beck@grecsó: Vattacukor – vers és dalszöveg kapcsolata

^{Borítókép: papageno.hu}

Krisztián Vattacukor című versét veszi alapul a formáció azonos című dala, amely Zoli hangján szólal meg. Rögtön észrevehető, hogy a feldolgozásban a dalszöveg nem a vers teljes lefedése, mert ha így lenne, nem egy feldolgozásról beszélnénk, csupán szövegillusztrációról, mely esetében az alkotás tere szűk, a ”feldolgozó” pedig aligha tünteti fel magát alkotói színben. Ez azonban így van rendjén, mint ahogyan azt Zoli is megfogalmazza:

„Azt hiszem, úgy járok el legtisztességesebben a kortárs költők versszövegeivel, ha nem szimpla megzenésítésnek tekintem a munkát, hanem dalt írok belőlük. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos esetekben belenyúlok a szövegekbe – de ezzel nem sérül a szöveg. Mert dolgoknak, amik a versben benne vannak, mert olyan a vers létezésének a természete, a dalban nem feltétlenül kell benne lenniük, mert a dal létezésének más a természete.”

No, de nézzük milyenek is ezek a természetek, mi marad meg egy versből dalszövegbe átépítve, és mi az, ami már kicsordul, nem fér bele. 

Egyértelmű a vers esetében, líráról lévén szó, hogy az epikus zsáner háttérbe szorul, maga a történet – mert történet mindig van – töredékesen elbeszélt. Ez a versbeli történet időbezárt, s úgy tűnik, időrendi sorrendben is halad, hiszen az első versszakban felbukkan a bújócska, ami kétségkívül a gyerekkorhoz köthető – bár akár a tovaillanó élet metaforájaként is felfogható – míg az utolsó versszakban már megjelenik az idő múlása: „Évek repülnek a lóvásártér fölött”, és annak rajtunk hagyott jegyei: a szakáll, a feleség. Ezzel szemben a dalszöveg – bár ugyanúgy a szakaszos, töredékes elbeszélésre épül – a vers különböző sorait kiragadva, összevagdosva és kiegészítve már nem nyújtja ugyanazt a kronológiai összefüggést, nem teljesen tiszta az idősíkok kapcsolata.

A dalszöveg szabadon játszadozik a sorokkal, néhol kiegészítve azokat, s ezekben a kiegészítésekben állhat a dal és vers esetenkénti jelentésbeli különbsége. Az előbbire egy példa: „ne legyetek már ilyen rosszak” – szól a dal többször ismétlődő sora, mely egyfajta figyelmeztetés, óvás, sőt dorgálás. Ezzel szemben a vers nem teszi meg ugyanezt, nincs gondja a figyelmeztetésre, csak a következményt mutatja be: „… ha ilyen rosszak vagytok, / Nem is kaptok semmit!” Tulajdonképpen az ítélet mind a vers, mind a dalszöveg esetében megfogalmazódik, az utóbbiban azonban ezt megelőzik az apró intések, felhívások. Így a dal, mondhatni, kegyesebb és a vers szigorúságát ellenpontozza. 

A sorok a hangszerelés által időbe szerveződnek, lesz egy rögzített ritmusuk, tempójuk, ami már nem szubjektív, független a különböző olvasóktól és olvasási módoktól; a döntés meg lett hozva. Ezen talán önkényes döntés ellenére, számomra a vers és dal hangulatban nem sokban tér el, inkább azt mondanám, hogy találkozik egymással. Mindkettő látszólag játszi könnyedséggel, olykor félrevezetően teremti meg a légkört, s készíti elő a fentebb említett ítélet körülményeit.

A címet adó „vattacukor” mindkét műfaj esetén sugallhatja ugyanazt. Valami megfoghatatlanul kellemest, mely eltakar egy lényeges dolgot; valamit, amibe olyan könnyen bele lehet veszni, amilyen könnyen ki lehet belőle ábrándulni. Azt hiszem, ilyen lehet a felszínes karácsony is – csupa pompa, de a tartalom sokszor odavész. Míg a vers esetében a „vattacukor-világűr” megrezzen, addig a dalban gyerekek szédülnek bele.

A dal tehát nem kapaszkodik görcsösen a vers soraiba, azoknak jelentésébe viszont annál inkább. Ez a jelentés-továbbadás mégis úgy jön létre, hogy időközben a dalszöveg saját jelentés-összefüggései, a saját világa is megteremtődik.

Így áll tehát a dolog egy hosszadalmasan laikus inspekció után. Van vers, ami talán már kicsit dal is, és van dal, ami még kicsit vers is – és milyen jó ez így. Ha kedvet kaptatok, hallgassátok meg a Hoztunk valamit magunkból című lemezt, amely megtalálható a zenemegosztó felületek mindegyikén, és vigyetek valamit belőle az ünnepi elcsendesedéshez. Ja, és „ne legyetek már ilyen rosszak, mert elviszik mind az angyalok, amit most idehoztak!”.