Borítókép: wordonfire.org
Ha van rendező Tarantinon kívül, akinek munkásságát mérhetetlen lelkesedés és magasztalás kíséri, az egészen biztosan Christopher Nolan. Ennek hátterében veszélyes dolog kijelenteni, azonban balgaság lenne letagadni: nem mindig szolgált rá erre. Christopher Nolan egy rendkívül ügyes kezű rendező, de közel sem tévedhetetlen alkotó. Ennek leglátványosabb példája előző filmje, a Tenet, mellyel Nolan mintha önmaga paródiáját nyújtotta volna. Feszültnek és pörgősnek elgondolt helyett kapkodó és súlytalan jelenetezés, okos és bravúros helyett értelmezhetetlen és kusza cselekményvezetés lett a Tenet sajátja. Ezen a lejtőn elindulva Nolan önmaga éthoszát és érvényét tovább csökkenthette volna, az Oppenheimer azonban szerencsés fordulatként érkezett.
Az új Nolan-mű Robert Oppenheimernek, a 20. század egyik legnevesebb fizikusának, kora Prométheuszának, a legelső atomfegyver szülőatyjának története. A film nemcsak a Manhattan-terv eseményeit és az odáig vezető út történéseit tárja nézői elé, bizonyos értelemben mindez csak az előjáték mindahhoz, amellyel Oppenheimernek a hirosimai és nagaszakii bombázást követően kell szembesülnie. Egészen komplex és összetett képet rajzol ki a film cselekménye, mely bátran ugrál előre és hátra az időben, hogy az események bizonytalan és zavaros természetét reprezentálja, valamint, hogy növelje a suspense (hatásos dramaturgiai fogás a néző figyelmének fenntartására, érzelmei irányítására) hatást.
Az új film Nolan életművében egyfajta lecsendesedés. Nagy ellentmondásnak tűnhet, de az Oppenheimer annak ellenére nem a világ sorsáról szól, hogy az áll cselekményének középpontjában. A világégés veszélye Nolan új filmjében inkább csak díszlet egy személyes tragédia elmeséléséhez. Bár az Oppenheimer mindenekelőtt egy életrajzi film, számos más műfaj stílusjegyeit felfedezni benne, így a tudományos ismeretterjesztéstől kezdve a politikai és tárgyalótermi drámán át az egzisztencialista aspektusokat hordozó thrillerig sok mindennek nevezhető a film. Az Oppenheimer legnagyobb erénye, hogy a műfaji sokszínűség, valamint a tematikai gazdagság súlya alatt se nem omlik össze, se nem veszít ritmusából. A film már a legelső jelenetektől kezdve gyors és feszes tempót diktál, minek okán fokozottan aktív figyelem szükséges a befogadó részéről, ha a lehető legtöbb részletre rá kíván csodálkozni. Az Oppenheimerhez hasonló, hosszú, tömény és nézői tűrőképességeket feszegető filmek már nem igazán készülnek Hollywoodban, így öröm szembesülni eggyel.
Bár a Nolan-filmeket jellemző nagyfokú teatralitás, a grandiózus hatást kiváltani szándékozó tényezők, valamint a csavaros és szentenciózus dialógusok itt is jelen vannak, ezek az elemek a legtöbb esetben nem válnak túlságosan erőltetetté. Kétségkívül zavarhat egyes nézőket a monumentalitás állandó igénye egy olyan film esetén, amelynek kilencven százalékában emberek beszélgetnek egymással, de ha az ember hozzászokik ehhez a filmnyelvhez, észreveheti azokat az alkalmakat, amikor igencsak jól áll neki. Egyszerű példa, de tudomásom szerint Nolan eddigi egyetlen filmjében sem volt ábrázolva szexjelenet vagy explicit meztelenség. Itt mindkettő rendkívül érzékenyen és hatásosan valósult meg. Emellett a nagyszabásúnak szánt elemek ellenére a film nagyfokú alázatot tanúsít alapanyagával szemben, olyasfélét, mely Martin Scorsese legtöbb filmjét szokta jellemezni.
További pozitívum, hogy Nolan a vizualitás tekintetében jóval kimértebb, mint más alkotásai esetében. Bár van benne egy pár látványos és kreatív megoldás, az Oppenheimer mégsem egy látványfilm. Ennek okán a személyközpontú események drámájáról nem terelődik el a figyelem, amikor mégis, annak leginkább lélektani és illusztrációs célja van. Nem túlságosan megalapozott azonban, ahogy a film egyes jelenetei fekete-fehér képekben jelennek meg előttünk, míg a többi színesben. Nolan nyilatkozatai szerint a fekete-fehér jelenetek objektív elbeszélői részek, míg a színesek szubjektívabbak. Ez a felosztás azonban igencsak megkérdőjelezhető. Hayden White és más jelenkori történészek munkássága nyomán ma már naiv dolognak mutatkozik objektivitást kiáltani, hiszen minden történelmi forrás elbeszéléseken keresztül tárható fel, amelyek alapvetően szubjektív perspektívákhoz kötöttek. Ennek okán a képi váltás inkább öncélú és felesleges stíluskeltő eszköz, mint hangulatfokozó elem.
Az Oppenheimer nem csupán jól összerakott történelmi film lett, de izgalmas, érdekes és érzékeny alkotás a kauzalitás természetéről, a háborús intrikák álságosságáról, a tudomány felelősségre vonhatóságának kérdéséről, és mindenekelőtt egy emberről, aki a döntéshelyzetek présében úgy szenved, hogy azt még kimutatnia sincs igazán lehetősége. Elképzelhető, hogy az Oppenheimer egy kisebb fordulópont Nolan életművében, aki kezdi elsajátítani a közhelyes mondás lényegét: a kevesebb néha több.
