Borítókép: Lövei Laura, Hallgató Magazin
Koltai Semmelweis-e hetek óta lázban tartja a nézőket. A kíváncsiak már látták a vásznon, és talán már asztaltársaságokban is véleményt formáltak az alkotásról. Bár azt, hogy a közbeszéd hogyan fogadta a filmet, nem tudom, azonban az év egyik legnagyobb magyar filmes produkciója jó kritikát kapott a sajtóban.
Az elemző írások különösen Koltai Lajos rendező képi világát dicsérik. Persze olvashatunk olyan fanyalgó hangokat is, amelyek a csöpögős-szirupos szerelmi szál mibenlétéről értekeznek. Bevallhatom, ez a karácsonyi időszakban – amikor Mariah Carey örök klasszikusa és a Kevin McCallister-sztorik habozás nélkül támadnak – számomra fel sem tűnt.
Ilyen jellegű kritikai elemzésekre e cikk olvasója ne számítson. Mi ezúttal a történeti játékfilmre mint műfajra és a történelmi filmek hitelességének kérdésére vagyunk kíváncsiak. Legfőképpen pedig arra, hogy a Semmelweis esetében hogy is van ez.
Nyilvánvaló tény, hogy a történelmet valamilyen módon táncba hívó és megszólaltató filmek különböző módokon és különböző mértékben hozzák mozgásba a múltban megtörtént eseményeket. Vannak alkotások, amelyek dokumentarista módon, vannak amelyek játékfilmként, vagy ha úgy engedi a büdzsé és a lépték, sorozatként közelítenek egy témához.
A popkultúra mindenesetre a mítoszok fellegvára: a filmes ábrázolásmódok mögé búvó (és sokszor meg sem történt) sztorik leggyakrabban kritikátlanul terjednek át a köztudatba és kezdenek el önálló életet élni. Pont ennek a megelőzésére szokás a valamirevaló történelmi témákat feldolgozó filmek előkészítésében történész szakértő segítségét kérni, aki kezeskedni próbál a múlt lehető leghitelesebb áthagyományozásáért.
A felelősség tehát kétpólusú: nyomja az alkotók és nyomja a szakértő vállát. Vajon meddig tart a hatásköre ilyen helyzetekben a történésznek? Mennyiben írhatják felül a filmkészítők elgondolásai a hitelesség elvét? És legfőképp: mindezek alapján hogyan érdemes tekinteni a Semmelweisre mint alkotásra? Minderről Fónagy Zoltánt, a film történész szakértőjét kérdeztük.
Feladata-e egy történelmi játékfilmnek a történeti hitelességre törekedni? Egyáltalán elvárható-e egy ilyen jellegű filmtől, hogy hitelesen adja vissza egy korszak miliőjét?
Természetesen elvárható, amennyiben a film készítői történelmi filmként definiálják az alkotásukat. Persze az nagy kérdés, hogy mi a történeti hitelesség mint kategória kritériuma. Az egyik ilyen kritérium, hogy egy mű történeti szempontból releváns kérdéssel foglalkozzon, hogy a vászonra valós személyek, valós események, valós történeti probléma legyen vetítve. A játékfilmnek azonban mint műfajnak nem célkitűzése, hogy minden pontosan úgy legyen ábrázolva, ahogy ez pontosan történt. Ez egyszerűen nem lehetséges: egy ilyen jellegű filmet elsősorban művészeti produktumként kell értékelni.
Amikor szakértőként kell hozzászólnom egy ilyen jellegű alkotáshoz, akkor állást foglalok amellett, hogy nem az a fő kritérium, hogy az adott cselekmény megtörtént-e. Itt inkább azért vagyok felelős, hogy olyan cselekmény íródjon-játszódjon el, amely megtörténhetett. Természetesen, ha egy mű deklaráltan fel kívánja rúgni ezt a szabályt és abszurdot akar gyártani, akkor más a helyzet: azt azonban a filmnek vállalnia kell és általában vállalja is.
Amikor egy történész mint szakértő kapcsolódik be a filmesek munkájába, akkor tudnia kell a helyét ebben a rendszerben. Figyelembe kell vennie, hogy amihez asszisztál, az elsősorban a filmkészítőknek, különösen a rendezőnek az elgondolásai mentén készül el. Az pedig, hogy ő ebben az alkotó folyamatban mennyi mozgásteret kap, éppen a készítőkön múlik. Ez azonban nagyon változó: filmje és készítője válogatja.
Borítékolható, hogy egy ilyen munkafolyamat során ütközni fog a dramaturgiai és történészi szempont. Az dicséretes, hogy a Semmelweisnél csupán egyetlen – azonban nagyon is lényegi – helyen történik ez. Valójában ugyanis abban a bécsi szülészeti intézetben, ahol Semmelweis Ignác dolgozott, kizárólag marginális helyzetű nők szültek: kizárólag házasságon kívüli asszonyok vagy özvegyek műtétei voltak ezek, amelyekből többnyire törvénytelen gyermekek születtek. A filmen viszont több esetben is közép- és felső középosztálybeli nők szülnek, többek között például egy nagyobb presztízsű polgár, egy tanácsos felesége, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a csodadoktornál szüljön. Semmelweis azonban nem hajlandó házhoz menni: ekkor úgy dönt a nő, hogy majd ő vonul be hozzá.
Koltaiék ezen az eseten kívül jól rajzolták meg és jól kezelték a film szereplőit. Semmelweis barátja, Markusovszky Lajos, a cseh Koletschka, az orvosigazgató és a többiek mind valós személyek voltak, akiknek a személyét és a státusát meggyőzően és körültekintően ábrázolja a film. Ez hitelessé teszi az alkotást. Persze a szerelmi szál fikció… Itt kezdődik azonban a művészi szabadság és a készítők felelőssége.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy nagyon is fontos kérdésekben van a történésznek kisebb mozgástere és inkább függ a készítők jóérzésétől a történelmi filmek történelemképe. Minden hasonló filmnél így van ez? Ha a cselekménybe kevésbé nyúlhat bele a történész, akkor milyen más feladatokat kap a rendezőtől?
Valóban, kell tudni idomulni. Alkalmazott szerepkörben van ilyenkor az ember. Ez az alkotók filmje, teljes mértékben az ő döntésük és felelősségük, hogy mit használnak fel a kapott tanácsokból. A történészek jobb esetben a munkafolyamat közben, rosszabb esetben a filmet utólag megnézve mérlegelnek és döntik el, hogy az adott produktumhoz adják-e a nevüket vagy sem. Azt kell mondjam, hogy a Semmelweishez boldogan adhatom a sajátom.
Az utóbbi kérdésre válaszolva derül ki az én főbb szerepem: azért voltam részben én felelős, hogy a film képi világa hiteles legyen. Hogy máshogy fogalmazzak, hogy a díszletkép maga tűnjön elég “fapadosnak”. Bevallhatom, ezzel nem voltam maradéktalanul elégedett (nevet). Még szegényesebbnek, még spártaibbnak kellett volna kinézzen például a kórház. A filmen látható képsorok inkább egy 19. század végi intézményt mutatnak be. Persze ezt csak mi, történészek tudhatjuk: nem szakmabeli nézőkkel beszélve, akik elborzadtak a körülményeken, úgy tűnik, hogy a díszlet éppen eléggé kifejezte a feelinget, amit a készítők igyekeztek bemutatni.
A díszlet más részei viszont nagyon is korhűek voltak. Amikor kérdések tömegét kaptam a látványtervezőtől, akkor kiderült, hogy a korszak tárgyi világát nagy részletességgel igyekeznek leképzeni a vásznon. Olyan kérdéseket kaptam tőlük, hogy pontosan hogyan nézett ki egy halottszállító kocsi, hogy hívtak egy adott intézményt és milyen felirat csüngött annak a főbejárata fölött, hogy mit ehettek egy szerényebb bécsi kifőzdében, milyen ételt és italt rendelhettek leggyakrabban a betérő vendégek, hogy az italaikon vagy éppen a patika polcán sorakozó orvosságos edényeken milyen címkék lehettek. Ebből a szempontból nagyon jó érzéssel néztem a filmet, körültekintőek voltak és respektálták a javaslataim.
Érződik a szavain, hogy mit gondol a film erősségének. A már említettek mellett, tud bármilyen kritikát mondani az alkotással kapcsolatban?
Szerintem a már említett problémákon túl komoly gyengesége nincs a filmnek. Úgy érzékeltem az általam elolvasott kritikákból is, hogy valamit igazán eltaláltak a készítők. Be kell valljam, büszkeséggel tölt el, hogy pont a képi világ a film azon része, amit annyit dicsértek a sajtóban, hiszen ehhez tehettem leginkább hozzá.
A filmmel kapcsolatos egyetlen hiányérzetem sokkal inkább a laikus néző szempontjait tükrözi és a filmben elhangzó dialógusokhoz, illetve a színészi ábrázolás- és játékmódokhoz kötődik. A dialógusok nagyon “színháziak” lettek: a színészek játéka inkább színpadra mint filmre termett. Gálffi László volt számomra az egyetlen, aki tudta hozni a filmszínészet által teljesen más jellegű mimikát és beszédmódokat követelő játékot.
Összességében azonban jó érzéssel tekintek majd vissza: a készítők sok mindent eltaláltak, különösen azért jó a szájízem, mert komolyan vették a tanácsaim és megbecsülték azt, amit mondtam.
