Visszaidézni a régi idők nyersességét új formában – Queens of the Stone Age – In Times New Roman… albumkritika

Pécsi Szerkesztőség
Az 1996-ban alakult amerikai Queens of the Stone Age korunk egyik legnagyobb rockzenekarának mondható, ez pedig nemcsak fülbemászó slágereiknek – említsük csak például a No One Knows feszes gitárriffjét - és grandiózus koncertjeiknek köszönhető. A QOTSA fennmaradásának oka egyértelműen a hangzásuk albumaikon keresztül átívelő, folyamatos változása. A zenekar kezdetekben a Kyuss stoner-rockos utóhatását vitte magával, ám fennállásuk során kipróbáltak már robotikus, pszichedelikus és hard rock hangzást is. A kérdés az, hogy a bandának sikerült-e újat mutatni az eddigi diszkográfiájukat figyelembe véve?

Borítókép: revolvermag.com

Közel a halálhoz

A zenekarnak nehéz dolga volt új albumuk készítésénél: az előző, 2017-ben megjelenő Villains című lemez egészen megosztóra sikerült a kritikusok és a rajongók számára is; Josh Homme (a zenekar frontembere, énekese és egyik gitárosa) azóta elvált feleségétől, a lemez felvétele előtt pedig a rákkal is megküzdött. Emiatt nem meglepő, hogy a Villains többnyire boldog, rock and roll hangzása után egy sötétebb, a zenekar nyers gyökereihez visszanyúló albumot kaptak a rajongók 2023 júliusában. Személy szerint én párhuzamot is találtam a 2013-as lemezükkel, a …Like a Clockwork-kel, amely szintúgy egy igen megterhelő időszakban készült, mivel Josh Homme a lemezt megelőzőleg súlyos műtéti beavatkozásokon esett át – sokáig a zenekar egy lábműtétre hivatkozott, ám mint később kiderült, valójában droghasználat állt az énekes halálközeli élményének hátterében. Ám míg a …Like a Clockwork egy melankólikusabb, balladisztikusabb lemez, addig az In Times New Roman… más megközelítést alkalmaz a halálra.

“I don’t care what the people say”

Az album egyből egy ritmusos, gitárcentrikus, szókimondó dallal kezd, az Obsceneryvel. A széttorzított és effektelt gitár súlyos hangja remekül kiegészíti Josh Homme nagyzoló, pimaszkodó énekét. A refrén hangosan robban be a verze után, az átvezető bridge részben néhol blues dallamokat is fellelhetünk, így kijelenthető: az album egyből biztosra megy és igyekszik a lehető legtöbb impulzussal meggyőzni a közönséget az album végighallgatását illetően. A következő dal a Paper Machete, ami sokkal inkább egy slágerként íródott, mégis okozhat meglepetéseket az eddigi rajongóknak, például a fuzz effekttel megspékelt gitárszólóval. A Negative Space egy lassabb alkotás, itt inkább a refrén dallammenetére kerül a fókusz, továbbá a gyönyörű, mondhatni már allegorikus dalszövegre. A Time and Place egy komplexebb, kísérletezőbb oldalát mutatja a zenekarnak, ami visszaidézi az Era Vulgaris és a Rated R lemezek hangzását. Ha a hallgató elveszne e dal bonyolult világában, a Made to Parade és a What the Peephole Say egyből vissza fogja rántani bohém, boldogabb jellemével. Ezen számok dallamíveit és hangszerelését figyelembevéve pedig kétségtelenül a Villains-ből merítkeznek. A két dalt a Carnavoyeur rideg, kietlen pusztaságot idéző hangzása köti össze.

A lemez végéhez közeledve szinte a semmiből bukkan elő a Sicily, ami a korong legsötétebb dala, rémisztő atmoszférája akár libabőrt is okozhat a hallgató számára. Az Emotion Sickness ellenben az album egybesűrítő esszenciája, emiatt nem meglepő, hogy ez vált az album első kislemezévé. A záródal a Straigh Jacket Fitting, ami egy lassú, dögös gitárriffel kezd, majd a refrénhez érve azt hinné a hallgató, hogy ott végleg ki is teljesedik, ám két és fél perc elteltével a dal hirtelen átcsúszik egy blues-os hangzásba, amely előkészíti – véleményem szerint – a lemez felemelő fénypontját, a szimfonikus részt. Majd mintha mi sem történt volna, a dal könnyedén visszatér eredeti, rockos dallammenetére. A maradék két percet pedig egy akusztikus gitárokkal komponált instrumentális lezárás tölti ki, így adva egy nyugtató befejezést ennek az energiában tomboló és dühöngő albumnak.

Az In Times New Roman… albumborítója; Kép: bendodson.com

Az újrómaiak idejében

Ezek után visszatérhetünk az eredeti kérdésre: sikerült a zenekarnak újat mutatni? Az én válaszom az, hogy részben igen, mert lényegében a zenekar minden jellegzetességét egy új, modern köntösben rejtette el: a Song for The Deaf agresszivitását, az Era Vulgaris robotikus effektjeit, a Rated R kísérletezéseit és a Villains rock and rollos hangzását is visszaidézi az album, csak sokkal sötétebben, brutálisabban és nyersebben, mint azelőtt bármikor. A meghallgatása után már csak egy gondolat aggaszthatja a rajongót: egy ilyen komplex és egyedi album után miben lesz új a következő? A jövőbe nem láthatunk, így a kérdés is egyelőre megválaszolhatatlan marad. De addig is gyönyörködhetünk a rockzenei szcénát meghódító, s a múltat más formában idéző újrómaiak idejében.