fotó: Tasnádi László Károly: Mesterséges identitás, forrás: a Műcsarnok facebook oldala
A káosz nem feltétlenül ott kezdődik, ahol megszűnik a rend. Néha éppen ott, ahol túl sok lehetséges rend jelenik meg egyszerre. A generatív mesterséges intelligencia képei ezt a furcsa állapotot teszik mindennapossá: néhány beírt szó alapján pillanatok alatt megszületik egy hihető világ, majd ugyanabból a néhány szóból egy másik, aztán egy harmadik. A III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon mesterséges intelligenciával foglalkozó munkái ezért nemcsak azt a sokat ismételt kérdést teszik fel, hogy lehet-e a gép művész. Valami ennél is alapvetőbbet bolygatnak meg: mi marad a fénykép valósághoz fűződő kapcsolatából, ha a képnek többé nincs feltétlenül valóságalapja?
N. Katherine Hayles amerikai irodalom- és médiateoretikus már a kilencvenes évek elején arra figyelt fel, hogy a káoszt kulturális értelemben sem érdemes egyszerű zűrzavarként elképzelni. Chaos Bound című munkájában a káosz a rendetlenség helyett a komplexitás és a rendkívüli információgazdagság felől is értelmezhető; azt vizsgálja, hogyan jelenik meg ugyanez a szemlélet a természettudományban, az irodalomban és a kritikai gondolkodásban. A francia filozófus Gilles Deleuze és a pszichoanalitikus-filozófus Félix Guattari számára pedig a filozófia, a tudomány és a művészet egyaránt kapcsolatba kerülnek a káosszal: mindhárom úgy hoz létre valamilyen gondolati vagy érzéki rendet, hogy közben nem egyszerűen eltünteti azt, ami rendezetlen. A mesterséges intelligencia különösen kényelmetlenül illik ebbe a gondolatmenetbe. Első pillantásra éppen az ellenkezőjét csinálja annak, amit káosznak nevezünk. Mintázatokat ismer fel, adatokat kapcsol össze és a kulturális képtengerből néhány másodperc alatt egy felismerhető, sokszor meglepően koherens képet állít elő. Mégis minden generálás mögött ott marad a bizonytalanság. A felhasználó utasítást ad, de nem tervezi meg pontról pontra a végeredményt – egyszerre irányít és enged ki valamit a kezéből.
Ez különösen érzékeny problémává válik, amikor mindezt a fotográfia felől nézzük. Bán András a Hallgató Magazinnak adott interjújában éppen erre a különbségre mutatott rá: a hagyományos fényképezéshez az esetek döntő többségében szükség van valamire a külvilágban, ami valamilyen módon rögzül. A generált képnél ezt a külvilágot korábban összegyűjtött képi adatok tömege helyettesíti. Ezért vetődik fel az is, hogy egyáltalán ugyanabba a kategóriába sorolható-e a kétféle képalkotás. Nem egyszerű technikai különbségről van szó. Ha a fényképnél kulturálisan hozzászoktunk ahhoz a feltételezéshez, hogy valami ott volt, akkor a generált kép talán azt képes mondani: valami ott lehetett volna.A kettő között pedig jóval kisebb vizuális különbség van, mint amekkora filozófiai.
Torkos Márk Erik Alanytalan Emlékezés című munkája ezt a problémát szinte kísérleti helyzetben mutatja meg. A művész a munkához fűzött leírásban maga állít párhuzamot az emlékezés és a prompt működése közé. Ugyanazt a parancsot újra és újra előhívva a kép minden alkalommal valamennyire megváltozik. Ahogy fogalmaz: amikor az elme felidéz egy emléket, valójában nem érintetlenül veszi elő valamiféle belső archívumból, hanem újrateremti. A kiállított munka technikai leírása Stable Diffusion 3-at, OpenArt SDXL-t, Photoshopot és vegyes technikát jelöl. A párhuzam azért működik ennyire jól, mert az emberi emlékezet sem fényképalbum. Nem változatlan fájlokat nyitunk meg újra és újra, hanem az emlék minden felidézéskor kapcsolatba kerül a jelennel: részletek maradnak ki, mások hangsúlyosabbá válnak, történetek keverednek egymással. Torkos Márk generált családi képei pedig pontosan ezt a bizonytalanságot fordítják át vizuális nyelvre. Ismerősnek tűnő családok állnak előttünk úgy, mintha valamikor tényleg felsorakoztak volna egy fényképezőgép előtt – csakhogy az a pillanat soha nem történt meg. A káosz itt nem úgy jelenik meg, ahogyan elsőre elképzelnénk. Nincsenek széteső pixelek vagy értelmezhetetlen formák. Ellenkezőleg: a képek túlságosan is rendezettek. A bizonytalanság abból fakad, hogy ugyanannak az elképzelt múltnak egyszerre több, egyformán hihető változata létezhet. Ha mindegyik úgy néz ki, mint egy dokumentum, melyikhez tartozik az „eredeti” emlék? Innen már nem is olyan nagy ugrás azt kérdezni, mennyiben különbözik ez saját emlékeink működésétől. Torkos munkája esetében a gép nem azért válik izgalmassá, mert „utánozni tud egy fényképet”, hanem mert láthatóvá teszi azt a mechanizmust, amelyet magunkban hajlamosak vagyunk elrejteni: a megtörtént múltunkat sem lehet valójában stabilnak nevezni.
Ha Torkosnál a múlt bizonytalansága kerül előtérbe, Faa Balázs Humán geometria sorozata ezzel szemben azt mutatja meg, hogy a kiszámíthatatlanság és a szigorú szerkezet egyáltalán nem egymás ellentétei. Faa munkásságában régóta meghatározó szerepet játszik a matematika; saját honlapján is úgy fogalmaz, hogy műtárgyaiban nagy szerepe van a matematikának. A Humán geometria alapgondolatát pedig így összegzi: nincs értelme az emberalakokat drámai pózokban megmutatni, ha elhelyezkedésük nem fejezi ki a közöttük lévő viszonyt. Ez azért érdekes, mert a képet egyszerre szervezi a szabály és az abból megszülető, előre nem teljesen meghatározható jelentés. A sűrűn egymásba illeszkedő emberalakok távolról akár ornamentikává is összeállhatnak, közelebbről nézve viszont azonnal történeteket gyártunk hozzájuk. Egyes figurák mintha egymásba kapaszkodnának, mások mintha elfordulnának, zuhannának, táncolnának vagy konfliktusba kerülnének. A geometriai reláció emberi relációként kezd működni. Nem véletlen, hogy Faa korábbi munkáiban is újra meg újra visszatér a szabály, az algoritmus és a kiszámíthatatlanság viszonya. Egy régi munkájáról úgy írt, hogy akár száz elem is tökéletesen illeszkedhet, majd egyetlen korábbi rossz döntés miatt a következő már nem; egy másiknál a homokórához hasonlítja a rendszert: tudjuk, hogy minden homokszem le fog esni, de azt nem, milyen sorrendben. Ez már jóval a generatív MI mai hulláma előtt érinti ugyanazt az alapfeszültséget: milyen viszony van a meghatározott szabály és az előre nem látott eredmény között? Talán éppen itt találkozik legérdekesebben a káosz és az algoritmus. A szabály nem feltétlenül csökkenti nullára a lehetőségeket. Bizonyos rendszerekben éppen a szigorúan kijelölt keretek képesek rengeteg különböző eredményt létrehozni.
Ligeti Bálint Home 2040 című sorozata eközben ellenkező irányba fordítja az időt. A Fotószalon katalógusában szereplő munka Stable Diffusion, Magnific AI és Photoshop használatával készült. A képeken hétköznapi lakóterek jelennek meg, csakhogy az emberi otthon megszokott intimitását valami idegen bontja meg: kígyók és más állatok foglalják el ugyanazokat a tereket. A sorozat nem pusztán arra használja az MI-t, hogy valami látványosan lehetetlent mutasson. A Home 2040-ről szóló korábbi elemzés az ember és természet közötti egyensúly felbomlását, illetve az új együttélési formák kényszerét emeli ki: az otthon, amelyet az ember saját, ellenőrzött terének tekint, részben visszakerül a természethez. De a sorozat filozófiailag legalább ennyire érdekes a fénykép időbelisége miatt. A jelenet lehetetlen és fotografikusan meggyőző egyszerre. Nem dokumentálhatja 2040-et, hiszen 2040 még nincs itt, mégis annak a vizuális nyelvét használja, amellyel korábban elsősorban a megtörtént dolgokat igazoltuk.A fénykép régi logikája – láttam, tehát volt – itt furcsa módon megfordul: nem történt meg, de nézd meg, milyen könnyű elképzelni, hogy megtörténhet. Ebből a szempontból a generált kép nem egyszerűen „hamis fotó”. Lehet spekulatív fotográfia is: a lehetőséget ruházza fel a dokumentum vizuális tekintélyével.
Torkos, Faa és Ligeti munkái ezért nem három külön kis történetet jelentenek, hanem ugyanannak a problémának három eltérő oldalát. Torkosnál a múlt sokszorozódik meg; Faa rendszerében az emberi kapcsolat szigorú szabályokból válik olvashatóvá; Ligetinél pedig a jövő kap olyan vizuális bizonyosságot, amellyel hagyományosan a megtörtént dolgokat ruházzuk fel. A közös pont nem egyszerűen az, hogy digitális vagy algoritmikus eszköz kerül a képalkotásba. Sokkal fontosabb, hogy bizonytalanná válik, hol kezdődik a kép valósága. Ezért kevés lenne a mesterséges intelligencia és a művészet vitáját arra leszűkíteni, hogy „igazi művészet-e”, amit MI segítségével készítettek. Fontos kérdés, de közben talán nagyobb kulturális változás történik. A generatív rendszerek egy olyan világba érkeztek, ahol már eddig is felfoghatatlan mennyiségű kép vett körül bennünket. Az MI ebből a képi kultúrából tanul, majd újabb képeket termel, amelyek ismét részévé válnak a kulturális környezetnek. Erősen lesarkítva úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kultúra újratermeli önmagát.
Itt válik újra fontossá Hayles gondolata a káoszról, mint információban gazdag komplexitásról. A mai vizuális kultúra problémája nem az, hogy nincs elég képünk a világról. Éppen ellenkezőleg: annyi van, hogy egyetlen ember számára már régen áttekinthetetlenné vált. A mesterséges intelligencia ebben az értelemben rendteremtő gép. Mintázatokat keres ebben a tömegben és az ember számára kezelhető formává alakítja. Csakhogy minden új generált kép tovább növeli ugyanazt a képtengert. A rendteremtés maga is újabb zajt termel. Bán András ugyanakkor az interjúban nem azt állítja, hogy innentől egyetlen képben sem lehet megbízni. Inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a hitelességhez való viszonyunknak meg kell változnia. Meg kell tanulnunk kérdezni: ki készítette a képet, milyen céllal, milyen közegben és mire használják? A generatív MI tehát nem feltétlenül megszünteti a valóságot, hanem elveszi tőlünk azt a kényelmet, hogy a kép puszta létezését önmagában bizonyítéknak tekintsük. Talán ez a káosz egyik legérdekesebb kulturális formája ma. Nem az, hogy körülöttünk minden rendezetlenné válik, hanem az, hogy ugyanahhoz a valósághoz egyszerre egyre több lehetséges kép fér hozzá. A bizonytalanság többé nem feltétlenül a kép hibája. A képalkotás egyik alapanyaga lett. A művészet dolga pedig talán nem az, hogy ezt a káoszt megszüntesse. A fotográfia történetének egyik legizgalmasabb fordulata ezért nem pusztán az, hogy a kamera mellé megérkezett egy újabb eszköz. A kép többé már nemcsak azt képes meggyőzően megmutatni, ami volt; hanem azt is, ami lehetett volna, ami lehetne és ami talán soha nem lesz.
És miközben ezek között próbálunk eligazodni, könnyen lehet, hogy nem a mesterséges intelligencia hozta létre a káoszt. Csak adott neki egy új, zavarba ejtően hihető képet.
