Borítókép: Collider.com
A sztori szerint címszereplőnk (Mikey Madison) egy fiatal brooklyni sztriptíztáncos és szexmunkás, aki megismerkedik egy orosz oligarcha felelőtlen és elkényeztetett fiával, akivel hirtelen összeházasodik. Ebből azt hihetnénk hogy egy felemelő Hamupipőke sztorit kapunk, csak hogy amikor eljut a hír a fiú családjához, azok számára egyfajta megalázó szituációként történik ennek megélése, ami ellen rögvest tenni szeretnének, hogy a házasság semmis legyen.
„Ruszkik haza!„
A filmet Sean Baker rendezte, aki olyan filmekkel tette le névjegyét, mint a Floridai álom, a Tangerine, illetve a Vörös rakéta. Filmjeiben gyakran előkerülnek olyan témák, mint hogy nyomasztó közegekből származó embereknek talán mégis van kiút. Ez ebben a történetben sincs másként.
A film elején, amikor is megszólal a Take That Greatest Day című szám, és látjuk azt az éjszakai bárt, ahol az olyan lányok melóznak, mint a főhősnőnk is, egyfajta nyomasztó hangulat foghat el. Ez az érzés aztán később egy-egy ponton vissza-visszatér. Majd ahogy haladunk előre, azt hisszük, hogy ez a Pretty Woman-nek a felnőttes verziója lesz, de aztán végül mégsem. Egy olyan folyamat veszi kezdetét, ami eleinte stresszes hangulatot teremt, miközben szórakoztat is vele, de végül egy olyan felismerés és szembesítéssel zárul, ami után az elégtétel a néző számára nem feltétlen az igazságosság, hanem az elfogadás lesz.
Hihetetlen, hogy ez a film egy olyan perspektívát mutat, ami lényegében azt állítja, hogy sokszor egy adott szituációban nem az az igazi vesztes, akinek rengeteg vesztenivalója lenne, hanem az, akinek semmi vesztenivalója nincsen. Nem gondolunk bele, hogy valójában egy ilyen ember milyen lehet. Hogy valójában ő maga az, aki leginkább kiszolgáltatott és nem az, akinek mennyi mindene van.
A film technikai szempontból teljesen rendben van, a története jól fel van építve, illetve a forgatókönyv is egész jól meg van írva, minden nyomasztó szituációban tud egy picit szórakoztató is lenni. Igazán ezt a filmet a nem hétköznapi témája és a főszereplő alakítása emeli ki.
Mikey Madison elképesztő a főszerepben, abszolút átlényegült, és úgy néz ki, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood-os kollégáival egyetemben – mint Sydney Sweeney, Margaret Qualley, Maya Hawke – felért, vagy már éppen ott van az A-kategóriás színészek fedélzetén.
Nem csoda, hogy idén ő kapta a legjobb női főszereplőnek járó Osar-díjat.
A többi színész alakítása sem rossz, bár én annyira nem éreztem Yuriy Borisovot erősnek, hogy az Akadémia jelölje, de ő is, az Ivant játszó színész is, illetve az orosz klán további tagjai is egész jók voltak a maguk szerepében. A showt viszont egyértelműen a címszereplő vitte, és az ő balladája.
Ha minden áron kötekedni szeretnék a filmmel, akkor talán azt mondanám, hogy a orosz oligarcha közegeinek tagjait jobban ki lehetett volna dolgozni, egy picit részletesebben el lehetett volna magyarázni a motivációjukat – azon kívül, hogy nekik szégyen az, hogy a főnökük fia egy prostituálttal házasodik.
A Helyzetünk határozza meg, hogy kik vagyunk?
Az Anora elég komoly és összetett mondanivalóval bíró film, ami elvontsága miatt valószínűleg inkább egy rétegfilm, mintsem akkora közönségkedvenc alkotás, de az kétségtelen, hogy akit ez a film elkap, az nagyon is értékelni fogja.
Főleg az, aki átélt hasonló kiszolgáltatott szituációt, mint a címszereplőnk. A megközelítés lehet nem mindenkinek lesz a kedvence, és biztos lesznek, akik illetni fogják ezt a filmet különböző jelzőkkel, de aki egy nem hétköznapi alkotásra akar benevezni, annak egy nagyszerű élmény lesz.
