Fotó: Kaszner Nikolett
Az este valóban az aulában – pontosabban a Nemzeti Táncszínház Előterében – maradt. Csakhogy október 6-án ez az átmeneti tér, amelyen máskor legfeljebb keresztülhaladunk a „valódi” előadás felé, vált színházzá. Feledi János új összművészeti sorozatának nyitóestje már a helyszínválasztásával fogós kérdést tett fel: hol kezdődik az előadás és mitől válik egy tér színpaddá? A hivatalos koncepció szerint a Salon de Mouvement olyan találkozásokból épül, amelyekben zene, próza és mozgás nem egymást követi, hanem egymásból bontakozik ki.
Három nyelv, egyetlen beszélgetés
Az este nem egészen az volt, amire számítani lehetett. Járai Máté, Sárik Péter és Bakonyi Jusztina három különböző művészeti nyelven kezdett párbeszédbe egymással – és velünk. A beszédre zongorahang felelt, a zenére mozdulat érkezett, a humor mögött pedig olykor egészen komoly drámák rajzolódtak ki. Aki több Feledi-előadást látott már, az első percekben talán maga is zavarba jöhetett: ez most színház, koncert, tánc, beszélgetés – vagy valami, ami szándékosan nem engedi, hogy eldöntsük?
Talán éppen ez a bizonytalanság adta az este egyik legfontosabb tapasztalatát. A Salon de Mouvement nem úgy kapcsolta össze a művészeti ágakat, hogy mindegyik kapott néhány percet a maga bemutatkozására. Nem három produkció került egymás mellé. Inkább olyan beszélgetés alakult ki, amelyben mindenki a saját eszközeivel szólalt meg, mégis azonnal értette a másikat. Járai személyes, humorral átszőtt megszólalásaira Sárik Péter zongorája felelt, Bakonyi Jusztina mozdulatain keresztül pedig maga Feledi János is jelen volt az estében.
Amikor a test nem illusztrál, hanem gondolkodik
Bakonyi Jusztina súlyos, testből induló mozdulatai tették igazán otthonossá ezt a különös szalont. Rajta keresztül érkezett meg az estébe az a mozgásnyelv, amely Feledi munkáiból már ismerős lehet: a test itt nem egyszerűen leköveti vagy illusztrálja a kimondott szavakat.
A mozdulatnak önálló jelentése van. Jusztina táncában ezért nem azt kellett keresni, hogyan „mutatja meg” azt, amit Járai éppen elmondott, vagy hogyan alkalmazkodik Sárik zenéjéhez. Sokkal érdekesebb kapcsolat jött létre. Egy gesztus kérdéssé válhatott, egy másik válasszá; néha ellentmondott a szövegnek, máskor továbbvitte azt, amit egy mondat már nem tudott kifejezni. És ezen keresztül Feledi is jelen volt, akkor is, amikor fizikailag nem ő állt a figyelem középpontjában. Nem pusztán a rá jellemző mozdulatkommunikációs nyelv elevenedett meg: ott volt benne az alkotó gondolkodása és érzékenysége, az a sajátos kifejezésmód amelyben a test nem a szó alárendeltje, hanem vele egyenrangú közlő fél.
A megfelelő beszédhangra megérkezett a megfelelő zongorahang, arra pedig a megfelelő mozdulat. A három előadó személyesen, mégis szakmai pontossággal fordult egymás felé. Ezt a profizmust egyetlen, a koreográfus által elejtett információ tette még hihetetlenebbé: a szereplők aznap délután találkoztak először egymással.
A negyedik szereplő: az aula
Közben odakint ment tovább az élet. Emberek haladtak át a Millenárison, a darab elején még javában tartott a thai csí óra a színház mögött, az este előrehaladtával a fák egyre határozottabban rajzolódtak ki az aula üvegfalán, és a kinti világ szinte észrevétlenül a benti történések részévé vált. Ami egy hagyományos színházi térben zavaró külső körülmény lenne, itt inkább hozzáadott valamit az estéhez.
Apró, előre meg nem komponált pillanatok jelentek meg, és hirtelen nem lehetett pontosan tudni, hol húzódik az előadás határa. A külvilág nem zavarta meg az estét: bekapcsolódott. Ez azért is működött jól, mert a Salon de Mouvement alapvetően az egyszeri, jelen időben születő reakciókra épül. A sorozat koncepciójának része az improvizáció és a megismételhetetlenség: ugyanaz az este éppen azért nem hozható létre még egyszer, mert minden megszólalás és reakció az adott pillanatból keletkezik. Talán Feledi alkotói érzékenységének ez is része: észrevenni és teret engedni annak, amit nem lehet előre tökéletesen megtervezni, mégis képes teljessé tenni egy művészi találkozást.
Az aula így nem az lett, ahová Járai Máté „csak” eljutott a Nemzeti Táncszínházból. Az aula lett maga a világot jelentő deszka.
Nevetni rajta- vagy mégsem?
Járai Máté humora mindeközben folyamatosan oldotta azt a feszültséget, amely egy ennyire közeli és személyes előadói helyzetből szükségszerűen fakad. Csakhogy a humor nem egyszerűen könnyebbé tette az estét. Néha éppen ellenkezőleg. Az intelligens, gyakran önironikus humoron keresztül váltak érthetővé az igazán komoly történetek. Az ember olykor azon kapta magát, hogy nevet, majd egy pillanattal később elbizonytalanodik: vajon szabad-e ezen nevetni?
És mire megszülethetett volna a válasz, már megszólalt a zongora vagy reagált rá egy mozdulat. Éppen ettől kerülte el az este azt, hogy kabarévá váljon. Nem hagyományos előadás volt, nem koncert, nem puszta beszélgetés, és nem is valamiféle tánccal kiegészített pódiumest. Inkább személyes – időnként kifejezetten zavarba ejtő – találkozás. A benti és a kinti világ ugyanúgy összemosódott, mint előadó és néző, beszéd és zene, történet és mozdulat határai.
Egy modern kori szalon
Valahol innen válik igazán találóvá a cím. A szalon történetileg is találkozási hely: különböző emberek, gondolatok és művészeti formák tere. A Salon de Mouvement ennek kortárs változatát teremti meg. Nem azért, mert díszleteiben visszaidéz valamiféle régi polgári szalont, hanem mert újra létrehozza annak egyik legalapvetőbb funkcióját: embereket ültet egy térbe azért, hogy valódi párbeszéd alakuljon ki közöttük. Csakhogy itt nem mindenki szavakkal beszél.
Idővel a néző is bekerül ebbe a kommunikációs rendszerbe. Feledi sorozata éppen ezért akkor működik a legjobban, amikor nem akarjuk mindenáron meghatározni, mit látunk. Talán nem is szükséges eldönteni, hogy koncert, táncszínház vagy prózai előadás történt-e előttünk. A lényeg inkább az, hogy történt-e valódi találkozás. Az első alkalom alapján igen.
Legalább az auláig
A Salon de Mouvement az októberi premierrel nem zárult le. A Nemzeti Táncszínház programja szerint novemberben és decemberben új művészi találkozásokkal folytatódik: más előadók érkeznek, így a sorozat alapgondolata ugyanaz marad, miközben maga az este minden alkalommal újraformálódik.
Érdemes lesz tehát újra elindulni, és legalább az auláig eljutni.
Mert október 6-án kiderült, hogy néha egy aula is lehet világot jelentő tér. Nem kell hozzá feltétlenül függöny, hagyományos nézőtér vagy kijelölt színpad. Elég három művész, aki hajlandó a saját nyelvén megszólalni – és közben figyelni arra, mit mond a másik. Ahogy a Salon de Mouvement ajánlója fogalmaz: „A zene emlékezik. A hang megszólít. A mozdulat válaszol.”
A Salon de Mouvement következő alkalommal november 3-án, 19:30-kor várja a közönséget a Nemzeti Táncszínház előterében, ezúttal Szalontay Tünde színművész, Tóth Mariann zongoraművész és Hörcher Noémi táncművész közreműködésével. Az október 6-i bemutatót követően a sorozat még két alkalommal jelentkezik: a novemberi est után december 2-án Szűcs Nelli, Tóth Mariann és Wéninger Dalma találkozásának lehetünk tanúi.
