Borítókép: filminquiry.com
Párizs aranykorát sokan megörökítették könyvben, filmben és a színpadon is, és természetesen agyonromantizálják ezt a korszakot. Jelen esetben viszont nem az a fontos kérdés, hogy mennyire hitelesen van ez a korszak bemutatva, hanem az, hogy mennyire tudunk mind a mai napig együtt menni azzal a filmmel, ami 25 évvel ezelőtt megbabonázta az egész világot, és vágyott dologgá tette a nagyívű, de reménytelen szerelmet.
Kánkán, abszint és szenvedés
Adott a hely (Párizs, azon belül is a Montmartre negyed és annak lába, ahol a híres-neves Vörös Szélmalom helyezkedik el), amit már csak meg kell tölteni karakterekkel. Főszereplőnk Christian (Ewan McGregor), aki írói ambíciókkal érkezik Franciaország fővárosába az ezredforduló idején. Az elején minden jól megy, egészen sok írását tudja értékesíteni, de egy idő után annyi művész lepi el a várost, hogy megfeneklik az élete. Ebben az időszakban találkozik új barátaival, akik szintén harcolnak a megélhetésért művészként, és bevezetik a vígalom világába, a „zöld tündér” által generált boldogság és látomások korszakába. Egy ilyen átmulatott éjszaka hozza el főhősünk életében a fordulópontot.
A Moulin Rouge a kor, és talán most is, leghíresebb és hírhedtebb épülete, amelybe akkoriban a férfiak kurtizánokat nézni jártak különböző színpadi előadásokban, majd válogattak közülük, hogy kit béreljenek ki egy éjszakára. Az intézmény ékköve pedig nem más, mint Satine (Nicole Kidman), akiért minden férfi térdre borul.
Természetesen Christian azonnal szerelmes lesz, és mindent megtesz, hogy a lány közelébe férkőzhessen, ám mivel nincs egy vasa sem, ez lehetetlen. Az intézmény, bármennyire sikeres, anyagi problémákkal küzd, így szükségük lenne egy olyan előadásra, mely tömegeket vonz és tőkét hoz. Itt jön képbe az ő írói zsenije, illetve egy kifejezetten ellenszenves herceg, aki szintén szemet vetett Satine-re. A lány belemegy a játékba: csak a hercegé lesz, amíg az pénzeli a darabot, melyet Christian ír a Moulin Rouge-nak. Ám a közös munka során a két fiatal egymásba szeret, hiába lehetetlen az ő szerelmük a racionalitás talaján. Ez pedig egyszerre cáfolatot és bizonyosságot is nyer.
Luhrmann filmje világos üzenetet hordoz: a szerelem minden gátat áttör, ha igazi, ám ez nem elég egy mindent felülmúló happy endhez.
Giccses dráma vagy drámai giccs?
Baz Luhrmann neve egybeforrt a giccs kifejezéssel. Bár ezt a szót sokan pejoratív értelemben használják, el kell ismernünk: egyes történetek és karakterek megérdemlik ezt a fajta túlzott csillogást. Ha megnézzük a rendező filmográfiáját (pl. A nagy Gatsby, Elvis, Rómeó és Júlia), akkor mindenhol hasonlóan giccses képi világgal kerülünk szembe, de ez kivétel nélkül jól áll nekik. Ettől lesznek egyediek, és már a bevezetőnél tudjuk, hogy ki rendezte, anélkül, hogy láttuk volna felvillanni a nevét.
A Moulin Rouge! volt Luhrmann első és egyetlen musicalfilmje, amit a filmkedvelők a mozi ponyvaregényének tartanak, pedig véleményem szerint jóval több annál. Persze a szereplők indokolatlan énekben való kitörése banálissá tudja tenni még a legmélyebb jelentést is, de ettől a filmtől elvitathatatlan a táncos-éneklős betétek szükségessége. A varázs pedig ott születik meg, hogy nem vesz el a film drámaiságából, hiába érezzük cukormázízűnek az elején.
A szemfülesek pedig észrevehetik azt is, hogy a karakterek és a történeteik igazából az egyes Shakespeare-drámák szakasztott másai, sőt továbbmegyek: azoknak összessége. Illetve a megjelenített képek sokesetben tisztelgés Hollywood aranykorával szemben, a dalok pedig abszolút a modern kort idézik.
Életigazságok és a majdnem Happy End
A zenés betétek között bújik meg a film igazi értéke: az emberi sorsok, melyek nagy általánosságban ugyanolyanok. A szenvedő művész életútja, aki nem akarja a saját ars poeticáját meghazudtolni, de mégis kicsit behódol a hatalomnak. A gazdagok esetében ott az általános tudat, hogy pénzen minden megvásárolható, még a szerelem is. Illetve felüti a fejét a toxikus racionalitás is és a félelem, hogy ennél úgysem lehet jobb, így megalkuszom és nem harcolok magamért. Pedig a sorsok sosincsenek kőbe vésve, minden formálható, csak harcolni kell érte és hinni benne.
Ennek ellenére higgyünk a Happy End erejében? Véleményem szerint az az egyetlen dolog, amiben igazán érdemes hinni. Erre ez a film is tanúbizonyságot állít. Még akkor is, ha csak egy pillanatig kapjuk meg a vágyott végkifejletet.
