Borítókép: theorchestranow
A film visszaemlékezés során követi Bernstein életét. 1943-ben vesszük fel a fonalat, amikor is az ifjú karmester a New York-i Filharmonikusok segédkarmestereként dolgozott. Bernstein első nagy sikerét a történet ekkorra teszi; egy hirtelen telefonhívásban vészhelyzetszerűen megkérik őt, hogy vezényeljen le egy koncertet a megbetegedett Bruno Walter helyett. A repertoárban Robert Schumann és Richard Wagner művei is szerepelnek, a kihívást azonban próba nélkül sikerül teljesítenie. Ezután ismerkedik meg Felicia Montealegre színésznővel, akit később feleségül is vesz.
A művészi lét valamennyi kihívásainak és Bernstein korántsem hagyományos életének minden állomását együtt vészeli át a házaspár. Az erős kötelék és a stabil kapcsolat fejlődését láthatja a néző, mindemellett azonban Bernstein férfiakkal is intim viszonyt folytat, az egyre nagyobb jelentőségű koncertek pedig roppant elfoglalt emberré teszik a karmestert. Lényegében az ezekkel járó nehézségeket és a legfontosabb fellépéseket mutatja be a film, Bernstein és Montealegre házasságának szemszögéből.
A filmet nehéz lenne műfajilag besorolni, még úgy is, hogy a leírásban és a promóciós anyagokban egyértelműen életrajzi drámafilmként említik. Mivel a művészek életébe még a legavatottabb emberek sem látnak bele, valamint az életrajzi írásokat egy dramaturgiailag ívelt forgatókönyvvé kell formálni, várható volt, hogy a film élni fog a kreatív szabadsággal. Azok a jelenetek, melyek a karmester kulcsfontosságú vezényleteire fókuszálnak – mint például Mahler “Feltámadás” szimfóniájának előadása 1973-ban -, törekszenek a pontosságra és a hasonlóságra, a karakterek közötti konfliktusok esetében viszont sok elhangzott párbeszéd többnyire spekulációra hagyatkozik.
A film stílusa Bernstein életútjának követésével változik. Az 1940-es évektől fekete-fehérben jelenik meg a film, visszaidézve az akkori filmek színvilágát, majd fokozatosan térünk át a jelenbe, amely során néhány jelenet egy romantikus komédia vagy filmdráma stílusára emlékeztet. A beemelt betétdalok a régi musicalek hangulatát idézik fel, a komolyzenei részek pedig más zeneszerzőkről készített filmek stílusára (mint például az Amadeus vagy a Halhatatlan Kedves) hajaznak. Ezek az eltérő stílusok önmagukban illeszkednek a filmbe, viszont nem mindig alkotnak egységet egymással, emiatt néhol úgy tűnik, mintha kusza lett volna a rendezés.
Bradley Cooper mint Bernstein
Számos kritikát kapott Leonard Bernstein megjelenítése a filmben, főleg a prosztetikus orr alkalmazása miatt, amit néhány néző a zsidó nép karikírozásának látott. Az úgynevezett “Jewface” kifejezéssel éltek, ami hasonlóan a Hollywood hajnalán használt “blackface” technikához, a szóban forgó nép fizikai tulajdonságait emeli ki és parodizálja. Bradley Cooper nyilatkozata szerint “egyszerűen nem hasonlított” Bernsteinre a maszk nélkül, és bár felmerült, hogy elkerüljék a használatát, végül ezt látták a legjobb megoldásnak.
Mindettől függetlenül, Bernstein megjelenése és megformálása furcsa paradoxonnal valósul meg. A smink és a maszk, valamint a sajátos öltözék együttese visszaadja az egykori karmester külsejét, mindennek köszönhetően a színész a megszólalásig hasonlít Bernstein-re. A külsőségek mögül azonban Bradley Cooper inkább a manírok, az orgánum és a mozdulatok utánzásával formálja meg a figurát, ami miatt sokszor úgy tűnik, mintha nem tudott volna szabadon mozogni a szerepben. Külön kihívást jelentett, hogy mindemellett a rendezésre és a produceri feladatokra is ügyelnie kellett. Nehezen lehet csak elfogadni, hogy valóban Bernstein jelenik meg a vásznon, nem pedig Bradley Cooper, ahogy Bernstein-t alakítja.
Az alakításban viszont dicséretes a koncertjelenetek megformálása. Bernstein vezénylési stílusa és lelkesedése megelevenedik Cooper alakításában, a felkészültség és az igyekezet is látszik, hiszen a színész hat évig gyakorolta a vezényléseket, hogy a filmen hitelesen jelenjen meg. A kritikusabb vagy a komolyzenében avatottabb nézőknek bizonyára feltűnhetnek pontatlanságok a rekreált vezénylős jelenetekben, de az elkötelezettség és az alázat egyértelműen látszik.
A film tanulsága és végszó
A házaspár küzdelmei olyan képet adnak az emberi nehézségekről, amikkel könnyen lehet azonosulni. Bernstein feleségének rákbetegsége, valamint a karmester vállalt homoszexualitása és az azzal járó futókapcsolatok több ponton is próbára teszik a házasságukat, ám ahogy a film nyitójelenetében, a főszereplő a film végén is hangsúlyozza, milyen sokat jelentett neki a felesége. Bernstein Felicia 1978-ban bekövetkezett haláláig együtt maradt feleségével, a szerelmük a film dramaturgiájában és a művészet értékében is igen fontos szerepet kap.
Bár a kapcsolatuk ereje és a próbatételek mind olyan üzenetet közvetítenek, amik minden érdeklődő néző számára fontosak lehetnek, magáról Bernsteinről, művészi hitvallásáról és a belső vívódásairól keveset tudunk meg. Hasonlóan Cooper Bernsteinéhez, a Maestro a művész életét csak a külsőségekben mutatja be, kapcsolataiba és szakmai fejlődésének folyamatába annyi betekintést ad, amennyi a nyilvánosság által is ismert, néhol fantáziadúsan kipótolva a hiányzó részleteket. Kifejezetten érdekes lehet olyanok számára, akik nem voltak tisztában a művész életével, viszont a témában jártasabb nézőknek valószínűleg nem sok új információval szolgál a film.
Az emberi lélek működéséről és a zenészi élet viszontagságairól azonban sajátos képet ad, ami bármely nézőnek értékes lehet. A komolyzene világához is közelebb kerülhetnek azok, akiknek eddig nem volt módjuk erre, hiszen a felcsendülő darabrészletek kiváló hangszereléssel és lebilincselő kameramunkával jelennek meg. Érdemes akár csak ezeket a részeket külön megtekinteni, mert ezekből is látszik, hogy Cooper rendezői adottságai figyelemre méltóak.
