Borítókép: Pinceszínház
A francia kapcsolat
A magyar kultúra afférja a francia szórakoztatóiparral már önmagában megérdemelne egy Feydeau-darabot: bármi, ami a gall kakas szájából kiesik, a magyar termőföldben rögtön gyémánt félkrajcárrá válik. Gondolhatunk itt Zsákfosra a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-ből, a zseniálisan rímelő Asterix és Obelix filmekre, vagy akár a Haspók úrrá avanzsáló Hochepaix-re. Van valami a francia nyelvben, ami rettentően komikus magyarra átültetve. Meg persze az is segít, ha a főként politikai és altesti humorral operáló francia farce műfajt Romhányit megszégyenítő rímkultúrával pezsdítik fel.
Georges Feydeau (1862-1921) egyesek szerint Molière óta a legnagyobb francia komédiaíró. Legnépszerűbb darabjai, a Bolha a fülbe (1907) és az Esküvőtől válóperig (1908) a házasélet gyötrelmeiről, veszekedésekről és megcsalásokról szólnak, amihez a szerző első kézből származó tapasztalattal rendelkezett. Művészete lelkes közönségre talált a “boldog békeidők” frivol társadalmában, és ahogy elnéztük, a mai magyar ízlésnek is megfelel.
A kukkoló Clemenceau
A történet főszereplői Julien Ventroux parlamenti képviselő (Kerekes József), a megélhetési politikus archetípusa, valamint butácska felesége, Clarisse (Bozó Andrea), aki azért néha nagyon is találó megjegyzéseket tesz. Bár a férj nagyobb lexikális tudással rendelkezik, oldalbordája átlát álszentségén és logikai bukfenceken kapja.
A prűd Ventroux például azzal vádolja, hogy mások előtt levetkőzött, pedig ő csak azért tette, hogy felöltözhessen. Ebből egy filozófiai vita bontakozik ki azt illetően, hogy a meztelenség vagy a ruhaviselés volt előbb, amelyet mind vallási, mind tudományos szempontból Clarisse nyer. Ha pedig mögöttes jelentést keresünk, az asszony őszintesége és a férfi alakoskodása juthat eszünkbe.
A házaspár szomszédja az egész álló nap semmit nem csináló, kukkolással foglalkozó Clemenceau, aki legnagyobb meglepetésemre az eredeti darabban is szerepel. A pár éve megbuktatott miniszterelnök szerepeltetése adta akkoriban a politikai humort, és bár Clemenceau a darab idejében külföldön utazgatott, újságírói múltja révén feltehetően mégis minden pletykával tisztában volt. A könyörtelenül kikarikírozott kegyvesztettet a feldogozásban “hiénának” nevezik, bár a korban a Tigris néven volt ismert heves politikai állásfoglalásai miatt.
Napjainkban természetesen nem elég (és néha káros is) namedroppolni a politikusainkat, ezért egyszerre van szükség kritikusabb és kifinomultabb módszerekre. A Ventroux és riválisa, Hochepaix között kibontakozó vádaskodásban esik szó krumpliosztásról, erőműről, migránsszavazatokról, háborúpártiakról és a választási törvény módosításáról.
Szerencsére Magyarországon még addig nem jutottunk el, hogy homoki pontyokat telepítsünk a kiszáradt tó nedves partjára, ahol döglött béka kuruttyol. A szereplőknek ráadásul már a neve is beszédes: a Ventroux a “hasas”, az Hochepaix a “békésen bólogató” francia szavak torzítása, ami jól illusztrálja a nyájként szavazó, lassan kigömbölyödő megélhetési politikus réteget.
Az eredeti Feydeau-műben nem megtalálható, viszont a jelenlegi Franciaországban nagyon is aktuális probléma is előkerül a darabban.
A kotnyeles lakájt Juszufra, a bevándorlóra (Samudovszky Adrian) cserélték ki a szerzők, aki az engedelmes szolgát eljátszva idegen nyelven szidja a leereszkedő Ventroux-t. A politikus álszenten taglalja önnön jóságát, hogy befogadta a szegény “olajmigránst”, miközben Juszuf hazájának politikai és gazdasági válságát valószínűleg a francia érdekek okozták. Manapság Nyugat-Afrika számos államában ez történik, ahol nincsen monetáris önállóság, ráadásul Franciaország politikai és katonai beavatkozásokkal stabilizálja érdekeltségeit az olaj- és uránkitermelésben.
Ha rövid a farce-od, toldd meg egy lépéssel
A Feydeau-darab azzal ér véget, hogy a meztelenkedés tönkreteszi Ventroux renoméját. A feldolgozás azonban tovább megy ennél, és egy videóbejátszással, valamint egy extra jelenettel fűszerezi meg a csattanót. Látjuk, hogyan tagadja a politikus az őt ért vádakat, majd hogyan alakul ki egy új párt az előző bukásából. A Meztelen Igazság Pártja a woke-jelenség felületes kritikája, amely a nők, bevándorlók és “alacsony termetűek” képviseletében száll szembe az igazságtalansággal és a patriarchátussal, miközben megadóztatja a sokszínűséget.
Ha ez egy valós társadalomkritika akarna lenni, sok sebből vérezne, ám a darabnak nem ez a célja, csupán egy könnyed kacagás kiváltása a végén. Egyszerre nevethetünk ugyanis azon, hogy a kisebbségi politika nem erkölcsösebb vagy átgondoltabb a konzervatívnál, illetve hogy a bukott politikai rendszer tagjai donorként vagy háttérszereplőként ugyanúgy átkerülnek az új rezsimbe, mint annak idején a kisnyilasok a kommunizmusba vagy manapság a Diákhitel Központ elnöke a legújabb pártunkba.
Georges Feydeau aprólékos figyelemmel dolgozta ki minden színpadtervét, a színvonalat ezúttal Pallós Nelli tartotta fenn. A meztelenséget elrejtő redőny, a rúdtáncra alkalmas bárpult vagy a komikusan magas kapuk mind a nyárspolgári jómód és a lázadó erotika közötti kacér párbeszédet támogatták, a két politikus ízléstelen öltözete pedig a groteszket súrolta. Egyedül Clemenceau juhászbajszát hiányoltam a jelmezekből. A kedvenc alakításom Cserna Antal Hochepaix-je volt, akinek szikár és távolságtartó alakjából négy réteg ruhán keresztül is sütött a romlottság.
Összességében mindig örülök a francia klasszikusok újrahasznosításának, és mind a szerzők, mind a színészek kitűnő munkát végeztek az aktualizálás terén. Téved, aki a végkifejletben bármilyen mély gondolatot vél felfedezni, az viszont nem lőhet mellé, aki végigneveti ezt a franciásan pajzán vígjátékot.
