Mindenekelőtt fontosnak tartom kiemelni, hogy számomra az első évad elég magasra tette a lécet színvonal szempontjából. Volt egy egyszerű, de kellő komolysággal, társadalomkritikával bemutatott történet, amelynek a középpontjában Rue-nak, az elvonóról kijött lánynak, a drogfüggőséggel való harcát és Jules-szal való kapcsolatát követhettük végig. Emellett pedig megismertünk számtalan tragikusabbnál, tragikusabb eredettörténetet a főszereplő környezetéből. Megtanulhattuk, hogy mindenkinek megvannak a saját sebei, titkai, amiket egész életünket megpecsételik. Emellett pedig sajátos atmoszférát teremtett Rév Marcell által fotózott képi világ és a néhol abszurd, máshol a drámai jeleneteket felerősítő zene, amit nagyrészben Labrinth-nek köszönhettünk. Ez volt röviden az, ami miatt egyik kedvencemmé vált ez a széria, így izgatottan vártam a második etapot.
Erős felütéssel kezd a folytatás, egyből érezteti, hogy valamivel erőszakosabb lesz. Illetve, hamar kiderül, hogy Rue ismételten előszeretettel alkalmazza a szintetikus endorfint. Az első rész nagyon jól felvezeti a lehetséges konfliktus forrásokat, lásd protagonistánk előbb említett visszaesése, Cassie – Nate – Maddy szerelmi háromszöge, mindemellett azt is előrevetíti, hogy több olyan mellékszereplő kerül előtérbe, akiket az első évadban esetleg megszerettünk, azonban kevés játékidővel rendelkeztek.
Ezek után tűkön ülve vártam, hogyan alakulnak a fejlemények, amik sajnálatosan egészen a negyedik epizódik leültek. Túlságosan ráfókuszált a Cassie – Nate közötti viszonyra, viszont Cassie az első évadban se volt erős karakter, pláne nem gondolom, hogy az ő szerelmi bánatából kialakult hisztérikus szenvedéssel ennyit kellett volna foglalkozni. Jóval erősebb hangsúlyt lehetett volna fektetni Lexi és Fez szálára, már csak dramaturgiai szempontból is. Sok ehhez hasonló kérdés kavarog még a fejemben. Például Elliot karaktere mennyi célt szolgált, mennyit adott hozzá a történethez? Mert bonyolíthatta volna a Rue és Jules közötti kapcsolatot, de igazából ez nem sikerült. Ennek talán az lehet az oka, hogy Rue-t annyira érdektelenné tették az ötödik epizódra, hogy unalmassá vált.
Tudom vagy legalábbis sejtem, hogy ez a szerhasználat egyik mellékhatásaként szolgált bemutatásra, mégis untam magát a főszereplőt egészen az évad feléig. Ez véleményem szerint nem egy túl jó arány. Próbálták feldobni a karaktert azzal, hogy „zseniális” ötletként kölcsönkér egy bőröndnyi ópiátszármazékot a helyi drog királynőtől csak, hogy legyen mit fogyasztani. Azt gondolná az ember, hogy ez egy olyan szál lehet, amely meg fogja nehezíteni a főszereplőnk életét. Ebben az évadban viszont biztos, hogy nem, sőt, még az ötödik részben, amikor lejár a visszafizetés határideje, a kedves díler, ex angol tanárnő, megbocsájt és haladékot ad. Így konkrétan teljesen elveszíti ez a problémaforrás a súlyát. Jules is háttérbe szorult és szerintem ehhez az évadhoz írt soundtrack se lett annyira magával ragadó.
Térjünk át arra, ami tetszett, mert azért abból sincs hiány. Ami számomra hozta az előző évad színvonalát, pont ugyan olyan magasan, az nem más, mint Rév Marcell munkája, akinek azóta olyan filmeket köszönhetünk, mint A feleségem története és Malcolm & Marie. A megbotránkoztató jelenetek, a sokszor videókliphez hasonlítgatott megvalósítások, a számtalan hommage, együtt szemkápráztatóan, szórakoztatóan és letaglózóan hatnak. Pláne akkor válik még fantasztikusabbá, amikor olyan zenét választanak hozzá, mint például az első részben az autós gyorsulásnál Orville Peck – Dead of Night című muzsikája. Tökéletes! Ajánlani tudom, hogy a sorozat nézése közben kéznél legyen a Shazam. Ezen kívül a negyedik rész eleje, amelyben megismerjük Nate apjának, Cal-nek a fiatal korát majd a családjának előadott, alkoholos befolyásoltság és a korábban szerzett fejsérülés által generált monológ végre kizökkenti az embert a lapos, gyökkettővel haladó történetből. Az ötödik részben megtörténik az amire talán mindenki várt, Rue őrjöngése. Annyira sokkoló, valóságos, félelmetes és némileg szánalmat keltő. Ezt mind jó értelemben írom. Zendaya nagyon jól hozza a kétlábon járó bekattant, elvonási tünetekkel küzdő, bepánikolt ön- és közveszélyt. Manipulál, belemászik a fejedbe, nyomorgatja a lelkedet és már attól egy életre traumát okoz, hogy egy képernyőn keresztül nézed az egészet. Természetesen nem hoz újat a témában, hogyan is lehetne, de ami a kábítószerfüggők filmes nagykönyvében le van írva, azt egy az egyben, úgy ahogy kell hozza. Felzaklat és ennek ez a célja, a siker 100%-os. Az évad második két része, felettébb jól megalkotott. Lexi kiteljesedhet, a csöndes megfigyelőből végre reflektorfényben álló sztár lesz. Ezzel kellő lezárást kap a történet.
Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy bár számos esetben nem olyan, mint az első évad, amely leginkább a történeten érezhető. Jó pár kérdés fennmaradt, több ziccert kihagyott, mégis a hibái ellenére minőségi és szórakoztató végtermék lett. Viszont ezek után felmerül bennem a kérdés, hogyha lesz folytatás, már pedig lesz, mert megerősítették, akkor hogyan tovább és ami ennél még fontosabb, miért?
