Fotó: Bán Dorka
Van egy tanterem Miskolc szívében, ahol a diákok kiabálhatnak. Vagy épp nagyon megijedhetnek. Esetleg borzasztóan megörülnek valaminek. Ez a tanterem egy olyan épületen belül található, amelynek az ablakaiból mindig szól az ének-zene, a falait pedig diákok festették színesre belülről. Ez az interjú ebben a tanteremben esett meg egy drámaóra után.
Miért lett drámapedagógus? Honnan indult?
2005-ben az egri tanérképző főiskola drámapedagógia szakirányt indított. Arról gondolkodtunk itt az iskolában, hogy milyen jó lenne egy ilyen végzettségű pedagógus. Már létezett nálunk többféle tagozat, engem pedig mindig is érdekelt ez a szakirány, ezért adta magát, hogy elvégzem.
Ön a drámapedagógia mellett osztályfőnök, közismereti tárgyakat is tanít. Alkalmazza-e más területeken is a drámapedagógiát és ha igen, hogyan?
Minden órába bele lehet szőni. Például a beszédtechnikai gyakorlatok vagy a ritmusjátékok adják magukat magyarórákon. A mostani negyedikes osztályomnak is úgy készítem elő a fogalmazásokat, hogy párbeszédet alkotnak a gyerekek vagy egy kép alapján történetet írnak csoportban: bemutatják, utána megfogalmazzák és leírják.
Hogyan látja Miskolc kulturális életét, különösen gyerekek és fiatalok szemszögéből? Mennyi lehetőségük van különböző művészeti ágakkal találkozni?
Van lehetőség, csak meg kell keresni. Szerintem az iskolának a feladatai közé tartozik az is, hogy bemutassa ezeket a területeket. Visszaidézném azokat az időket, amikor volt Operafesztivál a városban és az iskola minden évben részt vett valamilyen rendezvényen. Ez már önmagában nagy dolog. Mivel belvárosi iskola vagyunk, a közvetlen környezetünkben van a Színészmúzeum, a galéria, a színház, a bábszínház, a szimfonikus zenekar, időről-időre átjárhatunk hozzájuk foglalkozásokra, előadásokat nézünk meg. A tanulóink sok esetben szerepelnek színházi előadáson, most például a Valahol Európában című darabban. Meg, miután itt nagy hagyománya van a zenei oktatásnak, ezért hangversenybérletünk is van a Filharmónia hangversenyeire.
Mindez meglátszódik a gyerekek visekedésében is. Megtanulják például, hogy kell felöltözni egy ilyen rendezvényre, hogyan kell ott viselkedni. Hiszen ez ünnep, akár a saját dísztermünkben, akár a színházban. Ez mind a kultúrához tartozik legalább annyira, mint a darab megnézése.
Mit tekint a művészeti nevelés legfontosabb feladatának, különösen általános iskolás korban?
A legfontosabb az, hogy megmutassuk nekik, milyen művészeti területek léteznek. Lehet, hogy nem fog mindenki hangversenyekre járni, de színházba vagy kiállításokra valószínüleg eljárnak majd a diákjaink. Fontos, hogy ablakokat nyissunk a világra, fogékonyabbá tegyük őket.
Térjünk be egy drámaórára. Miben különbözik egy itteni tanóra a színjátszó próbától?
Összemosódnak. Ha egy színjátékra készülünk, akkor azt elemenként rakjuk össze. Megtanulunk mozogni a térben, megtanuljuk, hogy nem ütközünk össze, nem lökjük le egymást a színpadról. Vagy milyen hangerővel lehet beszélni? Halkan, közepes hangerővel, vagy, ahogy mondani szoktuk, színházi hangerővel? És a kis jelenetekből végül összerakunk egy darabot.
Hogyan és mihez kapcsolódnak ehhez a kis játékok és gyakorlatok?
Ahhoz, hogy hogyan tudnak figyelni egymásra és hogyan tudnak együtt dolgozni. Ezekből a kis szituációkból, amelyekbe ők beleélik magukat, kidomborodik a gyerekek személyisége. Van, akinek a személyisége erőteljesebb, vezéregyéniség, és van, aki finomabb mozgásokat végez. Ennek alapján osztom ki a szerepeket is. Többen is kipróbálják magukat a darab részleteiben, és megnézzük, kinek fekszik jobban. Így használjuk fel a gyakorlatokat a színjátékok elkészítéséhez.
Miben különbözik a drámaóra a hagyományos tanórától?
Ők azt szokták mondani: itt saját maguk lehetnek, hangosan is kiabálhatnak, ha a feladat adja. Sokkal jobban meg lehet ismerni a személyiségüket. Aki a tanórákon szorong, az itt kipróbálhatja magát másban, amiben felszabadul, rögtön sikerélménye lesz.
Különböző osztályokból jönnek gyerekek ezért arra is sok példa van, hogy megbeszéljük a tanítónőjével hogyan teljesít itt az órán. Érdemes verset tanítani neki vagy olvasson fel ő az osztályban és akkor már van sikerélménye a drámaórákon kívül is.
Ezek az órák színpadra azután segíthetnek gyerekeket?
Nem az az elsődleges cél, de a tehetséggondozásban benne van. Eljárunk színjátszó fesztiválokra, ami már eleve hatalmas élményt ad nekik. Különböző csoportokkal és vegyes korosztállyal találkozunk, így azt is látjuk, hogy a ki hová jut el. Elvisszük őket különböző versenyekre is, és ott már szakemberektől, tehát színészektől, rendezőktől kapnak útmutatót a fejlesztéshez.
Miből tudja egy drámaóra végén, hogy valami aznap sikerült? Mit tekint sikernek?
Azt tekintem sikernek, hogy szívesen jönnek az órára. Azt tekintem sikernek, hogy a végén úgy mennek el innen, „de jó volt, jövünk legközelebb is”. Sikert jelent, amikor egy-egy jelenetet sokat gyakorlunk és a végén a diák ráérez, látni rajta, hogy belülről jön. Nem azt csinálja, amit mondok neki, hanem a sokadik próbára megérzi, hogy na, ezt tényleg így kell. Már nem csak úgy csinál, mintha eljátszaná, hanem tényleg benne van a szerepben, teljesen beleéli magát.
Fel kell tegyek egy elkerülhetetlen kérdést. Megjelent az okostelefon, megjelent az AI és ez nemcsak a tanuláshoz, iskolához való hozzáállást, de a felnövő generációt is alapjaiban határozta meg. A digitalizáció ezen formája megjelenik bármilyen módon ebben a térben?
Ebbe a térbe nem szivárog be semmi. Digitális eszközt itt maximum két dologra használunk: egyrészt a zenét játszom le rajta és arra mozgunk, mert a ritmusérzék fejlesztése is nagyon fontos, másrészt amikor megnézünk gyerekdarabokat vagy olyan színjátszó csoportok darabjait, amit a Drámapedagógiai Társaság megoszt és együtt kielemezzük mi tetszett, mi volt jó, ezt csinálnánk másképp. Magát az AI-t nem használom az órán. Itt a személyes kapcsolódás a legfontosabb.
Mondhatnánk úgy is, innentől már nem csak drámapedagógiáról beszélünk. Ebben a térben – a külvilág ellensúlyaként – figyelünk egymásra?
Szerintem igen. Minden művészeti képzés, főként a csoportos képzések erre is alkalmasak, hiszen jelen kell lenni, létre kell hozni valamit. Itt számtalan skálát végig tudnak próbálni személyes kapcsolódás terén – azt is, amikor veszekednek, azt is, amikor vígasztalnak valakit, ahogy a helyzet adja. Szerintem ez beleépül a személyiségükbe. Ugyanezt mondhatom a táncról, a kórusról, kamarazenéről. Amikor közösen értéket hoznak létre, az mindennél többet ér.
Mit vigyenek magukkal a diákok a drámaórákról és a Fazekasból?
Én azt szeretném, hogy legyen nyitott, érdekelje sokminden, menjen, próbálja ki magát. Itt amit lehet, kipróbálunk, nevetünk egymáson vagy szomorkodunk, amikor éppen olyan a helyzet, de senki nem bántja meg a másikat.
Merjen saját maga lenni! Merjen új dolgokat kipróbálni és ha ezt a való életben is alkalmazza, szerintem meg fogja találni a saját életútját. És nem mellesleg kedvelje a művészeteket; ezáltal csak több lesz.
Milán azért szeret idejönni, mert itt bármit meg lehet tanulni eljátszani. Lillának ez egy hatalmas előrelendítés és úgy érzi, felkészíti az életre. Segít neki megtanulni, hogyan kezelje az érzéseit, sőt, még tanulmányi szempontból is fontos neki, hiszen színésznő akar lenni. A diákok drámaórán tapasztalt felszabadultsága és lelkedése, és a megkérdezett gyerekek válaszai alátámasztják az interjú mondandóját: hogy milyen fontos ebben a nyüzsgő világban nemcsak egy gyermek, akárki számára időt szakítani a kultúrára és rálelni azokra a terekre, ahol igazán felszabadult és önmaga lehet.
