Borítókép: Agatha Christie és a három új filmadaptáció reklámképe; Rodler Lili
Sokan Kenneth Branagh alakítását és rendezését kritizálják, vannak, akik nem tudják elképzelni a Poirot-történeteket David Suchet nélkül, mások szerint a krimiknek teljesen leáldozott a mozgókép világában. Van viszont egy olyan réteg, akik erősen nehezményezik, hogy a filmek csak nyomokban tartalmaznak Christie-t, és így nem kapják meg azt az élményt, amelyet a regények, illetve a korábbi feldolgozások nyújtottak nekik.
Felmerül a kérdés, hogy honnan indult az alapötlet, hogy a már egyszer megfilmesített krimiket miért kellett újra feldolgozni. Van egyáltalán létjogosultsága? Ami viszont szerintem még izgalmasabb kérdés, hogy miért volt szükséges eltérni az eredeti alkotástól?
Gyilkosság újragondolva
Természetesen az átírások nem vesznek el a történet teljességéből, hiszen van eleje, közepe és vége is a sztoriknak. A rejtély felgöngyölítése is gördülékenyen megy, viszont azok, akik a cím miatt mentek el a moziba – mert olvasták és szerették a könyveket – meglepődtek, hogy ez nem az, amire emlékeztek; volt némi hiányérzetük. Ez főleg az első két filmre vonatkozik (Gyilkosság az Orient Expresszen és a Halál a Níluson), mivel a Szeánsz Velencében nem az alapul vett könyv címét viseli.
Az írónő Halloween és halál című regénye adta az ihletet, így elsőre nem igazán lehetett egyik Christie-műhöz sem kötni. Ez talán azért volt jó, mert a nézők nem támasztottak előzetes elvárásokat a filmhez. Akik viszont ismerték az alapul szolgáló történetet, azoknak kellemetlen meglepetéseket okozhattak az átírások.
Az újradolgozásokat mindig kritikus szemmel nézzük, hiszen a már egyszer jól beváltfilmet alkotjákújra. Megpróbálják más szemszögből, modernebb látványtervvel és a mai ízléshez mérten talán akciódúsabban leforgatni a nagy klasszikusokat. Ez vagy bejön, vagy nem. Így volt ez a Gyilkosság az Orient Expresszennel és a Halál a Nílusonnál is – a látványra sokat adtak, a történet viszont olykor elveszett és nem kaptuk vissza azt, amit korábban már láttunk, illetve olvastunk.
Ennek ellenére volt mind a két feldolgozásban annyi, hogy kitermelje a harmadik részt, és aki látta már a filmet az sejti, hogy Hercules Poirot alakját nem most láttuk utoljára a vásznon. Ebből is látszik, hogy a producerek és a rendezők nem nyúltak mellé a témaválasztásnál, és elég embert tudtak becsábítani a moziba.
Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a remake-ek sok esetben a fiatalabb generációra összpontosítanak, akiknek lehet, hogy ez az első találkozásuk Poirot karakterével, illetve az ilyesfajta krimivel úgy általában.
…a könyvben nem is ez volt, hanem…
Nem csak a Christie-könyveknél találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a film csak nagyvonalakban adja vissza nekünk azt, amit a könyvben olvastunk. Ezért is nagy a dilemma, hogy vajon azok a szerencsésebbek, akik olvasták a regényeket és tudják, hogy mi is történt pontosan vagy azok, akiknek a filmes találkozás az első az adott történettel kapcsolatban.
Mind a két oldalnak megvannak a pozitívumai és negatívumai is. Akik ismerték a sztorit, azoknak nem biztos, hogy tetszeni fog, ha a fejükben kialakult képtől eltérőt látnak majd. Viszont örömet is okozhat, hogy olyan részleteket is tudnak a történetből, amelyet azok az emberek, akik csak a filmet látták, nem ismernek.
Akik viszont a filmet látták először, azoknak a könyv lehet csalódás, ha utána elolvassák, mert nem egyezik meg azzal, amit láttak.
Utóbbi talán kevesebbszer fordul elő, mivel a plusz információkat mindenki szereti. Illetve a regények hangulata olyasmit ad, amit a filmek nem. Szabadon pöröghet a fantáziánk és Christie történetmesélési stílusa miatt nagyon egyszerűen el tudjuk képzelni a gyilkosságok környezetét és körülményeit.
A legújabb Poirot-filmnél viszont a film abszolút csak a karakterek révén kapcsolódik a Christie által megálmodott könyvhöz.
Akik ismerték az alapul szolgáló történetet, azoknak lehet kellemetlen meglepetéseket okozhattak az átírások. A bájos nagy-britanniai kisvárost, Woodleigh Commont lecserélték a misztikus hangulatú Velencére, illetve a karaktereket is többé-kevésbé átírták, élve az írói szabadság jogával. Ennek megfelelően a film végén fel is volt tüntetve, hogy csak kreatív alapul szolgált Christie regénye, mégis kissé furcsa érzésekkel távozhattak azok, akik olvasták az eredeti történetet.
Amikor egy ilyen felirat felvillan a filmek után rendszerint két felé oszlik a nézőtábor. Azokra, akik nehezményezik a rengeteg változtatást, és azokra, akik nem is feltétlenül tudják, hogy mit kell nehezményezni. Minden esetben végig kell gondolni, hogy szükségesek voltak-e a változtatások, jelen esetben ezt nehéz megítélni.
Én úgy gondolom, hogy a Halloween és halál története nehezen átemelhető teljes egészében, ha a siker a cél. A történet zseniális, mint az Agatha Christie-történetek általában, de ha a rendező szemével nézzük, akkor egy olyan várost kell színhelyül választani, amely karakteres és nem olvad bele a kisvárosok sokaságába, mint Woodleigh Common. Ezzel személy szerint is egyet tudok érteni.
A karakterek átírásával kevésbé értek egyet, viszont a történet szempontjából, amelyet kerekítettek belőle, indokoltak voltak a változtatások.
Egy könyvmoly, mint szerény személyem is, mindig a könyvek mellett fog lobbizni és arra biztat majd, hogy előbb azt olvassuk el. Ha a könyvtől kapott tudás birtokában vagyunk, akkor maximum az a csalódás érhet bennünket, hogy a filmes verzió csak vázként használta az általunk ismert történetet.
Ez valóban bosszantó tud lenni, viszont van valami, amit nem szabad elfelejtenünk, amikor a filmes adaptációk kritizálására adjuk a fejünket. Az pedig az idő.
Mi fér bele két-két és fél órába?
Míg a könyvekben az a jó, hogy bármilyen részletességgel mesélhetünk el egy történetet, addig a filmes adaptációknál nagyon le kell korlátozni, hogy mik is a releváns információk. Két és fél órába nehezen lehet belesűríteni mindent, amit a regényben leírnak. Muszáj egy-egy részletet kihagyni vagy átírni, hogy rövidebb legyen a történet, de a végkifejlethez még mindig hű maradjon.
Ami pedig a krimi fordulatainak megjelenítését illeti, ugyanazt nem láthatjuk viszont a filmvásznon, amit mi elképzeltünk olvasás közben, mivel mi a rendező elképzelését nézzük.
Ahogy az énekeseknél, úgy a regényíróknál és színészeknél is vannak utánozhatatlan alakok. Christie írói rafinériája a könyvein keresztül tud a legjobban érvényesülni. Hiába a legjobb utánzás, a filmeken nem fogjuk ugyanazt viszontlátni, mint amit olvastunk. Illetve Kenneth Branagh sem lesz David Suchet, de nem is kell annak lennie, ha kellő tisztelettel nyúl a krimi királynője által kitalált ikonikus alakhoz.
Innentől már csak ízlés kérdése, hogy kinek melyik változat fog jobban tetszeni. Engem személy szerint mindegyik le tud kötni és ha történetileg nem is ad hozzá a filmes verzió, egyfajta élményt akkor is nyújt és emlékezni fogunk a színészek alakítására.
Christie örök, bárhonnan is nézzük, így a könyveinek címei vagy a jól ismert karaktereinek a neve mindig érdeklődést fog generálni. Abban is szinte biztos vagyok, hogy ha jövőre vagy akár két év múlva Kenneth Branagh újra mindenki kedvenc belga detektívjének a bőrébe bújna, sokan zarándokolnának el a mozikba. Ha nem is csupán a színészért és a látásmódjáért, de Christiért és a furfangos történeteiért.
A kérdés már csak az, hogy a rendező melyik regényhez nyúl majd legközelebb.
