Borítókép: facebook.com
A társulat állami támogatások hiányában – hasonlóan a tavalyi évhez – adománygyűjtő akcióba kezdett, ezúttal nem csupán új előadásuk létrehozásához, hanem egész évadjuk költségvetésének pótlásához. Annak ellenére, hogy a premier idején a szükséges összeget még nem sikerült megszereznie, a csapat az évadot egy új darab prezentálásával kezdte, mely a helyzet tekintetében már önmagában elismerésre méltó. Valószínűsíthetően a szűkös pénzügyi keret miatt a társulat abból dolgozott, amijük van, egészen pontosan előző előadásuk, Az imádkozó díszleteinek és kellékeinek nagyrészével. Ennek ellenére a Réka és az Oltatlanok aligha lehetne innovatívabb, mivel minden meglévő eszköz új jelentést hordoz.
A Réka és az Oltatlanok története azzal indul, hogy címszereplőjét, Kövi Rékát (Péter Kata) kirúgják munkahelyéről azzal az indokkal, hogy nem adatta be magának a COVID-19 elleni védőoltást. Kövi Rékát közvetlenül ezután felkeresi Long Réka (Fodor Annamária), Az imádkozó főszereplője, akin keresztül megismerkedik egy szélsőséges nézeteket valló politikai párt összeesküvés-elméletekben hívő követőivel. A cselekmény ezzel a társasággal együtt zuhan egyre mélyebbre az őrület gödrében, így pedig a történet végén a szereplők saját nézeteikkel és tetteikkel, a nézők pedig társadalmunk helyzetével kénytelenek szembesülni.
Ahogy az fentebb jelezve volt, Pintér Béla életművében most először fordul elő, hogy darabja közvetlen interakcióba lép egy másikkal. Az imádkozó négy szereplője is felbukkan az előadásban, ezzel nem csupán ügyes reflexiót képez a darab az azonos, Gellért-hegyet mintázó díszlethez, hanem a már ismert karakterekben rejlő, még kiaknázatlan lehetőségek is felszínre kerülnek. Emellett a Réka és az Oltatlanok ügyesen oldja meg az ebben rejlő – esetleges – veszélyeket: egyaránt értelmezhető önálló előadásként, valamint Az imádkozó közvetett folytatásaként.
A Réka és az Oltatlanok megrázó élmény. Pintér Béla színházától sosem volt idegen a nyílt társadalom- és rendszerkritika, ezúttal azonban minden eddiginél élesebb és frontálisabb módon valósítja ezt meg. Míg Az imádkozó előterében a magánélet, hátterében pedig a társadalom kérdéskörei álltak, addig az új darab fordít a helyzeten. Ha a közelmúlt hasonló előadásai (pl. Marshal Fifty-Six, Vérvörös Törtfehér Méregzöld) egy-egy kiáltásnak nevezhetőek, akkor a Réka és az Oltatlanok egy hosszan kitartott, kórusban történő, fülsiketítő ordításnak. Az új darabban alig van perc, amelyben ne hangzana el egy komor iróniával fűszerezett aktuálpolitikai passzus. A szereplők szavai szerint Demeter Szilárd gyíkszerű űrlény, a magyar ellenzék inkompetens figurák gyülekezete; a szélsőséges párt helyzetét tekintve leginkább a Mi Hazánkat juttatja eszünkbe, Orbán Viktor pedig Szűz Mária hangján szólal meg egyesek vízióiban. Mindez első olvasásra rendkívül didaktikusnak tűnhet, azonban Pintér Béla sajátos kiutat talál ebből a csapdából: senkit se kímél. A Réka és az Oltatlanok nekimegy mindennek és mindenkinek, ami a hazai nyilvánosságban fellelhető és bírálatra adhat okot.
Az előadás központi témáját a fanatikus, radikális csoportok működéstana képezi. A darabban szereplő szélsőséges párt köre – amely leginkább az amerikai QAnon mozgalomhoz hasonlatos – minden létező konspirációt magának tudhat. Követői ellenzik az oltást „lélekmagjuk” védelme érdekében, antiszemita megnyilvánulásaikat bátran gyakorolják, hiszen az országot „zsidók uralják és teszik tönkre”, a magyarok pedig szerintük a kiválasztott nép, mivel többek között már Mózes is magyar volt, akinek nevét az utókor rosszul jegyezte meg, hiszen valójában Mézesnek hívták és méhészként tevékenykedett. A téma nem idegen Pintér Béla színházától, hiszen korai darabjuk, A Sehova Kapuja szintén egy fanatikus szektát ábrázolt, a mostani előadás azonban újszerűen közelít a jelenséghez. A Réka és az Oltatlanok annak a példázata, milyen elvetemült és elvakult káoszt képeznek a minden irányból érkező, ellenőrizetlen narratívák, melyek okán a vallási, ezoterikus, ideológiai és politikai szférák jóvátehetetlenül egybemosódnak az emberek fejében.
Mindez már önmagában izgalmas alapanyag, Pintér Béla azonban csavar az egészen. Az új darab a mozgalom történésein keresztül nem csupán az idiotizmus, a megtévesztés és a radikalizálódás mikéntjét tárja fel, hanem a magyar társadalom végletesen polarizált helyzetére is termékenyen reflektál. Egyes szereplők – konstruktív vitára nem nyitottan – libernyákozzák vagy éppen Orbán-bérencezik a másikat, más szereplők pedig végtelenül cinikusan használják ki a mozgalom nyújtotta – főképp kábítószerrel összefüggő – lehetőségeket, dacára annak, hogy a mozgalom elveivel semennyire nem értenek egyet. A színpadon a magyar társadalom egyszerre őrjöngő és elfásult tömege sorakozik fel, igazolva azon mondást, hogy a tömegnek akkor sem szabad hinni, ha igaza van.
A tomboló káoszhoz igencsak izgalmasan kapcsolódik az előadás központi motívuma. Kövi Réka már a darab legelején, egy monológ formájában felteszi a kérdést: mit jelent az, hogy „tükör által homályosan?” Pál korinthosziakhoz írt levelének részlete – s leginkább annak értelmezési nehézsége – ezt követően többször előkerül az előadás folyamán. A bibliai szöveghelyből számos olvasat bontható ki. Bár a tükörtől az igazság visszatükröződését várjuk, belenézve mégsem azzal szembesülünk, hiszen a tükör hazug, szó szerint fordított képet tár elénk. A tükör annak a lehetősége, hogy a valóságra tekintsünk, annak igazsága nélkül. Ahogy a tükörbe tekintő ember saját, meghamisított képmásába, úgy az előadás szereplői önmaguk valóságról alkotott képébe vannak zárva. A passzus értelmezését még ennél is bonyolultabbá teszi, amikor a darab egy pontján maga Jézus Krisztus írja felül a korábbi olvasatokat egy sokkal egyszerűbbel és banálisabbal. A Réka és az Oltatlanokban a tükör képe és annak hajszolása végső soron a vakság allegóriájává válik. Igazunkba való fanatikus kapaszkodásunk éppen az igazság ellenműveleteként érthető.
Az előadás számos összetevőjéről lehetne értekezni hosszan, azonban a nagykép jelen esetben eluralja a részleteket, ez pedig az előadás egyetlen komolyabb hibája. A darab szereplői változatosak, a színészek egytől egyig kitesznek magukért, azonban egyikük sem igazán árnyalt figura, inkább archetípusok felmutatásának érződnek, egy-egy tettük éppen ezért inkonzisztensként hat. Nincs Pintér Béla-darab, amelyben a zene ne kapna szerepet, ezúttal azonban igencsak kis mértékben kerül elő, és nem okoz igazán felejthetetlen pillanatokat. Mindemellett az előadás egy-két szatirikus gesztusa már eltúlzottnak mutatkozik. A Réka és az Oltatlanok esetében az ördög valóban a részletekben rejlik, hiszen amit nagyban remekül kidolgozott, azt kicsiben már kevésbé sikerült.
Ennek ellenére a Réka és az Oltatlanok maradandó élményt nyújt, többek között Tarantino-filmbe illő zárlata miatt: a végjátékban minden szereplő nagy feszültségek közepette össze van zárva egy budai villában, ahol egy pisztoly is előkerül. Az utolsó jelenetben egyesekről lehull az álarc, míg mások félelmükben felöltenek magukra egyet. A mindent átható képmutatás ekkor lepleződik le igazán: amiért korábban valaki szavakkal ölni volt képes, azért élesben képtelen meghúzni a ravaszt. Igazság és hazugság hirtelen találkozni kényszerül. A tükör a tükörbe néz.
Csak remélni lehet, hogy Pintér Bélának és Társulatának még hosszú éveken keresztül lehetősége lesz leásni jelenünk mélyére, s hasonlóképpen csak remélhetjük, hogy szebb jövő vár ránk, mint amilyen jövő felé ebben a pillanatban nézünk. Addig is érdemes egy fokkal nyitottabban, de mindig kritikusan szemlélnünk a dolgokat, mert amíg hülyeség ellen nem készül oltás, sajnos magunkra vagyunk utalva. Bár Pintér Béla legújabb előadása szerint a magyar társadalom jó eséllyel nem is kérne abból az oltásból.
