Borítókép: Fodor Ákos-kötetek. Forrás: Bóta Zsófia, Hallgató Magazin
Valószínűleg mindannyian találkoztunk már a közösségi médiában számtalan, hosszabb-rövidebb verssel. Rengeteg olyan profil található mostanában, amelyek csak a saját verseik, gondolatfoszlányaik posztolására jöttek létre – ezt nevezzük instaköltészetnek. Legyenek a versek akár angolul, akár magyarul, ez a jelenség egyre gyakoribb, hiszen a rövid, pársoros versek is egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Azonban, bár úgy tűnhet, ez a műfaj az internethez, könnyű megosztási lehetőségekhez kapcsolódik, valójában sokkal régebbre vezethető vissza a pársoros versek kultusza.
Az első ilyen műfaj, a haiku a 17. századi Japánban alakult ki. Ez azonban nem a ma elterjedt, „papírra vetem az épp eszembe jutó szavakat” féle költészet volt. A haikunak rendkívül szigorú szabályai, alaki kötöttsége van, így soha nem lehet teljesen lefordítani más nyelvre, vagy újrakölteni. A modern haiku három sorból, 17 szótagból áll, a vers rövidsége miatt sokkal feltűnőbb a zeneisége, szimmetriája, mint más műfajoknak, és általában csattanóval záródik.
A kortárs magyar irodalomban talán Fodor Ákos a legismertebb haiku-költő. Több megjelent kötete is áll főként haikukból, de már nála is megfigyelhető a címben említett műfaj: az egyszavas versek. Bár Fodor Ákos művészetében ez viszonylag ritka, versei inkább több mint három sorosak, a költő inkább a címadással, a címek írásmódjával fejezi ki előre, láttatja más fényben a versek mondanivalóját. Zaj-szünet című kötete remek példa arra, hogyan használja az egyedileg alkotott szavakat komplex tartalmak, életérzések kifejezésére.
Napjaink másik népszerű posztmodern költője, Simon Márton, főleg a slam poetry világából vált ismertté, azonban versei között több haiku, és talán még több egy-két szavas mű is található. Első kötete, a Polaroidok rendkívül megosztó alkotás. Sokan úgy gondolják, ezek a versek nem nevezhetők költészetnek, hiszen nagyjából mindenben eltérnek a hagyományos, klasszikus verselési formáktól. De vajon lehet valami költészet, aminek egyáltalán nincs megadott, egyetemes értelmezése?
Véleményem szerint nem véletlen a versek népszerűsége. Bár ennek az egyik magyarázata lehet a modern ember állandó rohanásban élt életéből adódó időhiány, a koncentráció lerövidülése – hiszen ezekre tökéletes megoldás a fél perc alatt végigolvasható vers. Talán inkább az áll a műfaj elterjedése mögött, hogy az olvasó bevonódik a vers megteremtésébe, hiszen az, hogy milyen jelentéssel töltünk fel egy-egy szót, mondattöredéket, teljesen rajtunk múlik. Simon Márton olykor randomnak tűnő, odavetett szavai a japán költészetből ismert ’kigók’ (nem kifejtett évszak-szavak, amikből az olvasó megérthette a sugallni kívánt érzést) modern változatai, így egyrészt megnyugtathat minket, olvasókat a tudat, hogy a nagyvárosi élet egyes részei másokban is hasonló érzéseket váltanak ki, másrészt viszont, az értelmezés kötetlensége miatt az olvasás már önmagában egyfajta önkifejezés. Gyakori a meglepő érzés, hogy valaki képes volt egy szóban összefoglalni a mi gondolatainkat, élményeinket is – persze ez nem azt jelenti, hogy minden egyes egyszavas vers mindenkit egyaránt fog megszólítani, de soha nem árt többet is elolvasni, hogy részesüljünk ebben az élményben.
Mindezek mellett pedig egyre többen felfedezik, hogy a költészet lehet teljesen szabad, nem kell az olvasóval megértetni, papírra vethetjük hirtelen jött gondolatainkat, érzéseinket, hiszen az elsőre kidolgozatlan töredéknek tűnő versek is képesek akár egész tömegekből mély érzéseket kiváltani, így vitathatatlan, hogy ez a líra fontos részét képezi.
