Borítókép: Trafó House Facebook
Ha a legrövidebb módon akarnám összefoglalni a Kék lagúna cselekményét, akkor minden bizonnyal ezt mondanám: négy pucér férfi majmot imitál. Az a gyanútlan néző, aki a darab címe alapján egy hajótörést szenvedett, lakatlan szigeten ragadt fiú és lány kibontakozó szerelmi történetére számít, nem is tévedhet nagyobbat. A címazonosságot a Henry De Vere Stacpoole 1908-as regényével, majd az ebből készült 1980-as filmadaptációval a rendező természetesen szándékosan követte el, azonban kétségkívül félrevezető lehet. Ördög Tamás az alaptörténetet fogta, és egyenesen a kukába hajította, a szereplőket és a cselekményt szintúgy. Mi maradt akkor? Az idill.
A felvilágosodás és a romanticizmus egyik legkiemelkedőbb alakja Jean-Jacques Rousseau, aki a méltán híres „Vissza a természetbe!” filozófiai gondolatával vált közismertté. Ez az eszme a társadalom nyomásától való elszakadást, csupán a természet által szabályozott életet hirdeti. Hasonló a rousseau-i gondolathoz a szentimentalizmus nemes vadember elképzelése, mely a civilizációt soha nem ismert embert magasztalja. Ez az ideakép azt vallja, hogy a társadalomba beleerőltetett egyén sosem lehet boldog, hiszen keretek közé van szorítva.
Ezeket az ideológiákat alapul véve alkotta meg a rendező a Kék lagúnát, melyben négy férfi szerepel, akik hajótörést szenvedtek. Az előadás elején hosszú percekig semmi sem történik, csupán a fehér padlójú, díszlettől megcsupaszított színpadot látja a két oldalról elhelyezkedő közönség. Ezután füstgomolygás közepette minden elsötétedik, majd szépen lassan előtűnik a négy magzatpózban fekvő színész: Mezei Bence, Kövesi Zsombor, Pásztor Dániel és Brezovszky Dániel György. A szemből lévő sorokból akadnak olyan nézők, akik kissé kellemetlenül mocorognak, tekintetükből pedig árad a diszkomfort érzése. Ekkor ugyanis már mindenkiben tudatosult a tény, miszerint bizony, mi itt egy órán keresztül négy anyaszült meztelen férfit fogunk nézni. De nem is akárhogyan, hiszen a darab gerincét képezi az intimitás, a verbális erőszak és a megaláztatás is. Dialógus jóformán egyáltalán nem hangzik el az előadás alatt, majmokat utánzó makogás annál inkább.
Ahogy történnek az események, úgy válik egyre természetesebbé a nudizmus. A rendező épp ezt akarta elérni ezzel, hiszen alapvetően a szexualitáshoz társítjuk a meztelen testek látványát, másfajta szituációkban ilyesmit látva a legtöbben megbotránkoznak. Ördög Tamás pedig egy ennél is nagyobb tabu határait is feszegeti, a heteroszexuális férfiak közötti intimitást. A színészek ugyanis azontúl, hogy felfedezik a saját testüket és a többiekét is, a négykézláb járkálás közben arcpirító közelségbe kerülnek egymással.
A színészi alakítások kétségkívül profik, hiszen elképesztő koncentrációt igényel egy ilyen szerepben maradni kizökkenés nélkül, nem is beszélve a fizikális megpróbáltatásáról egy ehhez hasonló színdarabnak. Külön dicséret illeti a Kék lagúna intim trénerét, Hód Adriennt, aki nemcsak segítette a szereplőket, hogy az egymással interakcióba kerülő mozdulatok minél organikusabbak legyenek, de a mentális és fizikai felkészülésben is szerepet vállalt.
A Kék lagúna egy vitathatatlanul provokatív és tabudöntögető darab, ami nem fogja mindenki tetszését elnyerni. A Dollár Papa Gyermekei társulat a korábbi előadásai esetében sem a megszokott sémákat követte, Ördög Tamás rendezése azonban még ezeket a határokat is átlépi. A nyitottság és az elvonatkoztató szemléletmód elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ilyen alkotást kritikai szemmel lehessen nézni. Azonban ha ezek adottak, akkor egy olyan élményben lesz része a nézőnek, amit korábban színházban még nem tapasztalt. A Kék lagúna nemcsak elkísér egy olyan elképzelt világba, ahol külső behatások nélkül meglelhetjük a lelki békénket, de közben a kezünket is fogja; hol erősebben, hol még szorosabban.
Az érdeklődőknek még van lehetőségük megtekinteni a Kék lagúnát, november 21-én fogják a Trafóban a következő előadást megtartani.
