Fotó: Bán Dorka

Saját szólam: Robotka Bertalan- Gen Z és a klasszikus zene

Budapesti Szerkesztőség
Semmilyen. A klasszikus zenének semmilyen helye nincs a Z generációban. Aztán valahogy mégis van, és nem is akárhogyan: fiatal művészek egész sora próbálja megtalálni a helyét a főváros kulturális életében. És akkor a jól ismert kérdések: Megélsz belőle? Hol kezdődik a szakma és hol végződik a szenvedély? Ebben az interjúsorozatban fiatal klasszikus zenészeket kérdezek az eddigi életútjukról és arról, hol van a helyük Budapest zenei életében. Elsőként a 27 éves zongoraművésszel, Robotka Bertalannal beszélgettem.

Fotó: Bán Dorka

Hogyan jött a zene az életedbe?

Esztergomból indultam. Édesanyám íratott be zeneiskolába, aki születésemig aktívan zenélt, fuvolázott a Csolnoki Fúvószenekarban.

Miért éppen klasszikus zene?

Szerintem, ha valaki zenét tanul ma Magyarországon, akkor elsőként klasszikus zenével találkozik és utána tud más irányokba mozogni. Lehet, hogy egy-két zeneiskolában már lehet jazzt tanulni, de az inkább kuriózumnak számít. Sokkal tipikusabb, hogy klasszikus hangszeren klasszikus repertoárt tanítanak, úgyhogy emiatt egyértelmű volt.

Kik voltak a meghatározó tanárok – kezdve azzal, aki leültetett a zongora mellé –, akik miatt hivatássá vált számodra a zene?

Ezt is a zeneiskolánál kell kezdeni. A zongora ott már egyértelmű volt. Zimmer Dóra volt a szolfézstanárom, az ő jóvoltából kerültem az első zongoratanáromhoz, Vigh Kristófhoz, akitől inkább kaptam univerzális zenei oktatást, mintsem szakbarbár zongorista nevelést. Ezzel együtt azt sem hallgatnám el, hogy volt egy enyhe presszió részéről, mert meg volt róla győződve, hogy nekem a zongora az utam.

A zeneiskola után a Bartók Konziba kerültem, ahol az utolsó évemben léptem kapcsolatba Kékesi Judittal, akinek őszinte véleménye a mai napig sokat jelent nekem, amikor ellátogat a koncertjeimre. Majd az öt zeneakadémista évem alatt Kiss Péter kamarazene osztályában éreztem magam nagyon jól. Ő a mai napig eszembe jut a zongorajátékom egészen konkrét elemeiről. Kecskés Balázs, zakos zongoratanárom nevét pedig szeretném vastaggal aláhúzni és nem csak azért, mert a legfontosabb zongoratanár volt az életemben, hanem azért is, mert méltatlanul kevés szó esik arról, milyen tudásnak van a birtokában. Ezutóbbi természetesen másik zeneakadémiai zongoratanáromról, Kemenes Andrásról is elmondható, ám rám tanításánál is nagyobb hatással volt és van zongorázása, akárcsak Rados Ferencé, akitől bár semmilyen közvetlen módon nem volt szerencsém tanulni, időskori felvételeinek ismerete nélkül, ma egészen biztosan sokkal sivárabb zongorista lennék.

Fotó: Bán Dorka
Fotó: Bán Dorka

Térjünk rá a Z-generáció klasszikus zenéhez való viszonyára, ami számomra azért érdekes, mert merőben különbözik attól, amikor valaki szereti a szépirodalmat vagy régi filmeket néz. A két felsorolt tétel sokkalta megfoghatóbb, mint a zene, ami egy elvont dolog. Milyen helye van a fiatalok életében?

Ha csúnyán akarok fogalmazni azt mondom, semmilyen. Ez mindig is marginális volt a fiatalok között. Lehet, hogy volt egy hullám, amikor Kodály működött és a legerőteljesebben fejtette ki a hatását a magyar zeneoktatásra, lehet, hogy akkor kicsit többen szerették, de azért az tudható, hogy az, amit ma klasszikus zenének hívunk, minden korban rétegzene volt. Teljesen más zenét hallgattak a mindennapokban.

Ha már példálóztam az irodalommal, van a zenénél „Harry Potter” jelenség? Hogy meghallgat az ember egy triviális, közismert darabot és onnantól megindul benne az érdeklődés ebbe az irányba?

Biztosan van olyan is, hogy „kapudrog”. Példának okáért, én mindig is úgy közeledtem az egész szcénához, hogy eleve vonzanak azok a dolgok, amik egy olyan időszakról tanúskodnak, amit én első kézből nem tapasztalhattam meg, mert még nem éltem. Ilyen például a lemez- és hangfelvételgyűjtési mániám. Ilyen módon volt nekem kapudrog például a minden magyar háztartásban megtalálható zöld Magyar táncok lemez Brahms-tól, amit hatévesen rongyosra hallgattam.

Te hogyan próbálod a saját művészeteddel elérni ezt a generációt? Illetve, szituáció: a koncerten melletted ül egy húszéves. Hogyan próbálod elérni, hogy ott maradjon, visszajöjjön?

Nehéz kérdés. Lehet, hogy nem mondok semmit, csak megkérdezem a szünetben, hogy élte meg és összevetem az én tapasztalataimmal. Felhívom óvatosan a figyelmét arra, ami engem megfogott, de őt nem.

Van egy gondolat a fejemben arról, hogy érthetővé kell tenni, amit csinálok. És ezt a folyamatot az ember nem a koncerten csinálja, hanem a gyakorlási folyamat hozza magával. Saját magunk gyakori visszahallgatása, és az ebből következő önreflexió nagyon fontos. Bizonyos zenészeken hallom, hogy nem csinálják, mert ha csinálnák, kigyomlálnák az érthetetlenségeket saját játékukból.

Ha játékunk egy szakaszáról rájövünk, hogy befogadóként hallgatva mi magunk sem értjük meg az ott lezajló történést, akkor mindent meg kell tenni, hogy ez megváltozzon, mert amit az előadó nem ért, azt a közönsége sem fogja, és úgy fog hazamenni a koncertről (újfent), hogy mégis mi volt ez az egész?

Nem csak klasszikus zenével foglalkozol. Októberben FUGÁ-ban koncertet adtál, ahol Schumann mellett Kaszab Sebő és Kedves Csanád kortárs művei is megszólaltak. Utóbbi kettő ráadásul ősbemutató volt. Mi adta az ötletet, hogy így kapcsold össze a kortársat a klasszikussal?

Annyit tisztáznék mindenekelőtt, hogy Sebő és Csanád művei probléma nélkül besorolhatók a kortárs klasszikus zene műfajába, még akkor is, ha előbbi tartalmaz popzenésebb elemeket is. A koncert ötlete pedig úgy jött, hogy Sebő City scenes című ciklusát már többször is előadtam korábban, és mindenképp szerettünk volna egy olyan koncertet, amin a darab a szerzőt megihlető Schumann kompozícióval, a Waldszenennel együtt hangzik el. Ez műsoridőben egy kicsit még kevés volt, ezért Csanád, aki a Schumann mű említésétől eléggé lázba jött, írt egy saját reflexiót a műre.

Fotó: Bán Dorka
Fotó: Bán Dorka

Nem ez volt a FUGÁ-ban az egyetlen megmozdulásod. A napokban Kéringer Lászlóval Kurt Weill darabokat adtatok elő, ami megint más zenei világ. Ebből pedig arra merek következtetni, hogy szeretsz kilépni a hagyományos klasszikus repertoárból. Vannak olyan műfajok, amelyekkel kísérleteznél még?

Van két műfaj is, mindkettő nagyon klasszikus. Az egyik a zongorástrió, ami hegedű, cselló és zongora. Elképesztően gazdag a repertoár és valahogy még sosem alakult úgy, hogy ilyen csapatban kamarázzak hosszabb ideig, töredékét sem játszottam még el. A másik a zongoraverseny, csak ahhoz ugye leginkább az kell, hogy egy zenekar felkérje az embert, ami nagyban múlik olyan kapcsolatokon és presztízsen, amivel én még nem rendelkezem.

Budapest művészeti életében mozogsz jó ideje. Hol sikerült ebben megtalálnod a helyed?

Folyamatosan mozgolódik az ember. A FUGA egyébként olyan hely, ahol otthon érzem magam. Ha jól számolom, akkor az ötödik olyan ottani koncerten vagyok túl két éven belül, amit teljes egészében én zongoráztam végig szólót vagy kamarazenét játszva. Barátságos, jó hangulatú, az ott dolgozó emberek is nagyon segítőkészek. A BMC is hasonlóan nyitott, de az egy sokkal nagyobb intézmény.

Hogy látod a lehetőségeidet fiatal zenészként? Mik a korlátok? A közönség hiánya például?

Nem feltétlen. Én úgy gondolom az a fontos, hogy ne legyen anyagilag kényszerhelyzetben az ember, ne függjön attól a megélhetése, hogy vannak-e koncertjei.

Ha ezt sikerül létrehozni, onnantól kezdve érzem azt, hogy szabad vagyok és bármilyen projektet megcsinálhatok, ami kipattan a fejemből, akkor is, ha nem kapok érte egy megveszekedett buznyákot sem..

Ezer dolláros kérdés következik: a klasszikus zenének kellene a mai fiatalokhoz alkalmazkodni, vagy fordítva?

Szükség van változásra. Talán az első lépés az általános iskolai énekoktatás „komolyanvétele” lenne. De a „komoly” sem a jó szó. Szerintem nem feltétlenül zenélni vagy énekelni képes embereket kellene kinevelni, hanem olyasvalakiket, akik értik, hogy a zene miről is szól. Mert ha valaki valamit megért belőle, akkor el tudja dönteni, hogy kell-e neki ez a dolog, vagy sem. A kortársaim között jelenleg inkább elutasítással vagy érdektelenséggel találkozom a komolyzene iránt, ami talán abból is fakad, hogy senki sem adott eszközt a kezükbe a hallgatáshoz.

Fotó: Bán Dorka
Fotó: Bán Dorka

Van a zenén kívül más, amivel szívesen foglalkozol?

Fotózom. Macskákat, vonatokat, merciket… Négy éve megleptem magam a születésnapomra egy Canon EOS 350D kamerával. Egyrészt szeretem benne, hogy nem kell rá vigyázni mert nagyon olcsó, olyan kicsit, mint egy régi Nokia-telefon, másrészt pedig van egy fátyolosság a színvilágában, ami emlékeztet a filmre készült képekre, amikkel szintén sokat foglalkoztam régebben.

Záró kérdésem: Ha most visszagondolsz arra a kisgyerekre, aki először ült a zongorához, az a gyerek most meglepődne, vagy úgy gondolná ott tart, ahol tartani szeretne?

Általános iskolás kompetenciamérésen úgy emlékszem megkérdezték, mi a legmagasabb végzettség, amit el szeretnék érni? Én azt válaszoltam, hogy a doktori fokozatot, úgyhogy, tekintve, hogy éppen a doktorimon dolgozom az is lehet, hogy nem lepődne meg.

Fotó: Hrotkó Bálint
Fotó: Hrotkó Bálint