Keresés
Close this search box.

Legyél te is hallgatós! Jelentkezz hozzánk március 3-ig!

Via ferrata élménybeszámoló

Egészen karácsonyig azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy via ferrata, aztán akkor kaptam ajándékba egy szervezett utat az osztrák Hohe Wandra. Ötletem nem volt, mire számítsak és az internet sem bővelkedett sok információban. Ekkor elterveztem, hogy megírom a saját élménybeszámolómat. A túra után meg is született a cikk, amit te most éppen olvasol.

Néhány dolgot le kell szögeznünk, mielőtt belevágok ezen szombati nap elmesélésébe. 

1) Nagyon tériszonyos vagyok, ugyanakkor mégsem igazán. Úgy tűnik, mintha ennek a mondatnak nem lenne értelme, de van. Az Újpesti vasúti hídon nem merek átmenni kerékpárral úgy, hogy a szélén vagyok, sőt, régebben még egy székre se mertem felállni. Ja, és egyszer a sípályán is majdnem eltört nálam a mécses egy — a meglátásom szerint kőkorszaki — felvonó miatt. Ezzel szemben, csak hogy ne égessem magam tovább, ugrottam már le repülőből ejtőernyővel és hetene mászok falat 15 méteres magasságokba mindenféle félelemérzet nélkül. Tehát tériszonyos vagyok, ugyanakkor mégse.

2) A via ferrata se nem falmászás, se nem túra. Inkább egy keverék vagy ha úgy jobban tetszik, egy fröccs. Egészségesen összekeveredett két sport, amiből ha szeretnénk, önthetünk több túrát vagy több ferratázást és úgy alakul utunk erőssége. Eredetileg a sport az első világháborúban alakult ki, amikor a hegyeken keresztül egyszerűbb volt az élelmet és más dolgokat eljuttatni, mint lent a bombázott falvakban. Ezen felül az olasz-osztrák határon állóháború is kialakult, amit két, egymással szemben álló hegyről vívtak. A bökkenő ott volt, hogy a felszerelés nélküli katonák nagy része nem a fegyverektől, hanem az odajutásban vesztette életét. A harcok után elkezdődött az utak helyreállítása és turisztikai célra való használata. 

3) Ahogy anno a katonáknak se volt, neked sem kell semmilyen speciális felszerelés egy ilyen túrához. Egy jó cipő, kényelmes nadrág és időjáráshoz megfelelő öltözet tökéletesen elég lesz első utad teljesítéséhez. Persze a falra fölfelé beülő karabiner és bukósisak kötelező, de ezt a szervezett utak biztosítják a résztvevőknek.

4) Életed első ilyen túrájának ne egyedül vágj neki. Ahogy falmászásnál, úgy itt is nagyon erősen ajánlott, hogy soha ne indulj útnak magányosan, főként biztonsági okok miatt. Első ferratás utadon a túravezetők megmutatják a helyes karabiner-használatot, tippeket mondanak és közben is átsegítenek nehezebb pillanataidon.

A túra

A napunk nagyon korán, mondhatni túlságosan is reggel kezdődött. 5.45-kor volt találkozó a megbeszélt helyen és megcélozva Hohe Wandot útnak is indultunk. Busszal körülbelül négy órát vett igénybe az odajutás, igaz, közben két helyen is megálltunk felvenni további utasokat. A végállomás (vagy ha úgy tetszik, gyalogtúránk kezdőpontja) Stollhofban volt. Az osztrák falu egy reggeli ébresztőnek is számított, ugyanis túravezetőink egy roppant meredek út felé tereltek minket. Itt kellett rájönnünk, hogy a falvak bizony nem a falak tövébe épültek, hanem annál jóval távolabb. Néhol medvehagymák szegélyezték utunkat, majd ahogy közeledtünk a fal tövéhez, az út egyre meredekebb,, mi pedig egyre türelmetlenebbek lettünk. 

30-40 perc séta után elérkeztünk hát a beszállóhoz, a via ferrata igazi kezdőpontjára. Itt elmondták nekünk a legfontosabb dolgokat, mint például hogyha kő esését hallod, ne nézz fel, hanem inkább védd a fejedet. Majd felvettük a ferratához szükséges felszereléseket, a bukót és a beülőt. A via ferrata utak rangsorolva vannak nehézségük szerint, az “A” jelölés a legkönnyebb utat jelenti, az “E” pedig az igazán nehezet. Mi elsőnek egy A/B nehézségen kezdtünk, hogy igazán ráérezzünk a dolog technikájára.

Az első út inkább hasonlított egy meredekebb túrához, mint a falmászáshoz. Fotó: Bodnár Judit

Néhány helyi túrázó biztosítás és fejvédelem nélkül veselkedett neki ennek az útnak, ez azonban a már említett kövek miatt sem ajánlatos. Felfelé menet szurdokban elhelyezkedő létrák, kicsit meredekebb kaptatók szegélyezték utunkat. Előfordulhat azonban, hogy utóbbit csak a magam 156 centije miatt éreztem kicsit nehezebbnek. Talán itt azt is meg kéne jegyeznem, hogy ez sem az alacsonyak sportja: nem egyszer vágytam extra öt centikre a magasságomhoz a könnyebb feljutás érdekében. Magamféle alacsonyabb társaimhoz szólva: lehet többet kell majd azokat a combizmokat mozgatni, mint egy átlag embernek.

Miután felkapaszkodtunk első ferratánkon, eszméletlen látvány tárulkozott elénk. Előttünk a síkság, mezőkkel és búzatáblákkal, mellettünk hatalmas sziklák és hegycsúcsok meredtek az ég felé. Itt szusszantunk pár percet, majd elindultunk egy sík átvezető szakaszon, hogy elérjük későbbi pihenőpontunkat. Miután megtaláltuk a hüttét — vagyis az osztrákok hegyi éttermét —, még nem ültünk be, hiszen előtte még le kellett ereszkednünk, hogy aztán ismételten felmásszunk az említett étteremhez. Ekkor érkeztünk el a túra egyik legkalandosabb pontjához. 

Az, hogy valaki túravezetővel vesz részt egy ilyenen, még nem egyenesen arányos azzal, hogy mindig a kijelölt úton, nem eltévedve jut el a kiszemelt helyekre. Két túravezetőnk egyike kijelentette, hogy ő tud egy jobb utat. Ismerős utolsó mondat, ugye? Eleinte nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget ennek, azonban ahogy sokasodtak a szúrós málnabokrok, kezdett gyanús lenni a dolog. Meredek, apróköves és kevés fát tartalmazó szakaszokon próbáltunk rátalálni a helyes útra. Miután megtaláltuk az utat és kiszedtük magunkból a tüskéket, megindultunk fölfelé. Ismét meredek kaptatókon találtuk magunkat, ugyanis ez a bizonyos “jobb út” egy kissé lentebb tett ki minket, mint amennyire kellett volna.

A nap második útja már trükkösebb volt. Fotó: Jankura Luca

Útközben további tüskéket szedegetve, meg-megállva rátaláltunk következő falunk beszálló pontjára. Ez már egy “C” nehézségű ferrata volt, tehát nehezebb, mint az előző. Karabinerünket vasfogantyúkba akasztottuk és a lépések is kezdtek nehezebbek lenni, sőt, ezen felül még a talpunk alatt lévő távolság is hatványozottan érezhetőbb volt. Nem tériszonyosoknak való világ volt, az biztos. Miután felértünk, kaptunk fél óra jól megérdemelt pihenőt. Ekkor ütött az óra fél négyet.

Szendviccsel megtelve és mondjuk azt, hogy kipihenten kerekedtünk ismét útnak. A nap utolsó célpontja az Unikornis-barlang és a mellette húzódó via ferrata volt. Ide szerencsére már csak lefelé és a kijelölt túraútvonalon mentünk. Egyszarvút sajnos nem láttunk, de ezen kívül az út további részét se. Ekkor felnéztünk és ez a látvány tárult elénk:

Egy ember, mintha csak lebegne a falon. Fotó: Jankura Luca

A föld fölött körülbelül 25 méter magasan mászott egy ember. A fal tetejére a borítóképen is látható vas, rézsútos kapaszkodók, majd egy egyszerű átkötő szakasz és egy létra vezetett. Tériszonyosoknak, nálam kisebbeknek és szédülésre hajlamos illetőknek nem ajánlott! Egészen eddig a pontig viszonylag simán eljutottam mindenhova, itt viszont megtorpantam és nem igazán tudtam, hogy elérem-e a létrát. Egy átjáróból, vagy ha úgy jobban tetszik, egy sziklában lévő lyukból kellett kilépni és átnyúlni a fogódzkodóra. Mivel via ferrata közben nincs olyan opció, hogy megfordul az ember, az egyik túravezetőnk a segítségemre sietett. Mondta, hogy az egyik karabinert a kötélbe, a másikat a létra fokába akasszam be. Utóbbit kézzel nem értem el, így hát maradt az előbbi. Nagy nehezen átjutottam a szerkezetre és remegő végtagokkal feljutottam a tetejére. Az, hogy még életemben nem volt ilyen tériszonyom, nem kifejezés.

Miután mindenki feljutott, a bátrabbak és gyorsabbak mehettek még egy kört és utána indultunk vissza a buszhoz. Azt gondolom mondanom se kell, hogy a falu, ahol  a sofőr várt ránk, nem a szikla mellett volt. 15 perc séta után megtaláltuk Dreistettent, ahol friss vizet öntöttünk kulacsainkba és elindultunk busszal hazafelé.

Ahogy itt is látszik, az eltévedésünk egy nem kicsi extra túrát eredményezett.

Tanulságok

A nap nagyon hosszúra sikeredett és este tíz után értünk haza. Amire figyelni kell, hogy nézd meg alaposan az időjárás-jelentést. Mi egy kicsit hidegebbre számítottunk és cipekednünk kellett utána, például vittünk magunkkal polár pulcsit, melegebb aláöltözőt, de egyik se kellett a végén. Ezen felül ételből sem kell azt az extra sonkás szendvicset elcsomagolni, mondván úgyis éhes leszel és elfér az. A saját hátadon cipeled egész nap az élelmet és innivalót, ezért csak okosan.

Nem kell semmilyen különleges felkészülés egy ilyen túrára, de azért ne gondoljuk azt, hogy a kanapéról felállva azonnal nekivághatunk a kalandnak. Menjünk ki néha futni vagy legalább kirándulni, mielőtt nekivágunk a feladatnak. Adrenalinfüggőknek és túrázni szeretőknek feltétlen ajánlanám ezt a programot. Akár Magyarországon, akár külföldön próbálod ki, biztos egy életre szóló élmény lesz.