején hallható, monoton vízhullámzás zaja vagy a fésű, ami az anya fogyatkozó és a lírai alany növekvő, majd lemetszett haja közötti párhuzam fájdalmas képe miatt meghatározó. Részben ehhez a motívumhoz köthető az est egyik legerősebb jelenete: Florencia egy olló segítségével cafatonként szaggatja le magáról a ruhát, miközben Gergő a lírai alany álmában felbukkanó, saját húsát levagdosó édesanyáról énekel.
A Valójában senki nem azért nyújt többet egy átlagos felolvasó estnél, mert az irodalom, a zene és a színház műfajának bizonyos aspektusai vegyülnek benne, hanem mert azok párbeszédbe is lépnek egymással. A kimondhatatlan megzenélhetővé, a megzenélhetetlen eljátszhatóvá, az eljátszhatatlan pedig kimondhatóvá tehető a megfelelő pillanatokban. Nem a mi dolgunk tehát, hogy legyőzzük a hiányt, a mi dolgunk megtanulni, hogyan beszéljük „a hallgatás nyelvét”.
A legközelebbi előadások időpontjai megtalálhatóak itt és itt.
