Borítókép: binge.com.au
Kritizálják a heteronormativitása miatt, hogy kevés színes főszereplője van a filmnek, erősen szembemegy mindazzal, amit a feminista mozgalom hirdet és még bántó megjegyzéseket is tesznek a teltebb testalkatú emberekre.
Ez azonban ne vegye el senkinek a kedvét a filmtől, hiszen szabad más véleményen lenni vele kapcsolatban.
Szinte biztos vagyok benne, hogy rengetegen hallottak a filmről és talán látták is, de nem árt pár mondatban feleleveníteni a történetet, hogy teljesen képben legyünk az eseményekkel.
Richard Curtis rendező mozijában a cselekmények több szálon futnak és egy ponton mind összeér. Keretes szerkezetről beszélhetünk, mivel az első képkockák is a Heathrow repülőterének utasváróját mutatják és a történet ott is fejeződik be, többnyire „happy end”-el.
10 fajta kapcsolat, ami 10 különböző szerelmet – szeretetet jár körül
Billy Mack (Bill Nighy) kiöregedett rocksztár, aki egy régi szerelmes számának a karácsonyi feldolgozásával próbál újra visszatérni a köztudatba. Ebben hűséges menedzsere, Joe (Gregor Fisher) segít, aki éveken át elviselte az otromba beszólásait és a pusztító viselkedését. Ennek ellenére szereti és sosem pártolt el tőle. Billy is felismeri ezt a fajta kötődést és végül bevallja Joenak, hogy szereti őt. Ez a mély baráti szeretet megtestesülése.
Juliet (Keira Knightley) és Peter (Chiewetel Ejiofor) története az esküvőjükön kezdődik, de ebben a történetben a reménytelen szerelem kapja a főszerepet. Peter legjobb barátjáról, Markról (Andrew Lincoln) kiderül, hogy szerelmes a lányba. Mark tudja, hogy ebből nem lehet semmi, így próbálja elkerülni Julietet. Végül a saját lelkén könnyítve elmondja a lánynak, hogy „remény vagy hátsó szándék nélkül”, de mindig szeretni fogja.
Jamie (Colin Firth) az előbb említett esküvőre volt hivatalos a feleségével. El is ment, de a nő nélkül, aki közben megcsalta őt a férfi bátyjával. Jamie erre ér haza, majd az önbecsülését megtépázottan elmegy Franciaországba, hogy egy kis munkával verje ki a fejéből a történteket. Aurélia (Lúcia Moniz), egy helyi asszony segítségből, hozzá szegődik, mint házvezetőnő. Kettejük kapcsolata nyelveken átívelő, mivel a lány csak portugálul beszél, a férfi pedig szinte csak angolul. A lány nap-nap után jár a férfihoz és közben egyre jobban elmélyül a kapcsolatuk. Ők a lassan kialakuló szerelem megtestesítői, ahol a nyelvi nehézség sem akadály.
Talán Harry (Alan Rickman) és Karen (Emma Thompson) története az, ami a legjobban gyomron vágja az embert, még akkor is, ha pontosan látja, hogy mi fog történni.
Harry és Karen évek óta élnek házasságban, két gyerekük van és sokan úgy látják, hogy a kapcsolatuk a megszokásokon alapszik és monoton életet élnek. A férfi dolgozik, a nő pedig neveli a gyerekeiket és ellátja a háztartást.
Idillinek gondolnánk, de közben belép a képbe egy harmadik fél, Mia (Heike Makatsch), Harry munkatársa, aki el akarja őt csábítani és valószínűleg sikerrel is jár, mivel az egyik jelenetben egy drága és szép nyakláncot vesz a lánynak ajándékba. Karen sejt valamit, de igazán csak akkor jön rá a történésekre, amikor a filmbeli ominózus jelenet az ajándékozásnál lezajlik. A nyaklánc helyett egy Joni Mitchell CD-t rejtett számára a csomagolás, így biztossá vált, hogy van egy harmadik fél a házasságban.
Ők testesítik meg a szerelem fájdalmas részét, amikor a láng elhal és az emberek más irányba lépnek a megoldás keresése helyett.
David (Hugh Grant), akit nemrégiben miniszterelnökké választottak, és nem mellesleg az előbb említett Karen fivére, a Downing Street 10-be való beköltözése során találkozik először Natalieval (Martine McCutcheon). Szerelem első látásra mind a két fél oldaláról, viszont rögös az út a kiteljesedésig. Bár flörtölnek egymással nem is keveset, de sorozatos ballépések után (többek között az Amerikai Egyesült Államok elnökét alakító Billy Bob Thornton túlzott közeledése is ilyen) David elküldi Nataliet, hogy ez ne menjen a munka rovására, hiszen semmi komoly nem történik kettejük között. Végül egy levél segítségével a lány szerelmet vall és a miniszterelnök elindul felkeresni őt karácsony este, hogy ő is megvallhassa érzéseit a maga angolos módján.
Nem Karen és Harry története az egyetlen a filmben, ami vegyes érzelmeket vált ki a nézőközönségből. Daniel (Liam Neeson) és nevelt fiának, Samnek (Thomas Sangster) a története a fiú anyukájának temetésével kezdődik. Mindkettejüknek meg kell birkózniuk a gyásszal,miközben szívügyek is bonyolítják a helyzetet, mivel Sam szerelmes lesz az osztálytársnőjébe, Joannaba (Olivia Olson) és azon őrlődik, hogyan szerezze meg. Daniel segítségét kéri a dologban és amíg a férfi segít neki a lányt megszerezni, addig egy igazi erős apa-fiú kötelék alakul ki köztük.
Samnek végül sikerül elmondania a lánynak, hogy szereti, és még Daniel is részesül egy újabb első találkozásra szerelemben.
Sarah (Laura Linney) és Karl (Rodrigo Santoro) munkatársak, Harry beosztottjai. A lány amióta meglátta a férfit, szerelmes belé, de sose érezte megfelelőnek az időt, hogy ezt a tudtára adja. Harry noszogatja, hogy itt lenne az ideje lépni, viszont a dolgok korántsem ilyen egyszerűek. Sarah beteg testvérét pszichiátrián kezelik és van, hogy napi többször keresi őt telefonon. Sarah természetesen mindig felveszi és próbálja megnyugtatni, hogy semmi baja nem eshet bent a kórházban, vagy berohan hozzá mindent hátrahagyva, így a saját személyes boldogságát is feláldozza.
Amikor végre sikerül elmondania Karlnak, hogy hogy érez és a férfi is pozitívan reagál, akkor a végső beteljesülést megakadályozza a sorozatos telefonhívás a beteg fivértől. Sarah azonnal a segítségére siet, így nem válik valóra a szerelem Karllal. A vágyódás csak vágyódás marad.
Az előbb felsorolt kapcsolatok voltak azok, amelyek a történet előrehaladását segítették. Rajtuk kívül viszont volt még pár szereplő, akikről nem szabad megfeledkeznünk, hiszen szintúgy szerves részei a filmnek. Ha mást nem is, de üde színfoltot biztosan nyújtanak. Illetve ők is olyan karakterek, akikkel szintúgy könnyen együtt lehet érezni.
John (Martin Freeman) és Judy (Joanna Page) mindketten testdublőrök egy erotikus filmben. Ők azok, akikről a legkevesebbet tudunk meg, de megtestesítik a „próba szerencse” szerelmet. Hiszen ha John nem hívja el a lányt randizni, akkor nem alakul ki köztük a romantikus kapcsolat; csak enyhe szikrázás marad.
Colin (Kris Marshall) karaktere feltűnik Juliet és Peter lagziján, mint felszolgáló. Kétségbeesetten keresi a szerelmet, de senki nem vevő a közeledésére Angliában. Szentül hiszi, hogy rossz kontinensen van és ha Amerikába megy, akkor minden lány a lábai előtt hever majd. Bele is vág a nagy kalandba és többet kap, mint amit valaha elképzelt magának.
Időről időre feltűnik Rufus (Rowan Atkinson), aki eladta Harrynek a nyakláncot, amely a bukását is okozta, illetve az ő jóvoltából tudta Sam utolérni Joannat a reptéren. Ő egyfajta mediátorként szolgál és elősegíti azt, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. Talán nélküle minden másként alakult volna.
Negatív kritikák sokasága
20 év hosszú idő, azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Temzén is, így nem csoda, hogy rengeteget változott a világ, illetve a köz megítélése a filmmel kapcsolatban.
Rengeteg forrásból lehet olvasni, hogy nincsenek megelégedve a történet vezetésével. Szexuális túlfűtöttségeken alapul a legtöbb szerelmi szál, ahogy már korábban említettem, keveselik a színesbőrű főszereplők mennyiségét, és hogy nincsen a történetben a heteroszexuálistól eltérő kapcsolat. Ezen felül erősen nehezményezik a nők tárgyiasítását a filmben és azt, hogy Natalie karakterét folyamatosan lekövérezik.
Egy interjúban a rendező meg is jegyezte, hogy sok mindent bán a filmmel kapcsolatban, és ma már természetesen másként csinálná. Azt is megemlítette, hogy mai szemmel nézve érzi, hogy milyen fájóan hiányzik a filmjéből a sokszínűség és a szerelemnek az összes többi aspektusa, ami megjelenik minden pillanatban a világban. De annak természetesen nagyon örül, hogy még mindig rengeteg ember szereti az általa alkotott mozit és nosztalgiával áll hozzá.
A legtöbb negatív visszajelzés a modern feminizmus aláásásával kapcsolatban jelent meg az internetes fórumokon. Sokan nehezményezik, hogy nincsen egyetlen női vezető sem, csak fiatal csinos beosztottként szerepeltetik őket. Aki viszont nem a férfiaknak kedvez a kapcsolatban, azt a boldog befejezés megvonásával büntetik. Illetve a nőkkel szembeni általános tisztelet hiányát hánytorgatják fel még gyakran.
Ezen kritikák mellett az már csak hab a tortán, amit Hugh Grant mondott ugyanabban az interjúban, amelyben a film rendezője is nyilatkozott.
Szerinte „egy angol sem képes táncolni reggel nyolckor, józanul”, így nem igazán volt boldog, amikor a forgatókönyvben az ikonikussá vált táncos jelenettel találta szembe magát. Tovább fokozva az elhangzottakat, azt is hozzátette, hogy „ez volt minden idők leggyötrelmesebb jelenete, amit valaha celluloidra forgattak”.
Normatívák időkapszulája
Bár tény, hogy a mai normáknak és a mai filmgyártásnak nem felelne meg a film és biztosan nem kapna jelölést az Oscar-díjra az Akadémiától, de azért nem szabad ennyire szigorúan hozzáállni és teljesen leírni.
Amiről sok kritikus megfeledkezik napjainkban, az a korszak, amikor a film készült. Nem szabadna elvárni, hogy egy 2003-ban készült film idomuljon a 2015-ös vagy 2023-as normatívákhoz. Ahhoz újra kellene forgatni – ebben az időszakban. Az viszont már nem az az Igazából szerelem lenne, amit oly sokan szerettek meg annak ellenére, hogy nem illeszkedik a mai világnézethez.
Gondoljunk csak bele, hogy mennyi boldog és szomorú pillanatot adott nekünk. Együtt örültünk Jamie-vel amikor Aurélia igent mondott a „portugál” lánykérésre, amikor Billy Mack végül elnyerte az év legjobb karácsonyi dalának szóló díjat. Átéreztük Karen fájdalmát, amikor rájött, hogy Harry félrelépett és ismerős lehetett az az érzés is, amikor Mark szerelmet vallott Julietnek, bár tudta, hogy nem lesz belőle semmi.
Ikonikus idézetek maradtak fent, mint például Billy drogfogyasztási prevenciós tanácsa:
„Sziasztok, gyerekek! Itt egy fontos üzenet Billy bácsitól: Ne vegyetek drogot! Legyetek rocksztárok, és megkapjátok ingyen!”
Vagy az, amikor Karen azon lamentál, hogy melyik babát kapja karácsonyra a lányuk:
„Melyiket adjuk a kis Emilynek? Azt, amelyik transzvesztitának néz ki, vagy amelyik dominának?”
(Egyébként ebben a jelenetben az öltözékek alatt két Ken baba lapult.)
Ezek a jelenetek teszik a filmet igazán kultikussá és életszerűvé. És persze az az üzenet, hogy nem kell mindig a boldog befejezés. Nem takargatja az élet kellemetlen és fájó pontjait. Nem úgy állítja be a szeretetet, hogy az csupa rózsaszín felhő. Mert sokszor kemény és áldozatokkal jár, de nem lesz mindig ilyen. Folyamatosan változik, ahogy a normatívák is.
Valóban sokkal több fajtája létezik a szerelemnek, de azt nem lehetne egy másfél órás filmbe belesűríteni. Nem is feltétlenül kell, inkább el kell fogadni és úgy szeretni, ahogy van.
Szerintem a film is hordozza magában ezt az üzenetet: nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy szerethető legyen.
Mert ez igazából szerelem!
Mielőtt nekiálltam volna összegyűjteni mindent, amiről érdemes a filmmel kapcsolatban írni, megkérdeztem pár embert, hogy ők milyen véleménnyel vannak róla.
Ilyen visszajelzéseket kaptam:
„Sose volt ilyen jó. Úgy öregszik, mint a jó bor.”
„Enélkül a film nélkül nincs számomra karácsony.”
„Szeretem, hogy nem csak happy end van benne, hanem reális csalódások is. Így sokkal életszagúbb.”
Én azt gondolom, hogy egy jó filmnek nem kell feltétlenül megegyeznie az aktuális közízléssel. Az a jó, ha vitát generál és sokan sokfélét gondolnak és mondanak róla. Ahogy az életben és a szerelemben sem minden fekete vagy fehér, úgy a filmiparban sem kell annak lennie. Az igazság talán a két tábor között rejlik valahol.
Egy biztos, hogy a szeretet utat tör magának, és mindenkinek van egy hely vagy ember akire/amire gondol, hogy vidámabb legyen a borús hétköznapok közepette.
