Borítókép: Tuček Viktor/Downtown Dialog
2025. november 9-én a Selah Kávéházban megtörtént a Downtown Dialog második eseménye és egy kerekasztal beszélgetés során a társulat beszélgetést kezdeményezett a halál témaköréről. Az alkalmon Dr. Bajtsi Miklós pszichiáter szakorvost és Kalupka János lelkészt kérdezte Muzslai-Bízik Bencze főszervező, koordinátor és újságíró, Szász Alexandra újságíró társaságában.
Milyen viszonyunk van a halállal?
Kalupka János nyugalmasan kezdte gondolatait, és elárulta, hogy 9 évesen szembesült először a megszűnéssel, amikor elvesztette nagyapját. A lelkész bevallottan közeli, jó kapcsolatot ápolt nagypapájával, azonban egy megbetegedés és egy kórházi kezelés megváltoztatott mindent. János felfedte, hogy egyik éjszaka felkelt álmából, majd felfigyelt családja esti gyászára – A lelkész gyermekként ekkor értesült nagyapja elvesztéséről.
“10 éve lettem a lelkész és a gyülekezet ahol vagyok, akkoriban szépkorú közösség volt, így azóta több, mint 30 tag már elhunyt. Többeknek ott voltam a halálos ágyánál és sokszor, sokféle módon láttam az élet végét. A temetéseken is ott voltam, ahol nekem kellett vigasztalom a rokonokat. Nagyon szokatlan érzés, mert teljesen mások azok a temetések, ahol az Istenben mélyen hívő rokonság temet, vagy ahol a gyülekezettől, hittől független családok kérnek fel. A kétféle temetésnek más a légköre, másképp beszélnek, és a rokonság együttléte is eltér ” – Vallotta János lelkészi megélését.
A rokonok elvesztése – A pszichiáter megélései
Dr. Bajtsi Miklós pszichiáter szintén nagyszülei kapcsán szembesült először a halállal. Miklós felidézte, hogy anyai nagyapjának ravatala mély benyomást keltett benne, mert bevallása szerint furcsa és idegen helyzet volt rokonának merev arcát látni. Utána apai nagymamáját vesztette el, amire hátborzongató visszaemlékezésre tekint.
“14 éve vesztettem el az édesapámat, ami megint egy furcsa halálélmény volt. Nem tudtam ott lenni a halálánál, amit sajnáltam. Mielőtt elment, az azt megelőző napokban láttam a haláltusáját, amit nagyon rossz volt látni. Megdöbbentett, hogy az ágy végénél közelebb nem tudtam apámhoz tartózkodni, és akkor elgondolkodtam, hogy mi van bennem? Miért nem bírom én ezt? Miért nem tudom mondjuk tartósan megfogni a kezét?” – emlékezett Miklós
A pszichiáter folytatta megélését:
”Édesanyám úgy halt meg, hogy éppen nem voltunk otthon. Az is egy szokatlan élmény volt, hiszen nem tudtam ott lenni, nem tudtam jelen lenni és ez teljesen megrázott. Azon tanakodtam, hogy vajon miért így volt? Erre a rokonoktól hallottam olyan véleményt, hogy lehet ő (édesanyám) csak így tudott elmenni, hogy én nem voltam jelen.”
“A veszteség nem szűnik meg, csak körbenövi az élet”
”8 éve elvesztettük a 24 éves fiunkat, meggyilkolták. Itt a halálnak a veszteség oldala éleződött ki számunkra. Egy amerikai szerző, aki elvesztette a fiát Ausztriában egy hegymászó balesetben, megírta a saját élményét és feldolgozását, és ő úgy fogalmaz, hogy a veszteség nem szűnik meg, csak körbenövi az élet.” – vélekedett Miklós
Az önmagunkat érintő szorongás: Halálfélelem
Bajtsi Miklós elárulta, hogy az elmúlás saját halálfélelme kapcsán is benne van. A pszichiáter gyakorló szorongónak gondolja magát, és felidézte, hogy egyes vélemények szerint a legtöbb szorongás mögött a halálfélelem van. Miklós kliensei között több szorongó emberrel találkozik, és a pszichiáter állítása szerint elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk a halál kérdésével.
Mi van akkor, ha nem hiszünk a túlvilágban?
”Szerintem kevés olyan ember van, aki egy szerette elhunytakor nem vígasztal mást azzal, hogy az elhunyt jobb helyen van és fentről néz minket.” – vélekedett János.
„Érdekes belegondolni, hogy vajon miért ezt mondjuk fájdalmunkban? Még a túlvilágban nem hívő emberek is visszanyúlnak ehhez a (jobb helyen van) szó fordulathoz, pedig mondhatnák, hogy nincs már semmi a halál után. Lelkészként hajlamos vagyok azt gondolni, hogy egy mélyen elültetett magként ott van az emberben a bizonyosság a hitről és a túlvilágról.”
János felhozta példának, hogy hogyan szokott a nem hívő emberekkel beszélgetni a túlvilágról – “Csak annyi lenne az élet, mint egy telefon, ami lemerül és kikapcsol? Megmarad a hardware, de a software nem visszahívható? Erre azt szoktam mondani, hogy a Software fenn van a felhőben, és nem az elveszettséget jelenti, hanem csupán megszakadt a kapcsolat”. A lelkész elárulta, hogy ha mély beszélgetésbe keveredik az Isten létezését tagadó egyénekkel, akkor még ők sem biztosak abban, hogy nincsen túlvilág. János szerint van valami az emberben. Ami rezonál a túlvilág gondolatával és kapaszkodónak tekintik.
Sokan a halált egy jóvátételként kezelik
János rátapintott egy párhuzamra, szerinte például ha egy sorozat nyitott kérdésekkel végződik, akkor az felkavaró, és előtör a nézőkben, hogy “ennek így nem lehet vége!’ A lelkész azt érzi, hogy mindannyiunkban van egy univerzális igény az igazságszolgáltatásra és nem tudnak az emberek megbékélni a lezáratlan szálakkal – Ami a sorozatok mellett a halálra egyaránt igaz.
A lelkész egy idézettel folytatta:
“Hogy ha olyan vágyat találok magamban, amit semmi földi nem elégíthet ki, akkor a legvalószínűbb magyarázat az, hogy nem ehhez a világhoz tartozom” – “Miért van bennünk az örök életre való vágy, hogy ha nyilvánvalóan ezen a Földön ez egy kielégíthetetlen igény? Lelkészként nyilván hiszek a túlvilágban, de beszélgetések során előkerül ez a kérdés” – Felelte János
Hogyan dolgozzák fel az emberek a halálfélelmet?
“Vagy sehogy, vagy próbálkoznak” – felelte lényegretörően Miklós – “Ott van a költők között Kányádi Sándor, a Valaki jár a fák hegyén költője. Abban a versben Kányádi úgy fogalmaz: “Lesz-e valaki akkor, amikor én zuhanok? Hogy az én fényemnél meggyújt majd egy csillagot” – Azt a dilemmát veti fel, hogy a halálom után belőlem fog-e valami tovább menni? Vagy beleolvadok egy nagy fekete masszába?”
“A művészeti alkotások jó eszközök, hogy megfogjanak olyan kérdéseket, amiről nehéz beszélni, de a művészeteken keresztül fel tudunk dolgozni félelmeket. A halálfélelem egyes pszichológiai megközelítésben úgy tartják, hogy minden fajta emberi félelem mögött a háttérben valahol a halálfélelem áll” – Válaszolta a pszichiáter
Merjük magunkhoz engedni a félelmet
Dr. Bajtsi Miklós elárulta: “A félelmekkel szemben általános pszichológiai megközelítés, hogy szembe kell velük nézni és közel kell engedni magunkhoz a félelmeket. Az eset kettőssége, hogy reflexszerűen eltolnánk magunktól a félelmet, hiszen ki szeret félni? A megoldáshoz mégis a bátorság vezet, hogy merjük magunkhoz engedni a félelmet, megélni, közel engedni, együtt maradni vele. A megközelítéssel a félelmek egy idő után csökkenni fognak, és a halálfélelem esetében pedig segíthet tovább lépni a folyamatban, hogy eljussunk egy új pontra.”
A kapcsolódás ereje
Miklós azt vallja, hogy a saját praxisában az a legfontosabb, hogy klienseivel új kapcsolódás jöhessen létre. A legnagyobb segítséget az tudja adni, ha van egy jó kapcsolatunk, és ez bármely emberi kapcsolatban lehetséges, hiszen átélhetjük a szeretetet és a másik elfogadását, értékelését. A szeretet átélése oldja a félelmet – érdekes módon a Bibliában, János apostol egyik levelében is a félelem ellen párjaként a szeretet van említve.
Miért tabusítjuk a félelmeinket?
“Sokakban ott van, hogy nem szabad negatívnak lenni” – kezdte Kalupka János – „Ez talán azért van zsigerileg, mert a halál az ellenség, hiszen az ember az életre született. Isten úgy teremtette az embert, hogy nem volt jelen a halál. Ahogy elszakadtunk Istentől és elmúlt a bizalom, úgy jött a halál. Először a spirituális, szellemi halál, aminek a következménye a testi halál. A Biblia végén a helyreállításról olvashatunk, hogy hogyan tűnik el a halál és az örök élet, mint utolsó ellenség. Szerintem azért tabu az elmúlás, mert idegen az élettől.”
“Aki hisz, az átment a halálból az életbe”
A beszélgetés végével Kalupka János egy bibliai idézettel zárt:
“Aki hisz, az átment a halálból az életbe”. A lelkész folytatta záró gondolatait:”A Biblia szerint az Istentől elszakadt ember a szellemi, spirituális halál állapotába kerül, aminek a testi halál a következménye. A hitünk által újra kapcsolódhatunk az élet forrásához, a teremtőhöz. Az újrakapcsolódással életre kelünk a szellemi halálból, és újjászületünk”
