József Attila arcképek

Képzelt interjú 1. rész – József Attila

Új sorozatunkban különböző levelek és életrajzi művek összefésülésével fikcionális interjúkat készítünk a múlt századok kiemelkedő alakjaival. Első részünkben József Attila nehéz sorsú gyermekkoráról és az ebből adódó elnyomott érzéseiről fogunk beszélgetni.

Borítókép: hernadi-antikvarium.hu

Attila, először is: mesélne nekünk a családjáról?

Én egy szegény családba születtem. Apám szappanfőző volt, a mama pedig mosónőként próbált egy kis pénzt keresni. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. A felnőttkort csak hárman élhettük meg – a másik három testvérünket még gyermekkorunkban elvesztettük.

József Attila és családja
A képen balról jobbra: József Attila, József Jolán, József Áronné, elöl József Etelka, kép: stefan2001.blogspot.com

Ha már a szüleit említette, milyen volt az apjával való kapcsolata? 

Hároméves voltam, amikor az apám úgy döntött, hogy szerencsét próbál Amerikában és elhagy bennünket, ezért belőle nem sokra emlékszem. Ő végül Erdélyben telepedett le, és új családot alapított. Az új feleségének azt hazudta, azért nem támogat minket anyagilag, mert belőlem egy gazdag ügyvéd lett és így vígan élünk Magyarországon.

Sokat kellett nélkülözniük? 

A mama egyedül nevelt minket a mosónői fizetéséből, tehát meglehetősen sokat. „Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám”.
Gyermekkoromban többet éheztem, mint ahányszor jóllaktam. Erről húszévesen írtam is pár sort az egyik versemben, a Tiszta szívvelben. „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”.
Mama a sok munkába hamar belebetegedett. A gyönyörű arca egy év alatt tízet öregedett. Ő volt „Pőcze Borcsa, kit megettek a fenék”.

József Áronné, József Attila édesanyja
József Áronné, mindössze 44 évesen, kép: europeana.eu

Nagyon kicsi volt, amikor az édesanyja elkezdett betegeskedni. Észlelt bármit is az állapotáról?

Nehéz lett volna nem észlelni. Volt, hogy a mamát több hétre kórházban tartották, addig mi hárman teljesen magunkra maradtunk. Senki nem törődött velünk, szóval azt ettünk, amit találtunk. A nővérem mindig felhozza, hogy ha több napig nem ettem, volt, hogy éjszakánként a párnám sarkát rágtam vagy az ujjaimat szoptam.

Emlékszem, egyszer a szomszédunk nekünk adta a töltött káposztája maradékát, de mi annyira éhesek voltunk és annyira megörültünk, hogy összeverekedtünk az ételért. Annyira ütöttük egymást, hogy véletlenül lerúgtuk a fazekat és a porból kellett felkanalazzuk a maradékot. A mama érezte, hogy ez így nem mehet tovább, ezért amikor ötéves voltam, engem és Etelkát nevelőszülőkhöz küldött. 

Közös nevelőszülőkhöz kerültek a nővérével? 

Igen. Szerencsére mindkettőnket Gombai Ferenc és felesége fogadott örökbe, szóval együtt költözhettünk Öcsödre. A nevelőszülők azzal nem foglalkoztak, hogy mennyi idős vagyok, bármiféle könnyítés nélkül befogtak maguk helyett a háztartási feladatok elvégzésébe. Én általában az állatokat gondoztam, és enni csak akkor kaptam, ha a feladatokat az elvárásoknak megfelelően teljesítettem.
Az öcsödi élet borzalmas volt. Két évet töltöttem ott, de minden percét utáltam.

Mi váltott ki Önben ekkora ellenszenvet Öcsöddel kapcsolatban?

Erről a Szabad-ötletek jegyzékében is írtam röviden: „…mert vertek, mert azt akarták, dolgozzak és nem engedtek játszani. Öcsödön rossz volt. Kellett volna két kis ló, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza, minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz”.
Sosem kedveltem a nevelőszüleimet. Ők sem szerettek, állandóan dolgoztattak, vertek és nem voltak hajlandóak a rendes nevemen szólítani. Az itt élő vidékiek még csak nem is hallották az Attila nevet korábban. Mindenki furcsának találta, hogy nem Miskának vagy Jankónak hívnak, a nevelőapám pedig semmiképp sem viselte a furcsaságot. Azt mondta, ez a név nem is létezik, úgyhogy elkezdett Pistának hívni, a falu követte őt, nekem pedig megtiltotta, hogy használjam az én mamámtól kapott nevemet. Már csak ezért is hiányzott Budapest. A város, ahol a nevemen szólítottak.

Két év után visszaköltöztek Budapestre. Változott bármi is a korábbi életkörülményekhez képest? 

Nem sok. Hétéves voltam, amikor visszaköltöztünk Ferencvárosba, és a család még mindig szűkölködött. Úgy döntöttem, én is megpróbálok dolgozni azért, hogy az anyagi nehézségeken könnyíteni tudjak.
„Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból – volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban.” (Részlet a Curriculum Vitaeból)

József Attila családjával
Kép: cultura.hu

Ebben az időszakban tette meg első öngyilkossági kísérletét. Mesélne erről egy kicsit? 

„...pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senki sem.” (Curriculum Vitae)
Kilencéves voltam, amikor a nővérem, Jolán észrevette, hogy a teraszon éppen kipróbálom a bagót. Azt hiszem, szegény egyszerre megijedt és nagyon dühös lett, szóval rám rontott, kitépte a cigarettát a kezemből és megvert. Nagyon megharagudtam Jolánra a pofonok miatt, szóval úgy döntöttem, bosszúból lúgkőt fogok inni, de véletlenségből összekevertem a kettőt, és lúgkő helyett egy pohár keményítőt ittam csupán.
A gimnazista éveim alatt párszor még közel kerültem az öngyilkossághoz. Annyira izgultam egy-egy vizsga előtt, hogy egyszer stresszoldás gyanánt, egy komolyabb számonkérésnél bekaptam 60 darab aszpirint. Egy gyomormosás és néhány nap pihenés után végül mindenből jelesre vizsgáztam.

Az édesanyja is ebben az időszakban hunyt el. Hogyan sikerült feldolgoznia a tragédiát? 

A mama nyakát mindig is markában tartotta a halál. Amikor harmadik osztályos voltam, emlékszem, nagyon csúnya tüdőgyulladást kaptam. A gyógyulás miatt otthon kellett maradnom, és éppen ez volt a legnagyobb szerencse: mivel otthon voltam, meg tudtam akadályozni a mamát az öngyilkosságában.
Ezután a folytonos betegeskedése volt az, ami nem hagyta velünk elfelejteni a halál közelségét. Amikor tizennégy éves voltam, a mama elgyöngült teste nem bírta tovább a küzdelmet, és végleg itt hagyott minket. „…anyám, mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán”.
Bár volt időm felkészülni a halálára, azt hiszem, még a mai napig sem sikerült feldolgoznom azt, hogy ő végleg elment. Sokszor gondolok rá, és a verseimben is gyakran teszek róla említést.

Múlt századunk egyik legjelesebb költőjének minden életszakasza rendkívül érdekes, de a kevésszer emlegetett gyermekkora különösen. Reméljük, interjúnkkal sikerült egy kicsit karakteresebbé tenni a vonásokat a már mindenki fejében felvázolt József Attila-portrén!

Felhasznált irodalom

Ilyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól
Magyar Nemzeti Digitális Archívum, József Attila dokumentumok
Tverdota György: Gondoljátok meg, proletárok I. – Az ifjú József Attila
József Attila: Curriculum Vitae