Borítókép: Hallgató Magazin, Szilágyi Hanna
Tudnád egy jól megfogható élményhez vagy miliőhöz kötni azt a tényt. hogy megkedvelted a komolyzenét?
Elsőre a kollégium hangulatát, mindennapjait tudom felidézni. Például egy jelenetre jól emlékszem: az esztergomi Ferences Gimnázium hálófolyosójának végén volt egy nyüzsgő közösségi tér, itt akkor többen pingpongoztak – szinte most is hallom a labda kopogását – én pedig az ablaknál ülve, egy kottát a vasradiátorra támasztva próbálgattam eljátszani. Talán tavasszal történhetett mindez, hiszen az ablak nyitva volt. Amit próbálgattam, az pedig egy gitárdarab lehetett, tehát gitáron próbálkoztam. Bár még nehezen találtam meg a hangokat, nagyon igyekeztem: lefogtam egy A-t, majd egy C-t, majd együtt a kettőt. A-moll darab volt. Hirtelen ez jut az eszembe, mint jól megfogható emlék. Ezelőtt korábban nem igazán vett részt a komolyzene az életemben.
De vajon mi lehetett Rád akkora hatással, hogy a Sex Pistols után hirtelen a komolyzene irányába fordulj? Talán a gimnáziumi énekórák vagy a benneteket körüllengő egyházi zene ihletett meg?
Nem mondanám! Én inkább csak zavartam az énekórákat, párszor le is küldtek kocsit mosni. Ezt inkább valamiféle érési folyamattal kötném össze. Körülbelül tizenhat éves koromra kezdett el igazán érdekelni a vallás, nagyjából ezzel egy időben kezdtem el jeleskedni a tanulás terén, ezzel együtt jött a komolyzene is. Azelőtt egészen máshogy működtem: mielőtt odakerültem, más színű volt a hajam, rockot hallgattunk, és ez a fajta lázadás nem is szűnt meg rögtön. Amikor a nagyszüleim hatására Esztergomba kerültem, a kezdetek kezdetén csak azért vettem részt a szertartásokon, mert ez kötelező volt. Ki tudja, lehet, ha ebben a folyamatban épp nem a gitár van a kezem ügyében, hanem egy gerely, akkor ma gerelyhajító lennék…
Tehát úgy gondolod, hogy szükség van egy intellektuális érettségre ahhoz, hogy valaki rátaláljon a komolyzenére?
Kibúvó választ kell adjak: fogalmam sincs. Nekem így sikerült. Talán másoknak is, mindenesetre ha egy előadásomon körülnézek a közönség sorai között, zömében az idősebb korosztály néz vissza.
A zenei érdeklődésed innentől kezdve hogy alakult? Ezt követően is belefért rock and roll és a pop vagy végképp elfordultál a könnyűzenei műfajoktól? Megfért egymás mellett a két szcéna?
Nálam nem. Amikor bekerültem a Zeneakadémiára, akkor már átjárta a testem valamilyen „komolyzenei fertőzés”. Talán olyan lehettem, mint egy neofita keresztény, aki naponta jár gyónni: nagyon megmerítkeztem ebben és nem kacsintottam vissza a könnyűzenére. Minden a komolyzenéről szólt, mindent meg akartam hallgatni és nézni. Koncertre jártam, koncertek és órák között pedig vissza a kolostorba. Ez talán egyfajta fiatalos fanatizmus volt: nekem akkor nem fért bele a könnyűzene. A hittanosoknak persze néha játszottunk egy-egy Beatlest dalt, de már inkább más jellegű zenét hallgattam.
Ekkor már nem is Esztergomban járunk…
Nem, ez már bőven a kilencvenes évek Budapestje. A gimnázium után szerzetes lettem, viszont felkerültem a fővárosba, mert valamit tanulni kellett a kolostori teendők mellett. Ez előírás volt. A Zeneakadémiára adtam be a jelentkezésemet, zenetudományi szakra. Viszont elég furcsán érzékeltem a fővárost: a kolostor volt a fő helyszín. Amikor éppen nem az egyetemen volt órám – amely órákra egyébként kaptam kilépési engedélyt, hiszen ez volt a kötelezően tanulandó szakmám – akkor vissza kellett mennem a kolostorba. Az órarendet ráadásul le kellett adni, tehát pontosan tudni lehetett a napirendem. Hasonlóan külön engedéllyel járhattam csak koncertre, de azt megkaptam általában, hiszen ez a tanulmányaimhoz kötődött, de azért ezzel csínján kellett bánni. Tulajdonképpen a fő „terei” az akkori életemnek az említett kettő volt. Ami a bűnözést jelentette, az egy-egy kávézás volt édesanyámmal, amikor hazaugrottam őt meglátogatni. Egyébként hivatalosan csak évente egyszer lehetett hazamenni, akkor is csak pár napra. Viszont nagy intellektuális élmény volt, amikor antikváriumba jártam, ez a passzió szintén ekkor jött. Nagy elánnal gyűjtöttem a szakkönyveket, kottákat. Valamiért fontosnak tartottam megvenni ezeket. Lehetséges, hogy azért, mert szeretem azt az élményt, ahogy otthon lekapok egyet a polcról vagy magam mellé készítek egy stóc kiadványt. Ilyenkor gyorsan beleolvasok, belejátszok egy-egy könyvbe, kottába. Élvezem, amikor szabadnapjaimon belenézegetek ezekbe. Új ötletek, új irányok ilyenkor jutnak általában az eszembe. Volt olyan könyv, ami így került a kezembe, aztán egy előadás sorozat gondolatmenetét indította el. Persze azért van olyan is, aminél leragadok és azt valóban el is olvasom (nevet).
Ezek szerint rengeteg irányból bombázott a kultúra, különösen pedig a komolyzene: a liturgikus zene a kolostor falai között, az elméleti keretek tanulása pedig a Zeneakadémián. Egyáltalán hogy lehetett befogadni ezt a rengeteg hatást, ami akkor ért téged?
Kultúra és főként komolyzene jöhetett minden mennyiségben. Inkább más jellegű problémáim voltak. Például egy-két tanárom agitált, hogy legyek egyházzenész. Nem lehet őket hibáztatni. Örültek annak, hogy végre jött közéjük egy egyházi kötelékben lévő ember, aki elmélyülten tud ilyen jellegű témákkal foglalkozni. Testhezállónak gondolták az ezzel kapcsolatos feladatokat, és valóban az is volt a legtöbb, viszont ezt a skatulyát valójában nem szerettem. Bár vágytam a világi témákra, a tanáraim általában valamilyen egyházi témát osztottak rám. Amikor Brucknerről tanultunk szinte magától értetődő volt, hogy akkor Bruckner miséjéről „beszéljen majd az Ádám”. Nem szerettem ezt. Amikor aztán közöltem, hogy köszönöm, ebből nem kérek, vagy amikor kiléptem a rendből talán páran meg is sértődtek.
Ezek szerint a huszonéves Bősze Ádámot úgy kell elképzelnünk, hogy válogatva a budapesti zenei palettáról, öntudatosan próbált a saját érdeklődése után menni. Honnan lehetett tudni a koncertekről, amikor még nem a social media platformokról értesült mindenki?
Valóban, rengeteg koncertre jártam. Például, amikor Kroó György óráin Wagnerről tanultunk, akkor Wagnert fogyasztottam minden mennyiségben. Tényleg mindent meghallgattam, egészen „kimaxoltam” akkor, lehet, hogy ezért is van az, hogy ma már valamelyest másképp gondolkozom Wagnerről. A kérdésedre pedig – hogy honnan is lehetett tudni a koncertekről – a válaszom a Koncertkalendárium. Ez a Muzsika folyóirat melléklete volt. Ha bárki koncertet szervezett, az feladott egy hirdetést a Koncertkalendáriumban. Emlékszem, állt egy ember a Ferenciek terén, az aluljáróban, aki pénzért árulta ezeket a kiadványokat – persze a Zeneakadémián ezek csak úgy kiszórva álltak a pultokon – és azt kiabálta, hogy éppen mennyiért adja ezeket és milyen izgalmas a heti vagy havi koncertélet. Na ebben a füzetben minden benne volt. A 90-es évek első felében még így ment.
Ez azt jelentené, hogy kevesebb emberhez jutott el egy előadás híre, mint ma? A hangverseny soraiban akkor többen ültek volna olyan fiatalok, akik érdeklődnek a komolyzene iránt?
Nem mondanám, hogy bármilyen különbség lenne. Szerintem ebben nincs változás: mindegy, hogy a social media felületen reklámoznak egy eseményt vagy koncertkalendáriumban, a fiatalok közül kevesen járnak komolyzenei koncertre. Mi egyetemisták – jobbára zenészek – mentünk a kakasülőre. A huszadik századi hangversenyélet koncerttermekben és templomokban zajlik. De hát a fiatalok közül kinek van kedve ilyen merev, sötét, ultrakonzervatív helyekre járni, ahol mindent lehet csinálni, de elsősorban semmit, mert figyelni kell? Nem csodálom, hogy a gyerekeim sem akarnak ebben részt venni (igaz, nem is kényszerítem őket). Ők menjenek és csinálják inkább a zenét, legyenek annak valódi résztvevői. Más lehetett a zenei élet a régebbi korokban: egy antikvárium, kávézó vagy szalon teljesen más hangulatot képviselt. Ezek elevenebb színterek. A koncerten elvárás, hogy figyelni kell: elvárás nem lemaradni a zenéről, nem lemaradni a pillanatról, „happeningről”. Ráadásul tapsolni kell, bármi is történik! Arról is megmondják, hogy mikor lehet, és ez sokszor egyáltalán nem akkor van, amikor én mint néző akarok. Ebbe bele kell fásulni talán.
Befásulni?
A komolyzenei koncertélet szerintem nem forradalmi. A résztvevők igazán nem rendülnek meg a történteken. Mindenki azt várja, hogy pont annyit kapjon, amiért elment egy koncertre. Mikor hallottunk vagy olvastunk olyat, hogy a nézők közül valaki kiállt egy előadás után egy hídra, majd a mellére írva a zeneszerző nevét azt üvöltötte, hogy „áj láv Beethoven”? Mikor sírta el utoljára magát kollektívan az előadásról kihömpölygő tömeg? Ilyen ma nincs. Amikor Liszt hangversenyt adott, ott elájultak, összeestek a nők. Nem várja ma senki azt a komolyzenétől, hogy az meg-, vagy inkább felrázza.
Szerinted eljárt az idő a komolyzene felett? Lejárt volna a szavatossága?
Nem, ezt nem lehet mondani. Biztos vagyok benne, hogy Beethoven ötödik szimfóniájának nincs lejárati ideje. A koncertéletnek ebben a formában viszont talán igen. A komolyzenei koncert mint produktum vagy intézmény fölött viszont remélem, hogy eljárt már valamennyire az idő.
Akkor milyen formában látod a komolyzene jövőjének sikerét? Talán ha más formátumban lenne lehetőség a komolyzenéhez hozzáférkőzni, több fiatal figyelne fel rá?
Formátumot nehezen mondok. Viszont szerintem ma a részvételiség és a közvetítők kiléte az, ami nagyon fontos. Kellenek gyújtó hatású előadók, akik valóban forradalmit csinálnak. Akik bevonják a párbeszédbe valamilyen módon a közönséget is, illetve akik továbbgondolják és újrastrukturálják a műsorrendet, az előadói kereteket. Talán akkor máshogy nézne sok mindenki erre a műfajra. Ilyenek kétségtelenül vannak, de keveset tudok felsorolni: öröm nézni például Soharóza vagy Csíkszerda kórusok munkáját. Ezekben civilek, amatőrök, fiatalok, énekelnek. Valahol itt lehetne szerintem egy kulcs… Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek gyújtó hatású tanárok, mert velük szintén találkozom. A koncertélet furcsaságai azonban az iskolán kívül dőlnek el. Újból egy friss élményt tudok felidézni a témával kapcsolatban. Egy színvonalas zenekar előadását volt szerencsém közelről végigkövetni. Azonban az adott darabból, amit játszottak, egy fontos részletet hagytak ki. Valamit nem úgy játszottak, ahogy azt a zeneszerző elképzelhette: valami lényegeset kihagytak belőle. Kérdezve az egyik jelentős és nagynevű művészt, hogy ennek mi értelme, azt az elkeserítő választ kaptam, hogy „úgysem fogják meghallani”. Azt hiszem, nem ez a jó út és jelzi: a közönséget mintha igazából kihagynánk ebből az egész párbeszédből. Ha a túloldalt nézzük, persze a közönségért sem szabad leadni a színvonalat. Mindenesetre ez az attitűd nem tűnik építőnek, pláne, ha a fiatalok bevonását tűzzük ki célul. Bár úgy érzem, ez keveseknek fontos. Mintha ezzel senki nem foglalkozna: ez a célkitűzés nincs benne a koncertipar első három feladatában. Egyébként is, a fiatalok ne üljenek ilyen helyeken, inkább csinálják a saját dolguk, saját zenéjük!
Ezek szerint ha egy tizen-huszonévessel beszélgetve érvelni kellene amellett, hogy miért jó komolyzenét hallgatni, akkor bele se kezdenél?
Dehogyisnem! Elmondanám neki, hogy amióta beleszerettem, azóta mindent másképp látok. De erről nem győzködném: kívánnám neki, hogy valami olyannal foglalkozzon és itassa át magát – irodalommal, festészettel, bármivel – ami a szellemi energiáit megmozgatja.. Ennél többet nem tudok tenni, de talán nem is kell.
