Borítókép: litera.hu
Jómagam az író alkotásaival az “Egyre rövidebb szavak” című rövid válogatáskötetben találkoztam, melyet ingyenesen, mindössze egy diákigazolvány felmutatásával lehetett beszerezni a Libri könyvesboltjaiban. A válogatáskötet elolvasásával gyorsan végeztem és nem volt kérdés, hogy a szerző további műveinek is utánanézek. Így esett a választás a Nincstelenekre. Habár a könyv mindössze háromszáz oldalas, mégis nagy kihívás volt elolvasni. Nem a mű minősége miatt, hanem egyszerűen egy súlyos és érzelmileg megterhelő olvasmányról van szó. Elkerülhetetlenné válik az olvasása közben, hogy egy fejezet végeztével az olvasó feltekintsen a lapok közül és maga elé nézve szembesüljön az író betűkbe fojtott traumáival és az abból áradó bánatával.
A regény címe ellentmondásosnak tűnhet: hogy lehet, hogy egy család annyira szegény és kiközösített, hogy még a számukra szükséges dolgok hiánya sem az övéké? Egyáltalán az identitásukat maguk birtokolhatják? A kérdésekre nem ad választ a könyv, sokkal inkább nekünk kell megkeresnünk a választ rájuk.
Megyünk és hallgatunk
Ezzel a rövid mondattal kezdődik a regény, ami magába foglalja a regényben szereplő családtagok felfogását, ez pedig egyben folytonos és monoton szenvedésüket okozza. A történet egy kisfiúról szól, aki mélyszegénységben él családjával egy, a határokhoz közeli magyar faluban, a kommunizmus idején. Öccse még csecsemő, nővére már kamaszodik és más baráti társaságokat keres, így a főszereplő fiúval testvérei nem igazán foglalkoznak. Édesanyja otthon igyekszik gyermekeit nevelni és elvégezni a házimunkát, míg édesapja nehezen talál munkát a falu környékén, így gyakran alkoholba fojtja bánatát.
A cselekményt e kisfiú gyermeki szemszögéből ismerhetjük meg, akinek mindössze tíz évesen kell szembesülnie a faluban jelen lévő nemzeti identitás kérdéseivel és az ebből származó kiközösítéssel, a kommunizmus hazug és korrupt rendszerével, az antiszemitizmussal, az alkoholizmussal és az ösztönlény férfiak bujaságával. Az édesanya kilátástalannak látja a család fennmaradását ebben a bűnös faluban, férje semmiképp se szeretne más településre költözni, a gyerekek pedig kiszolgáltatottan és tehetetlenül alkalmazkodnak a történéseknek. Mennek és hallgatnak, míg legbelül félelem és undor szennyezi be ártatlan lelküket, e folyamatról pedig sem a külvilág, sem ők nem vesznek tudomást. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a kisfiú a regény egy pontján elképzeli azt, hogy a szülei meghaltak, a bűntudat mégse gyötri őt.
Zavaros narratíva és a prímszámok
E regény olvasása, nem kifejezetten könnyű, köszönhetően a könyv zavaros narratív módszereinek, ami számomra mégis egy új élvezeti réteget tartogatott. A regény egyfajta visszaemlékezés, egymástól független, nem közvetlen módon kapcsolódó jelenetek tárulnak elénk fejezetenként. A történet íve mégis megmarad visszautalások által. Néhol a kisfiú gyermeki és érzéki tapasztalásai jelennek meg, ám feltűnnek szintúgy az azóta felnőtt személy konklúziói, véleményei a történésekről, így teremtve kettős narratívát. Ezt egyes tanulmányok skizofrén narrációnak nevezik, ahol a főszereplő két énje keveredik össze, köszönhetően a traumafeldolgozás kimondhatatlan és leírhatatlan nehézségeinek. A mű olvasása így nehezebbé, problémásabbá válik, de attól függetlenül a szépirodalmi értékét növeli az alkotásnak. A narráció miértjét az író életrajzának áttekintésével magyarázható: a leírtak bár erősen tartalmaznak fikciós elemeket, mégis ráilleszthetőek Borbély életútjára, aki a regényen keresztül ötvözi gyermeki empirista emlékezetét és felnőtties racionalitását.
A könyvet kinyitva a kezdőbetűk helyett egy szinte üres oldal tárulhat elénk, melynek legalján egy rövid számsort olvashatunk. A számokban pedig a közös az, hogy kizárólag önmagukkal és eggyel oszthatóak. A prímek sorakozása első látásra nem jelenthet semmit, ám ahogy az olvasó halad a regénnyel, rövid közbevágásokkal kerülhet szembe egyes fejezetek közben, amelyek a prímszámok jellemét és a szegény család helyzetét helyezi párhuzamba. Mint ahogy a prímszámok a többi számtól, úgy a kisfiú és a családja is magukra hagyottak, a falu közösségétől elszigetelődött személyek, akiknek saját maguknak kell megoldaniuk a rájuk háruló megannyi problémát, azokat nem oszthatják meg másokkal. Sorsuk magányos marad, amíg a faluban élnek – mint ahogy a prímszámok sem lesznek összetett számok, kivéve, ha műveleteket végzünk rajtuk. E mély számszimbolisztika bár nem tesz sokat hozzá a regény cselekményéhez, mégis a főszereplő újfajta érzelmi megközelítésről ad számot az olvasónak.
Traumatikus olvasásélmény
A regény jelentősen kibővítette eddigi irodalomfelfogásom határait. Az írók, akik hasonlóan bemocsokolták erősen sötét atmoszférájukkal az ízlésemet, azok Franz Kafka, majd Edgar Allan Poe voltak. De kijelenthetem, hogy nálam Borbély Szilárd is ilyen irodalmi klasszikusok magasságába került, emiatt gondolom azt, hogy regényének elolvasása elkerülhetetlen minden szépirodalmat kedvelő személy számára. Bennem a mű olvasásának élménye igenis megmaradt, és nem túlzok, ha azt mondom: traumaként.
