Borítókép: A Zsúr egy jelenete
Ha jól értettem egyébként, akkor ez a darab egy játékosabb színdarab ahhoz képest, mintha mondjuk elmennénk a Vígszínházba vagy egy operettbe, megszólítod a közönséget. Ezt hogyan kell elképzelni? Hogy épül fel egy ilyen színdarab elkészítése?
Legjobb esetben, ha valaki nagyon bevonós színházi formában gondolkodik, akkor a nézőt teszi az első helyre. Onnan kezdődik az egész, hogy a nézők nem a nézőtéren ülnek, hanem a színpadon vannak velünk együtt. Tehát egy szinten van az előadó és a néző, és igazából a néző nemcsak néz, hanem egy “néző-résztvevő” lesz.
Az előadásnak a műfaja színházi társasjáték. Néhány előadás már született ebben a műfajban Magyarországon és jó példák voltak számunkra, hogy létrehozzunk egy következőt. Viszont a miénk picit más lett.
Két elhíresültebb van a Szociopoly (2013. Mentőcsónak Egység) és a Cím nélkül (2016. Mentőcsónak Egység-Stereo Akt). Mindkettő a monopoly logikáját követi: míg az egyik fő kérdése, hogyan élj túl egy hónapot minimálbérből, addig a másiknak, hogyha egyszer kikerülsz az utcára, mennyi esélyed van munkát találni, visszaintegrálódni a társadalomba.
A mi játékunkban is döntéseket hoznak a résztvevők, de akármennyire is a munkához kötik az emberek a kiégést, pénzzel nem dolgozunk. Érzékenyítés van helyette. Edukációnak, ismeretátadásnak is mondanám.
A mi előadásunk úgy néz ki, hogy van egy zárt színházi rész, egy 45 perces történet, amiben a nézők tulajdonképpen meghívott vendégek, akik kis csákókat kapnak. A csákók szerint ülnek egy-egy asztalnál, és ahogy lemegy az első 45 perc ebből a születésnapi zsúrból, már rengeteg dolog történt. Kiderül, hogy mi is van azzal a lánnyal, akinek a születésnapjára jöttek, mit ünneplünk, mit nem ünneplünk, és a tetőponton oda jut el az előadás, hogy próbáljuk ki a társasjátékot, ami az egyik ajándékcsomagban lapul.
Ezt a társasjátékot kinyitjuk, és olyan mintha egy klasszikus táblajátékot játszanánk, csak leírás helyett élő vezetők vannak. A főszereplőt az első 45 percben ismerjük meg – ő a mi karakterünk, akit meg kell próbálni kihozni a kiégésből, vagy legalábbis elindítani azon az úton, amit ő nem ismer, adni valamilyen tudást a kezébe, amit ő addig nem tudott: hogy hogyan került ebbe az állapotba, és hogyan tudna kijönni belőle.Én azt feltételezem – és a szakirodalom is ezt bizonyítja -, hogy nem biztos, hogy egyedül ki lehet jönni a kiégésből.
Ez egy jó tér arra, hogy együtt gondolkodjanak a nézők. Mik azok a lépések, amiket lehet, hogy nem kellene megtenni ahhoz, hogy totálisan kiégjenek. Illetve, ha ez már megtörtént és ott vannak a túlterheltség tetőfokán, akkor hogyan tudnak korrigálni most.
Kvázi ez az egész olyan, mint egy prevenciós figyelemfelhívás, hogy ne jussunk el arra a szintre, amit a főszereplő is átél. Mit gondolsz, könnyű bevonni a nézőket vagy játéktársakat ebbe a játékba, hogy együtt gondolkodjatok?
Azt hiszem, hogy Magyarországon elég sok rossz példa van erre az úgynevezett interaktív színházi próbálkozásra, és nagyon sokan nagyon rosszul csinálják; talán nem is annyira az ő hibájuk, mert egy ilyen színházi kultúrában nőttünk fel. Egyszerűen ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy a színházat nézzük, a színház nem arra van, hogy aktivizálja az embereket, a néző ahhoz van szokva, hogy passzív befogadó.
Nyilván az elmúlt 15-20 évben kezdődtek el ezek a próbálkozások, esetleg olyan alkotóktól is, akik egyébként nem feltétlenül értenek ehhez. Vannak olyan rendezők, akik eddig nem csináltak ilyet, de fel akarnak ülni a trendre és megpróbálnak bevonni nézőket – sajnos nagyon rosszul.
Szerintem sokunknak volt már borzasztó élménye, amikor kihívnak a színpadra és picit leégetnek. A nézőt nem szabad ilyen helyzetbe hozni, mert ő ugyanannyira fontos, mint az előadó. Tehát valahol itt van ez a különbség szerintem azon alkotók között, akik színházat csinálnak, és akik részvételi színházat csinálnak: hogy nem én vagyok a főszereplő, hanem az is, aki nézi.
Nehéz ilyen előadásra becsalogatni az embereket, mert iszonyatosan rossz élményekkel vagyunk tele nézőként korábbról. De én még személyesen nem tapasztaltam olyat, hogy azt mondták, hogy “úristen, Noémi, soha többé nem jövök el”, inkább nagyon sok olyan tapasztalatom van, hogy azt mondják, “köszi, nagyon féltem, hogy mi fog itt történni, és közben nagyon-nagyon jól éreztem magam”.
Ez nem azért van, mert én mennyire csodálatosan megcsináltam ezt. Nyilván én is tanulom ezeket a folyamatokat: hogy hogyan lehet úgy a nézőt lépésről lépésre bevonni, hogy észre se vegye, hogy igazából már ő a főszereplő. Szerintem az a legnagyobb truváj benne, hogy ő akarjon aktív résztvevője lenni egy előadásnak.
Mint minden egyes színháznál, vannak próbaelőadások, de itt ez egy egészen más műveletnek tűnik. A klasszikus színházi előadásoknál mindig van olvasópróba és sok hasonló, szükségszerű szokás. Gondolom, itt is azért jelen vannak ezek vagy hasonló darabkái a színháznak, a klasszikus színháznak, de mégis ez egy teljesen más műfaj ilyen szempontból.
Nem tudom, hogy mindenhol így működik-e, de mondjuk akkor mesélek arról, hogy a Zsúr hogy született meg. Én Kolozsvárra jártam a Színművészeti Egyetemre, és két évvel ezelőtt kellett egy vizsgamunkát csinálni, én pedig már akkor is eléggé a kiégés tüneteit produkáltam. Egyébként szerintem nem feltétlenül jó akkor kiégésről csinálni bármit, amikor totál ki vagy égve. Szerintem ezt ne csinálja senki (nevet).
Mindenesetre elkezdtem foglalkozni ezzel. Először egy társasjátékot akartam a porckorongsérvem történetéről, aztán a tanáraim arra bíztattak, hogy ennyire közel ne menjek ehhez a jelenlegi problémához. Úgyhogy elkezdtem eltávolítani ezt a kiégést és fizikai állapotot magamtól.
Egyébként nagyon szeretek közelről belemenni az ilyen szörnyűségekbe, és nem egy fiktív karaktert felvenni, hanem saját magamat játszani. Mindenesetre itt megfogadtam a tanácsokat, mégpedig úgy, hogy kerestem, milyen történet illik ehhez a kiégéshez.
Akkor arra gondoltam, hogy megnézem a Disney-meséket, olvasok történeteket, de utána rájöttem, hogy Csipkerózsika tulajdonképpen kapott egy olyan átkot, ami miatt hosszú-hosszú ideig aludnia kell. Rádöbbentem, hogy én semmi másra nem vágyom abban a pillanatban, csak hogy aludjak egész életemben. Onnantól kezdve ne szóljon senki hozzám, én csak aludni akarok egy ágyban.
Ráeszméltem, hogy mennyire király Csipkerózsika átka és hogy úgy kell megfordítanom ezt a történetet, hogy ez nem egy rossz átok. Ez egy rohadt jó átok, aludhat a Csipkerózsika! Szóval elkezdtem saját magamat beleírni ebbe a mesébe, és nagyon-nagyon konkrétan a Disney-mesét szépen, lassan átalakítottam magamra. Felvettem hangfelvételre magát a történetet, megállítottam bizonyos pontokon a mesét, oda belemondtam a saját történetemet, a saját nevemet, az apukám nevét, az anyukám nevét.
Ez a vizsga tulajdonképpen addig jutott, hogy megcsináltam a zárt színházi részt, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Végül levizsgáztam, vége volt az egyetemnek, és nem is akartam egy ideig ezzel foglalkozni, mert nem sikerült túl jól a vizsga. Eltettem egy pár hónapig, és aztán kvázi hirtelen lett egy sikerélmény belőle.
Az ilyesminek a finanszírozása projektalapon működik, tehát bepályázok egy előadást, arra vagy nyerek pénzt, vagy nem nyerek pénzt. Hála az Istennek, láss csodát, nyertem erre annyi pénzt, hogy meg tudtam valósítani a színházi társast. A pályázat megnyerése után mindenkit szépen megkerestem. Egy társasjáték-tervezőt, szociológust, pszichológust, drámainstruktort, zenés színészeket.
Egy ilyen előadásra felkészülni baromi hosszú idő és nehéz feladat mindent rendszer szerint összerakni. Az első a téma feldolgozása volt, megismerkedni a kiégés mögötti együtthatókkal, és megismerni, hogyan oldható fel különböző gyakorlatsorokkal. Ehhez kellettek a szakkönyvek és a szakmai segítség.
Ezeket összegyúrva fogtuk magunkat a társasjáték-tervezővel, a drámainstruktorral, és elkezdtük csinálni. Ennek viszont van egy színházi meg egy társasjáték része is, párhuzamosan kell csinálni a kettőt. Ezt úgy lehet menedzselni, hogy én mindkettőnél jelen vagyok, és megpróbálom felfogni, hogyan hat a színházi rész a társasjátékra, a társasjáték hogyan hat a színházi részre, és azt hiszem néha itt el lehet veszteni a fonalat. Főleg, hogyha nem fél éven keresztül folyamatosan próbáltok.
Csodálatos lenne, hogyha csak az volna a munkánk fél éven keresztül, hogy hetente háromszor találkozunk és olyankor ezzel foglalkozunk. Nyilván nem mindenki volt annyira benne ebben a projektben, mint én, hiszen még egy csomó más projekten dolgoztunk ebben a félévben. Klasszikus értelemben tehát olvasópróba nincsen, hanem tulajdonképpen jeleneteket hozunk erre a témára.
Mit gondolsz, mi a legjobb módja lekommunikálni egy társasjáték-tervezővel, hogy te egy színdarabra szeretnél társasjátékot. Merthogy társasjáték az egy táblajáték egy kisebb közönségnek, családnak. Nem gyakran csinálnak színdarabhoz játékokat szerintem.
A társasjáték-tervező kollégáim, Máté és Hanna könnyen rátapintottak a lényegre.
Máté nemcsak társasjáték-tervező, ő tanít is társasjáték-pedagógiát, sőt ő találta ezt ki. Illetve egy tanodának a vezetője, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek van. Tehát ő azért abszolút foglalkozik emberekkel, nem csak társasjátékot tervez. Szóval ő nagyon-nagyon nyitott volt erre az egészre.
Hanna pedig már csinált egy ilyet, és én bíztam abban – és remélhetőleg ő is -, hogy sikerül valami újat mutatnunk egymásnak. Szóval nem volt nehéz őket meggyőzni szerintem.
Nagyon szerettem volna azt is, hogy ez a társas, illetve táblajáték önmagában is megállja a helyét, előadás nélkül is lehessen játszani. Erre még kellene ugyanennyi pénz, hogy tovább lehessen fejleszteni, és valóban egy egész estés táblajáték lehessen.
Mondtad, hogy pályázatból sikerült ezt az egészet létrehozni. A pénz pedig eléggé véges. Hogyan tudjátok, tudnátok továbbra is fenntartani?
Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy ha összesen öt ember van, technikussal, rendezőasszisztenssel együtt egy előadásban, akkor az előadásra eladott jegyek kitermelhetik mindennek az árát. Egyébként sajnos ez a kevéssé valószínű eset. Mi összesen heten vagyunk ebben, szóval ez az előadás sajnos nem termeli ki azt az összeget, amire szükségünk lenne a fennmaradáshoz.
Vártunk az úgynevezett továbbjátszási pályázat eredményére. Kaptunk is 400 ezer forintot, de ez az összeg maximum két előadásra elegendő.
Miként tudna ez a darab fennmaradni? Én egyrészt arra gondoltam, hogy csapatépítő tréninget csináljunk belőle. Bármilyen területen dolgozó embereknek érdekes lehet, mivel mindenkit érinthet a kiégés problémája (az utóbbi évben a friss diplomások közel 40 százalékát érinti a kiégés – szerk.).
Neked mi lenne a legnagyobb álmod ezzel a darabbal?
Egyrészt nyilván, hogy minél több színházi befogadóhelyre el tudjuk vinni, ne csak a fővárosban lássák. A másik meg talán az, hogy ez a társasjáték ne csak minimális játékot tartalmazzon, hanem ki lehessen bővíteni. Minél több játék és gyakorlat legyen benne, minél több tipp arra, hogy hogyan is legyünk tudatosabbak a saját lelki, testi, fizikai, szellemi jólétünk érdekében.
