Borító: pixabay.com
Koltai M. Gábor a kortárs magyar színházi élet rendkívül elismert alkotója. Munkásságának védjegyévé a klasszikus drámairodalom remekeinek precíz, mégis formabontó újraértelmezése vált. A jelenlegi interjúban a Jászai Mari Színházba készülő, legfrissebb darabjáról mesélt, A Nyugat császáráról. De ne siessünk ennyire előre, kezdjünk mindent az elejéről!
John Millington Synge, ír drámaíró fekete komédiája egy elhagyott vidéki kocsmában játszódik. A cselekmény középpontjában Christy Mahon áll, aki egy kitalált apagyilkosság meséjével helyi szenzációvá válik. Az egyszer biztos, hogy a Káosz témájával tökéletes összhangban áll.
L: Idei printünk fő témája a Káosz. Önhöz közel áll a téma, olyannyira, hogy még könyvet is írt róla! Tudna mesélni a műről?
K.M. Gábor: A bomlás geometriája címmel írtam egy kötetet a reneszánsz angol horrorról, vagyis Shakespeare kortársairól, akiknél a mészárszék összeért a filozófiával és a fekete humorral. Sokszor visszatér benne az entrópia, a fraktálok és a káoszelmélet. Nehéz egyetlen bekezdésbe gyömöszölni egy ennyire szerteágazó témát. Ezek a hősök egy szilánkjaira hullt világkép romjai közt élnek, és saját tudatuk is a robbanás határán áll. Mindannyiunkat papírvékony hártya választ el a káosztól, voltaképp abban élünk, és különféle stratégiákkal próbáljuk felvértezni magunkat a külső és belső entrópia ellen. Ezekből a stratégiákból férceljük össze törékeny identitásunkat, hogy önmagunk és a világ felé a rendezettség látszatát keltsük. Így élünk. Valójában magára a színházcsinálásra is hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint ami a káoszt igyekszik rendezett formába önteni. A jó színdarabok rámutatnak a repedésekre, és a néző számára átélhetővé, felismerhetővé teszik a szereplőkben és az őket körülvevő világban tomboló zűrzavart. És különös módon az ellenkezője is igaz: ha nem a szereplők, hanem a színészek fejében van zűrzavar, akkor az előadás a szó legrosszabb értelmében fog biztonságos formaként hatni. Ami maga az unalom. Vagyis megnyugtató keretekre van szükségünk ahhoz, hogy a káoszról beszélni tudjunk. Mindkettő nagyon fontos.
L: Mely elemek jelenítik meg a Káosz témáját a készülő színdarabban?
K.M. Gábor: Christy, Pegeen és az öreg Mahon egész biztosan megfelel annak az elvnek, hogy lázas ellentmondások kavarognak a fejükben, bár a próbákon szerencsés minden egyes szerepet ellentétek örvényeként megfogalmazni. És az ő zaklatottságukon keresztül pokol tornáca lesz az egész kocsma. Ha rend és káosz ellentéteként értelmezzük a világot, akkor az utóbbi felé billenünk el, hiszen Christyt egy vélt apagyilkosság teszi az élet császárává, miközben örök vesztes marad; folytonos mezsgyén járunk élet és halál, bukás és dicsőség között. A könyvemben álltam elő ezzel a tudományoskodó meghatározással, hogy „fraktál dramaturgia”, végső soron ez az elv is érvényesíthető Synge-re: ugyanazt a témát (hogy azzá válhatunk-e, aminek látnak minket) járja körül újra meg újra a szereplőkben és az egész szerkezetben.
L: A jelenleg is készülő darab a bohózat és a lázálom kategóriájába tartozik. Hogy fér meg mindez egymás mellett?
K.M. Gábor: Synge maga ezzel a nehezen lefordítható frázissal utalt a darabra: „a comedy, an extravaganza, made to use”. A „bohózat és lázálom” a bérletezési felhíváshoz gyártott találmány, bár talán nem áll olyan messze Synge eredeti meghatározásától. Azt próbáltam vele érzékeltetni, hogy a darab egyszerre viselkedik vígjátékként, amiben vicces mondatokra és erős helyzetkomikumra számíthatunk, ugyanakkor van valami szürreális, látomásos, nem teljesen evilági jellege.
Személyes gondolatok
Végső gondolatként a rendező nemcsak műfordító munkájába nyújtott bepillantást, hanem legbelsőbb gondolataiba is.
L: A mű 1907-es ősbemutatója nagy zavargásokat váltott ki a közönség soraiban. Mi az, ami ma, Magyarországon is provokatív lehet?
K.M. Gábor: A dublini közönséget zavarba hozta, hogy olyasmiken nevet, amiket visszatetszőnek vagy vérfagyasztónak kéne találnia. A korabeli nemzeti mítosz számára a Nyugat a legtisztább, romlatlan Írország, az ír nő a szüzesség és az erény mintaképe, Synge viszont szeretettel, de azért jócskán elrajzolva a valóságból indult ki. Felháborodást keltett a darab nyelvezete, vagy hogy az apagyilkosságot dicsőíti, ami nyilvánvaló butaság, és néhány évtizeddel később Synge már a nemzeti kánon része lett. De ő sem akart provokálni 1907-ben, és nekünk sem kell Magyarországon. Általában rossz ízlésre, rendezői magamutogatásra vall, ha efféle célt tűzünk ki magunk elé. A cél az, hogy minél gazdagabban és pontosabban dolgozzunk, egymás és a mű iránti kíváncsisággal. Az, hogy a közönség egy részénél mi vágja ki a biztosítékot, az városonként és műfajonként változó, és szerencsésebb figyelembe venni, mintsem direkt ellene menni. Időnként úgyis elkerülhetetlen lesz. Mondok egy példát. Most rendeztem egy Traviatát Szegeden. Nagy siker lett, megragadható és konkrét előadás, ami komolyan veszi Violetta magányát és betegségét, a látványos partijelenetek mellé pedig odateszi a másik oldalt, a környezet kíméletlenségét és a halált. Soha ennyi levél nem érkezett fiatal nézőktől, hogy azt hitték, az opera valami rettenetes unalom, de ha ez, akkor még kérnek belőle. Számunkra ez valóságos ünnep. De természetesen van egy idősebb operarajongói réteg, akik kosztümöket és kanapékat szeretnének látni a színpadon, a betegséget és a halált pedig szép és édes külsőségek mögött tudni. Verdi maga nem ilyen. Sokkal szélsőségesebb és drámaibb. Nekünk álmunkban sem jutott eszünkbe provokálni, ugyanez az előadás Németországban konzervatívnak számítana. Vagyis magát a művet kell szem előtt tartanunk, és reménykednünk abban, hogy ha bátran és érzékenyen dolgozunk, az a legkülönfélébb alkatú nézőkhöz is utat fog találni.
L: Ön a rendezői vonal mellett műfordítással is foglalkozik. Az író, John Millington Synge eredeti szövege egy nagyon különleges, helyi ír dialektusra épül. Hogy lehet megteremteni az egyensúlyt a mai magyar és az eredeti nyelvezet között?
K.M. Gábor: Az ír-angol, hivatalosan „Hiberno-English” a brit vagy amerikai angolhoz képest valóban szokatlan a fülnek. Kifacsartnak tűnő szórenddel, hátravetett szerkezetekkel operál, egyszerre hat nyersnek és költőinek. Nincs rá recept, hogyan kell fordítani: a szép egyenes magyar beszéd sterilizálja és megöli; a puszta szleng vagy a népieskedés félreviszi. Ilyenkor a fordítónak egyszerre kell költőnek és színházi embernek lennie, és bizonyos értelemben egy új nyelvet kell konstruálnia, ami hatásában úgy működik, mint az eredeti. Véleményem szerint Varró Dani jutott a legközelebb ehhez McDonagh Vaknyugat című darabjának fordításakor. De nekem amúgy is fétisem a szöveghűség, szóval ahogy azt, úgy Hamvai Kornél Synge-fordítását is mondatonként nézem hozzá az eredetihez. Majd meglátjuk, hová jutunk vele Zsigó Anna dramaturggal.
L: Utolsó kérdésként, ha egy kis időre teljesen kiszakadna a színházi gépezetből, mivel foglalkozna a legszívesebben? Van olyan álom, ami még nem teljesült?
K.M. Gábor: Minden évben igyekszem eljárni búvárkodni Egyiptomba. Bármit megadnék (főleg pénzt kellene, de abból nincs elég), hogy a távoli, egzotikus merülőhelyekre is eljussak.
Jómagam, a cikk írójaként is kívánom, hogy teljesüljön ez a különleges álom! Hogy az előadás pedig miként valósul meg, azt olvasóink Tatabányán saját szemükkel láthatják majd a Jászai Mari Színház színpadán! Azonban még türelemmel és izgalommal kell várni az előadás premierjére!
