Borítókép: revolvermag.com
Közel a halálhoz
A zenekarnak nehéz dolga volt új albumuk készítésénél: az előző, 2017-ben megjelenő Villains című lemez egészen megosztóra sikerült a kritikusok és a rajongók számára is; Josh Homme (a zenekar frontembere, énekese és egyik gitárosa) azóta elvált feleségétől, a lemez felvétele előtt pedig a rákkal is megküzdött. Emiatt nem meglepő, hogy a Villains többnyire boldog, rock and roll hangzása után egy sötétebb, a zenekar nyers gyökereihez visszanyúló albumot kaptak a rajongók 2023 júliusában. Személy szerint én párhuzamot is találtam a 2013-as lemezükkel, a …Like a Clockwork-kel, amely szintúgy egy igen megterhelő időszakban készült, mivel Josh Homme a lemezt megelőzőleg súlyos műtéti beavatkozásokon esett át – sokáig a zenekar egy lábműtétre hivatkozott, ám mint később kiderült, valójában droghasználat állt az énekes halálközeli élményének hátterében. Ám míg a …Like a Clockwork egy melankólikusabb, balladisztikusabb lemez, addig az In Times New Roman… más megközelítést alkalmaz a halálra.
“I don’t care what the people say”
Az album egyből egy ritmusos, gitárcentrikus, szókimondó dallal kezd, az Obsceneryvel. A széttorzított és effektelt gitár súlyos hangja remekül kiegészíti Josh Homme nagyzoló, pimaszkodó énekét. A refrén hangosan robban be a verze után, az átvezető bridge részben néhol blues dallamokat is fellelhetünk, így kijelenthető: az album egyből biztosra megy és igyekszik a lehető legtöbb impulzussal meggyőzni a közönséget az album végighallgatását illetően. A következő dal a Paper Machete, ami sokkal inkább egy slágerként íródott, mégis okozhat meglepetéseket az eddigi rajongóknak, például a fuzz effekttel megspékelt gitárszólóval. A Negative Space egy lassabb alkotás, itt inkább a refrén dallammenetére kerül a fókusz, továbbá a gyönyörű, mondhatni már allegorikus dalszövegre. A Time and Place egy komplexebb, kísérletezőbb oldalát mutatja a zenekarnak, ami visszaidézi az Era Vulgaris és a Rated R lemezek hangzását. Ha a hallgató elveszne e dal bonyolult világában, a Made to Parade és a What the Peephole Say egyből vissza fogja rántani bohém, boldogabb jellemével. Ezen számok dallamíveit és hangszerelését figyelembevéve pedig kétségtelenül a Villains-ből merítkeznek. A két dalt a Carnavoyeur rideg, kietlen pusztaságot idéző hangzása köti össze.
A lemez végéhez közeledve szinte a semmiből bukkan elő a Sicily, ami a korong legsötétebb dala, rémisztő atmoszférája akár libabőrt is okozhat a hallgató számára. Az Emotion Sickness ellenben az album egybesűrítő esszenciája, emiatt nem meglepő, hogy ez vált az album első kislemezévé. A záródal a Straigh Jacket Fitting, ami egy lassú, dögös gitárriffel kezd, majd a refrénhez érve azt hinné a hallgató, hogy ott végleg ki is teljesedik, ám két és fél perc elteltével a dal hirtelen átcsúszik egy blues-os hangzásba, amely előkészíti – véleményem szerint – a lemez felemelő fénypontját, a szimfonikus részt. Majd mintha mi sem történt volna, a dal könnyedén visszatér eredeti, rockos dallammenetére. A maradék két percet pedig egy akusztikus gitárokkal komponált instrumentális lezárás tölti ki, így adva egy nyugtató befejezést ennek az energiában tomboló és dühöngő albumnak.
Az újrómaiak idejében
Ezek után visszatérhetünk az eredeti kérdésre: sikerült a zenekarnak újat mutatni? Az én válaszom az, hogy részben igen, mert lényegében a zenekar minden jellegzetességét egy új, modern köntösben rejtette el: a Song for The Deaf agresszivitását, az Era Vulgaris robotikus effektjeit, a Rated R kísérletezéseit és a Villains rock and rollos hangzását is visszaidézi az album, csak sokkal sötétebben, brutálisabban és nyersebben, mint azelőtt bármikor. A meghallgatása után már csak egy gondolat aggaszthatja a rajongót: egy ilyen komplex és egyedi album után miben lesz új a következő? A jövőbe nem láthatunk, így a kérdés is egyelőre megválaszolhatatlan marad. De addig is gyönyörködhetünk a rockzenei szcénát meghódító, s a múltat más formában idéző újrómaiak idejében.
