Eddie, a Sas, a téli olimpia sztárja

Eddie, a sas aki az ügyetlensége miatt jutott ki az Olimpiára

Nagyon ritkán, de előfordul az életben, hogy olyanokból is sztár lesz, akik se nem tehetségesek, se nem sikeresek, de összességében szerethetőek. Pontosan ez történt Eddie Edwardsszal az 1988-as Calgary téli olimpián. A nagy kérdés itt csak az, hogy hogyan lehet valakiből ekkora sztár, ha még csak egy érmet se nyert?

Borítókép: skijumpingcanada.com

Ügyetlen kissrácból profi sportoló?

Eddie a Sas, eredeti nevén Michael Edwards 1963. december 5-én született az angliai Celtenhamben. Élete annyira kalandos és izgalmas volt, hogy 2016-ban film is készült belőle Eddie, a sas címmel, olyan filmipari nagyágyúk közreműködésével mint Taron Egerton vagy Hugh Jackman. Edwards sosem volt igazán ügyes, sőt, első ránézésre kifejezetten kétballábasnak tűnhet. Ezt ellensúlyozta lelkesedése  és a mindent elsöprő vágya, hogy egyszer az életében kijusson az olimpiára versenyzőként. Hamar ráeszmélt, hogy csak a téli olimpián lehetne esélye, és mi több, nem is síelőként, hanem maximum síugróként. Ez szép ötletnek tűnt, viszont a bökkenő az volt, hogy ennek a sportnak a tanulását 4-6, maximum 7 évesen szokták elkezdeni, nem pedig 20 éves kor felett.

Eddie és edzője majdnem a lehetetlent vállalták, de végül megvalósították álmaikat: ő lett az egyetlen, aki síugróként a brit zászló színeit képviselte az 1988-as Calgary téli Olimpián. A megszállott brit sportoló hihetetlen népszerűsége abból fakadt, hogy elterjedt róla, tériszonya van, mégis hajlandó ennyire magasról leugrani. A szurkolók szimpátiáját toronymagasan ő nyerte el és ekkor kapta meg “a sas” becenevet.

Eddie, a Sas - a Calgary téli olimpia sztárja
Eddie Edwards, akinek a lelkesedése soha nem csillapodott, kép: olympics.com

Mit tanulhatunk a sastól?

Ami a legfontosabb tanulság és legszívszorítóbb is egyben, hogy Eddie-t édesanyján kívül senki sem támogatta. Az anyja viszont megadta neki a feltétel nélküli szeretet, amire minden gyermeknek szüksége lenne. Annak ellenére is biztatta, hogy ő is úgy érezte, fiának nem igazán való a sport. Kulcsmotívum, hogy a brit Olimpiai Bizottság – annak érdekében – hogy Eddie ne versenyezhessen – új törvényt hozott, amely kimondja, hogy 61 méteres ugrást kell teljesíteni annak, aki ki szeretne jutni az olimpiára. A sas küzdelmek és sok-sok gyakorlás után teljesítette a feladatot. Idén készült vele egy interjú, ahol arról mesélt részletesen, hogy mit élt át a felkészülés és a verseny alatt.

A történetből könnyen leszűrhető tanulság, hogy sokszor nem a győzelem számít igazánt, hanem már maga a részvétel is nagy eredmény. Eddie minden számban utolsó lett, ám mégis akkor, abban a pillanatban bizonyára ő volt a legboldogabb ember a világon. A verseny végéhez közeledve a rendezőbizottság elnöke külön kiemelte Eddie-t záróbeszédében.

,,Néhányan önök közül világrekordot döntöttek, néhányan meg úgy szárnyaltak mint a sas” -mondta.

The show must go on…

Eddie sajnos a 94-es és 98-as téli olimpiára már nem juthatott ki, mert annyira megnövelték a kvalifikációs követelményeket, hogy nem tudta teljesíteni azokat, így lemaradt a játékokról. Ezt gúnyosan Eddie “Sas” Edwards szabálynak is hívták akkoriban. Viszont a 2010-es Vancouveri Olimpia szervezői meghívták Eddie-t fáklyavívőnek, így a síugró újra átélhette azokat az érzéseket, amiket verseny közben, a pályán tapasztalt. Eddie életútjának, csak úgy, mint a már említett, 2016-os életrajzi film tanulságának felfogható, hogy bármit el lehet érni, csak akarat kell hozzá és rengeteg szorgalom.