Mezítlábas cigánygyerek a hóban. Csend veszi körül. A hangok művésze, Kerekes Vica színművész tartott szubjektív tárlatvezetést Révész Tamás Csend – A mindennapok költészete című kiállításán a Műcsarnokban. Az este művészettörténeti magyarázatok helyett nézőpontot mutatott be: azt, hogyan lehet figyelemmel, érzékenységgel és némi humorral közelebb kerülni a képekhez.
Az egyik kiállított családi fotó első pillantásra teljesen hitelesnek tűnik: emberek állnak egymás mellett úgy, mintha valamikor valóban felsorakoztak volna egy fényképezőgép előtt. Csakhogy a pillanat soha nem történt meg. A fotográfia lényege, hogy a kép mögött ott áll egy megtörtént pillanat. Vagy mégsem? Mi történik, ha kivesszük mögüle a valóság elemét? A generatív mesterséges intelligencia egyszerre próbál rendet teremteni a képek felfoghatatlan tömegében és termel belőlük újabb, egymással versengő valóságokat. Szeptember 27.én zárt be a III. Fotóművészeti Nemzeti Szalon, melynek munkáin keresztül ez a káosz így már nem rendetlenségként, hanem a valóság, az emlékezet és a lehetőség közötti határok felbomlásaként vált láthatóvá.
Amióta létezik a hangosfilm, a dialógusok alakította drámák természetes részei a mozinak. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy abból a filmből, amelyben minimálisra csökken a beszéd, éppen a lényeget veszik el. Vagy mégsem? Cikkemben tíz olyan filmet gyűjtöttem össze, ahol a csend nem hiány, hanem a beszéd maga.
A Feledi Project Psychéje nem kertel. Nem is nagyon volna miért: Weöres Sándor hősnője sem az a nő, aki engedélyt kér arra, hogy vágyjon. Psyché alakja már a papíron is nyugtalanító: egyszerre lélek és test, szabadságvágy és kiszolgáltatottság, provokáció és sebzettség. Feledi János koreográfiája ezt a belső ellentmondást nem elmeséli, hanem egy zavarosan, szélsőségesen hömpölygő hangulatáradatként mutatja be. Az előadás így nem egyszerűen Weöres Sándor eredetileg 1972-ben megjelent versciklusának táncszínpadi adaptációja- adaptálni nem is lehetne- hanem annak érzéki, néha kényelmetlen, néha kifejezetten pironkodtató továbbgondolása. Psyché minden nőben ott él belső titkok formájában. Nem is csoda, hogy zavarbaejtő a tükör amit magunk elé kapunk.
A való életben, ha rejtéllyel vagy bűnténnyel találjuk szemben magunkat, többnyire ugyanaz történik: felhívjuk a rendőrséget, vagy – ha a történet kicsit regényesebb – magánnyomozót fogadunk. A krimik világa jól ismert terep: nyomok, bizonyítékok, rejtett történetek, amelyek végül összeállnak egyetlen igazsággá. De mi történik akkor, ha a bűntény mégsem bűntény, csupán festményhamisítás? Hogy nincs felelősségre vonható elkövető? Ha azt mondom, a képzőművészetnek is megvan a maga Sherlock Holmes-a – aki ráadásul magyar és itt él Budapesten? Végvári Zsófia festményvizsgálati laborjában a nyomok nem ujjlenyomatok vagy cipőnyomok, hanem pigmentek, repedések és egymásra rakódó festékrétegek. A festmények pedig – ha tudjuk, hogyan kérdezzük őket – meglepően beszédessé válnak. Beszélgettem kicsit a „nyomozóval”, aki előtt nincsenek titkok.
