Borítókép: pexels.com
Nem minden barátság tart örökké
Szokták mondani, hogy a barátok jönnek és mennek. Nehezen hisszük el, hogy az általános iskolában kötött fogadalom, hogy örökké barátok maradunk, felbomlik. Nem arról van szó, hogy összevesztetek és haragszotok egymásra, hanem egyszerűen szétválnak az útjaitok. Más dolgok lesznek fontosak az életetekben. Felnőttetek. Mindketten találtok új barátokat, közösségeket, ahol ugyanazok az értékek, amiket ti képviseltek. Összefoglalva mondhatjuk azt is, hogy ez az élet rendje.
De mégis szomorú belegondolni, hogy egykor olyan nagy terveket szőttetek közösen, mint hogy ők lesznek majd, akik segítenek a jövendőbeli esküvői ruhánk kiválasztásában, vagy ha anyukák leszünk, ők lesznek a keresztanyjai a gyerekeinknek. Mindig szép emlékként fogunk visszagondolni arra, amikor a szülinapi zsúrunkon tortázásnál mellettünk ültek, és tőlük kaptuk a legszebb ajándékokat.
„Történt olyan, hogy megszakadt egy barátjával a kapcsolat, amire azt hitte, hogy örökké fog tartani? Ha igen, ezt hogy dolgozta fel?” „Igen, előfordult. Nehéz feldolgozni, ugyanúgy, mint egy szakítást. De az élet megy tovább. El kell tudni engedni embereket.” vagy „Nem sok ilyen volt, de történt, és utólag beláttam, hogy felnőtt korunkra nem passzolnánk, és a többi »új vagy régi« barát pótolta a hiányt.”; „Igen volt. Nagyon egyszerűen dolgoztam fel. Negyven felett nincs kecmec, ha bezárul egy ajtó, azt nem kell többet nyitogatni. Pláne, ha előtte ugyanaz az ajtó már többször bezárult. Húszas éveimben megviselt, ma már nem.”
Persze nem kell feltétlenül így történnie. Vannak olyan barátaink, akikkel kisiskolás korunk óta tartjuk a kapcsolatot. Egy találkozás során már, ha azt kérdezik „Átjössz?”, nem a gyerekkori otthonukra gondolnak, hanem a saját lakásukra. Ők azok, akik ott voltak életünk első igazi szülinapi zsúrján. Velünk ünnepelték a tizedik és a huszadik születésnapunkat is. Az üdítőt felváltotta a pezsgő, a barátság megpecsételéseként vett nyakláncokat pedig a hosszú ölelések és a beszélgetések. Két kislány, aki betartotta azt az ígéretet, hogy „örökké barátok leszünk”: „Az igazán fontos barátságok megmaradnak. Ami nem marad meg, annak oka volt.”
Nehezebb az ismerkedés most, mint régen?
Ismerős mindenkinek az a mondat, hogy „Bezzeg az én időmben nem volt telefon.” Nem is szükséges tovább taglalni, hogy az idősebb generáció milyen véleménnyel van a mai barátságok vagy párkapcsolatok kialakításának szokásairól. Sokunk hasonlóan egyetért azzal, hogy az interneten keresztül „ápolni” hosszú távon semmilyen kapcsolatot nem lehet. Személytelen és érzelemmentes. Azt a két fontos tulajdonságot tünteti el, amivel pont tudnánk ismerkedni. De vajon ettől függetlenül könnyebb volt régen?
„Régebben egyszerűbb volt az ismerkedés és barátkozás?” „Inkább azt mondanám, hogy nem volt más lehetőség. Sokkal több volt az emberek között a személyes interakció.” vagy „Nem biztos, hogy egyszerűbb volt, mert leginkább személyes volt, és az introvertáltabb embereknek az sem volt könnyű.”; „Szerintem igen. Nem volt ennyi online ismerkedési platform, mégis egyszerűbb volt. Több személyes kapcsolat volt. Legalábbis a social media hiányából fakadóan többet találkoztunk személyesen.”
Minden generáció máshogy építi ki a kapcsolatait. Nem feltétlenül rossz a miénk, csak más. Valamilyen úton-módon mindenki megtalálja a megfelelő embert magának, akár párkapcsolatról, akár baráti kapcsolatról beszélünk.
A diákmunka világa
Nem egyszerű nappali tagozatosként diákmunkát találni. Ha sikerül is, nem feltétlenül tudjuk mindig teljesíteni a megszabott munkaidőt. Nagyon sok munkahelyen elvárás a heti harminc-negyven ledolgozott óra. Legyen minimum hároméves munkatapasztalatunk, tudjunk teljesíteni több munkaórát, és a jogosítvány sem hátrány. Ha mégis képesek vagyunk eleget tenni az irreális elvárásoknak, akkor sem biztos, hogy egyáltalán visszajeleznek.
Mindegyikünk átesik élete első nagy állásinterjúján, ami előtt a Google keresési előzményünk abból áll, hogy mit kell válaszolni arra a mondatra, hogy „Mondj valamit magadról!”. Elképzelhető az is, hogy annyira idegesek vagyunk, hogy a saját nevünkön is gondolkodni kell. Egyetlen egy dolog jár a fejünkben: hogy abban a pár percben meg kell mutatnunk, hogy mi vagyunk a tökéletesek a pozíció betöltésére.
Két legszebb pillanat van. Amikor vége az állásinterjúnak, és amikor ténylegesen betartják a „Majd értesítünk.” kijelentést. Már annak is örülünk, ha azt írják, hogy nem sikerült. Legalább nem kell várnunk hosszú napokon át, hogy összejött-e vagy nem.
„Milyen volt az első állásinterjú?” „Borzasztó. Volt szerencsém találkozni a többi interjúalannyal, mert egymás után voltak a beszélgetések. Gyorsan levágtam, hogy nem az fogja megkapni az állást, aki a legalkalmasabb, esetleg legszimpatikusabb, hanem aki többet »bevállalna« (szexuálisan) a nagyfőnöknél.”; „Gyors, sikeres, de borzasztó helyre kerültem, így két nap után otthagytam. Nem is számolok vele, mint első interjú, bár az volt.”; „Az első interjúk személyesek voltak és elég kiábrándítóak, sokszor a cég részéről. De ezt persze csak utólag látni. Fontos, hogy ne csak mi akarjunk megfelelni, hanem nézzünk körül, hogy a cég hitvallása, az interjúztató és a jövőbeni főnök is passzol-e hozzánk.”
Eljegyzés, anyaság ilyen fiatalon?
Még olyan fiatalok vagyunk – de lehet, annyira azért mégsem. Ha a Facebookon bejelentett eljegyzéseket nézzük, könnyen elbizonytalanodhatunk ezzel kapcsolatban. Sokkosan ülünk a telefonunk felett azzal a ténnyel, hogy nemrég még az egyik szünetben írtuk közösen a matematika házit, most meg ott virít az ujjukon az eljegyzési gyűrű. Talán ami ennél is felfoghatatlanabb, amikor valamelyik régi évfolyamtársunk ultrahangos képet tesz ki. Komolyan abba a korba léptünk, amikor már természetes anyának lenni?
Talán szokatlan a húszas éveink elején az anyaságról beszélgetni, hiszen még csak most kezdjük el élni a saját életünket. De ha végiggondoljuk, hogy nagymamáink ilyenkor már anyukák voltak, nem is olyan idegen a téma.
Míg nekik az éjszakai program már az volt, hogy egy kisbabát ringatnak, addig a mi esti elfoglaltságaink nagymértékben eltérnek. Anyukáink generációja szintén fiatalon vált szülővé. Rémisztő és elképzelhetetlen, hogy a kezünkben van egy másik élet sorsa. Főleg, hogy a saját életünk is a mi kezünkben van, ami szintén elég nehéz feladatnak bizonyul.
Ne gondoljuk azt, hogy ennél a témánál bármikor is versenybe kell szállnunk a másikkal. Az anyaság fogalma jóval összetettebb érzés, mint bármi más. Nem az első munkahelyről beszélünk vagy az első lakásról, hanem egy másik életről. Életkorhoz kötni vagy kijelölni egy életszakaszt, hogy ez az ideális idő a szülővé válásra, egyszerűen értelmetlen. Lehet, hogy valaki már húszévesen azt érzi, kész rá, de az is előfordulhat, hogy valaki harmincévesen sem fogja azt érezni.
„Eljön az a pillanat, amikor »felkészültem az anyaságra« vagy valójában soha?” „Nem, talán én még a hétéves lányom mellett sem állok teljesen készen. Valójában ugyanúgy, mint az élet, hozza magával az új fázisokat, új kihívásokat…”; „Sose jön el szerintem. Az ember lánya menet közben tanulja meg a dolgokat. Nem kell tökéletes anyának lenni, a gyerekeimnek legyek jó. Csak ez számít.”; „Eljön az a pont, amikor szeretnél anya lenni, de azt nem mondanám, hogy felkészülten ér. Ez a szerep az örök tanulásról szól.” vagy „Valakinek eljön, valakinek pedig az jön el, hogy az anyaság nem neki való, és ez így van rendjén.”
„Mi az, amit fontos lenne tudnom, amit Ön nem tudott az én koromban?”
„Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, és ez igaz. Meg kell élni a jelent és nem a jövő miatt aggódni.”
„Legyél türelmes magaddal és másokkal is!”
„Ne mások véleménye határozzon meg téged.”
