Cataflamingo – Ajtónak támaszkodni
Liptai Melitta:
Gondolkodás nélkül az Ajtónak támaszkodni című lemez a 2023-as évem legmeghatározóbb zenei élménye. A Cataflamingo zenekarnak több mindent köszönhetek, mint gondoltam volna. Kezdjük azzal, hogy a progmetál-fúziós jazz arc, dobos barátom és az alter-pop-soul-mainstream jazz, énekes jómagam ízlését nehezen lehet keresztezni, de a fent említett lemeznek és az előtte kiadott pár kislemeznek köszönhetően nem öltük meg egymást a kocsiban, sőt, kifejezetten jó hangulatban teltek az utazós óráink.
A Cataflamingo zenekar 2017-ben alakult és azóta érik folyamatosan. A zenei életutakat és a történelem órát most mellőzném, beszéljünk inkább az albumról, mert bőven van miről!
Ajtónak támaszkodni. Ez meg mit jelent?
Mikor megjelent a lemez, éjjel-nappal ezt hallgattam. Ehhez képest, egészen sok időbe telt, mire valamilyen apró értelmet tudtam zsúfolni ebbe a két szóba. Pedig talán ott volt az orrom előtt mindvégig. Hazafelé utaztam a 61-es villamoson, a zárt ajtókkal szemben állva vártam, hogy megálljunk és leszállhassak, amikor végre kiszúrta a szememet a mondat: “Az ajtónak támaszkodni tilos!”. Az első gondolatom egyfajta katartikus megvilágosodás volt, hogy ‘“hát persze!”, a srácok kicsit alterek és mégis “alter ellen lázadók” – a zenei igényességet nézve, így olyan címet adnak az albumnak, amely magában foglal egy “tiltott “ tevékenységet: az ajtónak támaszkodás lazaságával csinálják úgy a dolgokat, ahogy ők akarják
Egyáltalán nem érdekli őket, hogy mitől lehetne “trendi” egy-egy dal, cserébe kreatív, összetett és izgalmas zenét alkotnak, ami valahogy mégis fogyasztható és iszonyatosan lélekbemarkoló vagy éppen punk rockhoz hasonlóan könnyen ugrálós-üvölthetős tud lenni. (Az utóbbiért remélem nem leszek zenekari közellenség). Meglehet, hogy a címértelmezésemből semmi nem igaz, de az albumértelmezésemmel tökéletesen rezonál.
Az első dal, ami igazán beszippantott a Cataflamingo különleges világába, az a Nevess volt. Nyáron, munkába készülődés közben hallgattam meg először. Mindenki aludt rajtam kívül és a síri csendben még a levegőt is elfelejtettem kifújni. Összetett ez a dal: zeneileg, szövegileg, érzelmileg. A lemezbemutató koncertjükön ugyanígy a mellkasomba szorultak a percek, de aztán ki is szakadtak. Eggyé váltam a közönséggel, akik eggyé váltak a zenekarral és a Nevess-sel. Szép volt. Őszintén, meg is könnyeztem.
Nos, ennyit egyelőre az érzelgősségről, mert az album nagy része és a zenekar úgy általánosságban teljesen bolond – a szó legjobb értelmében. Ha “bulizni” és táncolni szeretnénk, “rockosabb” zenére vágynánk, a Cataflamingo ezt is ezüst tálcán kínálja nekünk. A koncerteken és a közösségi médián is szerethetően vicces és káoszos zenész arcok, akik gitárszóló közben beesnek az erősítő mellé, majd teljes könnyedséggel hangszert cserélnek és árulják a kis színező füzeteiket mint “merch”, mégis alkotnak egy olyan albumot, amely elgondolkodtat, megtáncoltat, megnevettet, elszomorít, megnyugtat és lenyűgöz.
A zenekar tagjai közül mindenki zseniális zenész. Ennek alátámasztása képpen ajánlanám meghallgatásra az Ez az egész című nótát, ahol egy új oldalát ismerhetjük meg a srácoknak. Ez a dal lehet az előfutára a kicsit szabad jazzesebb vonalnak, ahol kedvükre virtuózkodhatnak és kiszélesíthetik a magyar alter zenei szcéna ízlésvilágát és fogalmi értelmezését.
Annyi dalt ki tudnék még emelni (Semmi meglepő, Mindenki hazamegy, Vitorlák, Kacat), de rohamosan fogynak a szabad karaktereim.
Így a végére két dolgot szeretnék még megemlíteni. Az album hangzásához nagyban hozzájárult Bornemisza Lőrinc, aki a mix/masterért volt felelős. Ne feledkezzünk meg a háttérben dolgozókról sem.
És… innen is szeretném üzenni a zenekarnak, hogy rendkívül gonosz húzás volt a Polimerrel zárni a koncertet és a lemezt is. Teljesen összetört szívvel és rám telepedett letargiával maradtam egyedül önmagammal.
Olyan pofon ez a lemez, amit megköszön a hallgatója.
James Blake – Playing Robots Into Heaven
Maros Márk:
James Blake mintapéldája annak, hogy időnként rendkívül nagy művészek kénytelenek halványan fényleni a legnépszerűbbek árnyékában. Az angol előadót sajnos nem övezi akkora hírnév, mint Kendrick Lamart, Beyoncét, Frank Oceant, Rosalíát vagy Travis Scottot dacára annak, hogy az összes felsorolt személynek segédkezett már zenekészítésben producerként.
James Blake zenei munkásságát elevenséggel vegyes rezignáltság jellemzi, mintha zűrzavar és idill beszélgetne egymással egy-egy track erejéig. Ennek forrása a harmonikus és disszonáns hanghatások ütköztetésében keresendő, mely okán a dalok úgy lesznek kísérletezőek, hogy egy percig sem válnak idegenné, nehezen befogadhatóvá.
Idén megjelent, ötödik nagylemeze, a Playing Robots Into Heaven egyfajta “visszatérés a gyökerekhez.” A folyamatosan jelen lévő, jellegzetes, “élesre fent” elektronikus szólamok az első lemez stílusvilágát idézik meg, ugyanakkor fel is kavarják azt. Az új album jóval pörgősebb, a számok többsége egyértelműen az electro dance műfaját gazdagítja. A lemez összélménye olyan, mintha egy borús, viharos éjszakán szívverésének ritmusára fénylene fel a villám az ember felett.
Nehéz egyetlen albumot kiemelni az idei felhozatalból a sok remek közül. A szingapúri zenész, yeule Softscars című glitch pop albuma fojtogató szépséggel támad hallgatójára. Caroline Polachektől a Desire, I Want to Turn Into You bizonyítéka annak, hogy jó kezekben bizony a popzene is lehet kreatív és innovatív. A 100 gecs nevű duó egy elképesztően vagány őrület-futamot hozott létre idén 10,000 gecs címmel. Lana Del Rey új albuma, a Did you know that there’s a tunnel Ocean Blvd talán az eddigi legelegánsabb mind közül. A Oneohtrix Point Never Again címmel pedig többedik alkalommal készítette el a maga “űrodüsszeiáját.” Mégis, ha van előadó, aki kiváltképp nagyobb figyelmet érdemel annál, amiben jelenleg részesül, az James Blake a maga halvány, de töretlen fényével.
Punnany Massif – Fel Nem
Rácz K. Bence:
Ha valami mellett igazán illetlenség lenne elevickélni, az a magyar hip-hop-rapszcéna idei vizén elegánsan tempózó Fel Nem album. Az idén húszéves Punnany Massif több mint hét év után adta ki sokat átdolgozott, meg- és szétírt dallamait. És milyen jól tette a közönség, hogy hőbörögve/reményt vesztve (végső soron azonban mégiscsak hűségesen) kivárta, ahogy a fiúk az asztalra teszik, amijük van.
Az elmúlt öt évben megannyi tagcserén átesett csipet csapat (DJ R-NoLD, Czimi és Szeki ment, Pető Szabi és Jancsovics Máté jött – az osztály létszáma így kilenc) a FEL #1-2 albumok után ezúttal igazán tematikusra vette a figurát; a felnövés problematikáját szélesen értelmezve járta körül. A mai magyar közélet problémáit és a mindennapok keserédes-poros, sírva-vígadó apokaliptikáját firtató darabok mellett (Kultúrszakkör, Elnézést kívánok, APP/OS) megjelennek a szülői és baráti viszonyokat elemző dallamok (Szegény anyám, Szép, Amilyen kedvem van, Cipőfűző), úgy, mint a felnemnövés illúzióit jelentő kilométerkövek, a bulizásélmények (Tesó, Leszáll az est).
Na de elő a további metaforákkal: a lemez egy kimérten összeillesztett mozaik. A bohó és tökér/letlen fiatalságélmények közé olyan hangulatfestő skittek és elégedetlenkedő kiáltások keverednek, mint a Kimegy a hajam vagy a Nem növök fel (1-2) opusz. A mozaik egyszerre széttartó és koherens: ha kell tenyérbemászóan kritikus, ha kell lágy. Ha kell, az izmos kettőnégy vagy Wolfie nyelve pörög, ha kell akkor Deepy akkordjai vagy Pető Szabi szájharmonika-játéka fanyalog. A sok részletet és színt elnézve akár aggódhatnánk is amiatt, hogy egy ízléstelen zörejdömpingbe botlunk. Hogyan áll össze mégis mindez? A mozaik kötőanyaga nem máshol keresendő, mint a Punnany Massif egyetlen kudarcában. Hiszen a formációnak a sok vállalás között csak egyetlen célkitűzése nem jött össze: bármennyire is próbál nem felnőni Felcser Máté és csapata, abba a hírbe keveredik, hogy ez már régen megtörtént.
A többéves út- és hangkeresés során – a szó jó értelmében – bonyolulttá érő zenekar felismerve képességeit, az arányokat jól használva illeszti össze a mozaikot. Éretlenül, képlékeny értékekkel és elvekkel, kötőanyag híján nem lehetne megtenni ezt. Ez nem csak a két szómágus és a köréjük épülő zenészkollektíva érdeme, hiszen ezúttal először a Punnany Massif munkáját egy külsős producer is segítette, aki nem más volt mint Doór Matyi (akinek a nevét igazán érdemes megjegyeznünk!). Persze a vendégszereplők/statiszták között újra felbukkan Papp Szabi (Supernem), az állandó házibulivendég, Bankos, a régi jó barát, sőt, ha igazán figyelünk a trackekre, hallhatjuk azt is, ahogy olykor-olykor Piszkár Bálint szkreccselget bele a dalokba. Tehát a kötőanyag a felnövés mellett lehet akár Doór Matyi vagy a régi tagok személye is: ezt döntse el a hallgatóság…
Na de hogyan értékeli a művet a közönség? A tavasszal kihozott gigantikus nagylemez (rajta 18 track, hossza 61 perc) a nyári fesztiválszezonra egészen mérsékelten ment át. Mesziék idei EFOTT-os koncertjén csápolva még többször kaptam magam azon, hogy a közönség soraiban szinte az egyetlen vagyok, aki a Cipőfűzőt vagy a Páratartalmat kívülről kenem vissza a színpadra. Őszre azonban felhallgatták magukat a “punások”. Ezt nem csak a teltházas Budapest Parkos koncert jelzi, hanem az is, hogy a grandiózus ünneplésen (a húszéves születésnapi koncerten) már jóval bátrabban tombolta a közönség az új album számait. A téli klubturné során pedig a dalszövegek végleg elmélyülhetnek a memóriában: a közösségi média platformjait pörgetve nagyon úgy túnik, hogy az albumnak sikere van.
Bízom benne, hogy a jövő nyárra a velem együtt kopaszodó Punnany Massifnak hangosabban tudjuk visszadanászni az új számokat. Abban pedig még jobban, hogy lesz alkalmam addig további új dalszövegeket megtanulni.
Lazarvs – Blackest
Oláh Zsani:
A hazai metálszíntér egyik legjelentősebb zenekara, a Lazarvs (hajdani Apey & The Pea) idén augusztusban kiadta legújabb albumát, a Blackestet.
Számomra is érthetetlen, de a Lazarvsszal csupán ebben az évben ismerkedtem meg, holott az általuk játszott műfajok (sludge metal/grunge/stoner rock) állnak hozzám a legközelebb. Mindez tükrözheti a hazai metál underground mivoltát, vagy a saját tudatlanságomat is, mindenesetre az idei évem egyik legfontosabb felfedezésévé váltak.
2019-ben változtatták át nevüket Lazarvsra, ugyanis egy metálzenekarhoz az Apey & The Pea név szerintük nem igazán passzolt. Na meg a külföldi turnék alkalmával se lehet túlságosan komolyan venni a bandát. A név egyébként a frontember, Áron András becenevéből, az Apey-ból származik.
A névváltoztatással valamelyest a stílus- és a hangzásviláguk is változott, a korábban megszokott “headbangelős” metál átváltott egy melodikusabb, stoner irányba. A Blackest albumtól is hasonló vibe-okat vártam, ami félig-meddig be is jött: a személyes kedvenc dalom, a Perpetual Rule a zenekar eddig legtöbb érzelmet magába sűrítő száma lett. Történt ugyanis egy csere a basszus fronton, Perpelicza Zoltán helyébe Balogh Attila került. Az ezzel kapcsolatos érzéseket és nehézségeket ez a track mutatja be a leginkább, azonban más dalok esetében is előtűnik még ez a stílus, például a Blackest esetében.
Ha már Blackest, méltán gondolhatta azt bárki, hogy zenei hangzásvilágban lesz ez a lemez a Lazarvs legsötétebb munkája; ámbár, ahogy Apey a Telex After podcastjében is elmesélte, azért kapta az album ezt a címet, mert a zenekar rengeteg változáson ment keresztül, ami neki/nekik egy igen sötét időszaknak számított.
Természetesen több track is hozza a Lazarvstól megszokott gyors riffeket és zúzós gitárszólókat (Scum, KIL), de összességében egy intimebb, letisztultabb zenei élményt nyújt az új Blackest lemez.
Egy hónappal a megjelenés után a Budapest Parkban be is mutatták a lemezt, amit életem eddigi legjobb koncertélményeként tartok számon. A basszusgitáros váltás szinte észrevehetetlen volt, a zenekar abszolút összhangban nyomta le a bulit. Idén októbertől több vidéki városban is hallhatjuk őket, de Európa-szerte is turnéznak.
Idén azonban létrejött egy teljesen új formáció is Teeth Marks néven, ami viszont sokkal inkább a death metal műfajban mozog. Áron András gitárosként erősíti a zenekart, az énekes pedig a The Southern Oracle-ből is ismert Kókai Barnabás. Szívből tudom ajánlani a Humans Are The Virus című lemezt is, aminek dürer kertes bemutatóján áprilisban szintén részt vettem.
Santiano – Doggerland
Major Benedek:
Számomra már aktív zenehallgatásom kezdete óta kedves műfaj a folk, különböző országok népzenéje, és a sea shanty-k, azaz a tengerésznóták világa. Amikor kutattam új előadók után, akkor bukkantam rá ezen műfaj német sztáregyüttesére, a Santianora.
A 2012-ben alakult együttes Németország északi részéről, Schleswig-Holstein tartományból származik. Karrierjük tengerész balladák feldolgozásával kezdődött, ám már 2013-ban is saját dalokat írtak, és teltházas koncertet adtak a hamburgi Fischauktionshalleban. 2014-ben jelent meg Mit den Gezeiten című albumuk (a személyes kedvencem tőlük), amelynek a hamburgi O2 Arénában előadott bemutató koncertjét album formájában is rögzítették. Ugyanebben az évben szerepeltek az Eurovíziós Dalfesztivál német válogatóműsorában, ám nyerniük sajnos nem sikerült. 2016-ban a berlini Waldbühne színpadon adták elő Von Liebe, Tod und Freiheit című albumuk premierjét, amit DVD-n és albumon is rögzítettek. Azóta Németország leghallgatottabb előadói közé tartoznak, teltházas turnék és toplistás slágerek jellemzik őket. Híresebb albumaik az elmúlt évekből a 2018-as Im Auge des Sturms, a 2021-es Wenn die Kälte kommt és az idei Doggerland.
Az idén nyáron debütált lemezen a szokásos Santiano-stílusú nótákat hallhatjuk, azonban mégis van bennük különlegesség, mivel a dalok hangulata és hangzásvilága olyan, mintha vegyítették volna az elmúlt évek legsikeresebb dalait, és mindegyikből került volna egy kicsi az összeállításba. Vannak új, saját szerzemények (Zu alt um jung zu sterben, Am Ende des tages, Es klingt nach Freiheit) és feldolgozások is (Bully in the Alley, Diggy Liggy Lo).
Az első szám a névadó Doggerland, ami megalapozza a sós levegőjű hangulatot, azonban a továbbiakban ennek a világnak kicsit minden szegmensét lefestik nekünk a szerzemények. A kicsit sötétebb atmoszférát az Am Ende des tages adja, míg a hajós romantika hangulatáért a Seine Geschichte és az Es klingt nach Freiheit felel, akit viszont a kocsmák, a rum és a mulatozás hangulata vonz, az a feldolgozások mellett a Zu alt um jung zu sterben-ben és a Wo schlafst du Heute nachtban találhatja meg azt. Az album végét különböző stílusú feldolgozások zárják, többek között a Doggerland középkori hangszerekkel előadott verziója, az Es klingt nach Freiheit nagyzenekarra áthangszerelve, és a Bully in the Alley kizárólag vokális változata.
Véleményem szerint a Doggerland egy ugyanolyan jó és erős album, mint a fentebb említettek, viszont nem éri el a Mit den Gezeiten és a Wenn die Kalte kommt magasságait, amelyek igazi slágereket, és ikonikus, minden koncerten elhangzó szerzeményeket adtak a rajongóknak (pár példa a teljesség igénye nélkül: Gott muss ein Seemann sein, Salz auf unserer Haut, Santiano, Hoch im Norden, Was du Liebst, Nicht als Horizonte). Mindenesetre ezen is vannak igazi hangulatos és újat adó szerzemények, és nagyon izgatottan várom, mivel készülnek kedvenc mélyhangú tengerész énekeseim 2024-ben.
Jövőre egy egész éves turnéra indulnak Németország minden részére, mely az Auf nach Doggerland! címet viseli – márciustól októberig szinte az összes tartományt érintik majd. Ezen sorok írója a berlini koncertet fogja meghallgatni, és tűkön ülve várja, milyen lesz majd élőben hallani mind a Doggerland, mind a korábbi évek slágereit.
Áron András – The Moment
Illésfalvi Hajna:
Áron András blues és country vonalon mozgó szólóprojektje és a Lazarvsban betöltött metál arc karaktere egy végtelenül izgalmas kombináció a magyar zenei porondon, továbbá zseniális példa arra, mennyire sokféle dallam férhet meg egymás mellett egy-egy emberi szívben. Abban biztosak lehetünk, hogy akárhányadszorra is rukkol elő András egy új lemezzel, mindig tartogat valami elképesztően jót számunkra. Pont ilyen elképesztően jó az idén októberben megjelent tíz számot tartalmazó The Moment névre keresztelt album, amin két dal erejéig Schoblocher Barbi is feltűnik a színen. Na de evezzünk is a konkrétumok vizére, lássuk mit tud valójában ez a sztori.
A munkafolyamatokat tekintve hatalmas extra, hogy ezen a lemezen András Derek Gartennel dolgozott együtt Nashville-ben, ami magában véve sem kismiska, tekintve, hogy a jól menő producerhez korántsem olyan egyszerű bejutni, hogy azt három telefonból elintézed. Mivel Áron Andrásról beszélünk, a munkásságát már régebb óta követők, már megjelenés előtt borítékolhatták, hogy ez a lemez sem lesz híján a történeteknek. Egyik ilyen például a Siklósi Örs emlékére írt Helplessly Falling keletkezéstörténete, ahol az eredeti felvételen a háttérben Barbi (Schoblocher Barbara, a Blahalouisiana énekese) mosogat, és a víz csobogása belehallatszik a felvételbe. Ez az effekt végül annyira tetszett Dereknek, hogy stúdiózáskor is rekreálták a folyamatot, és egyfajta keretként bennehagyták a szám elején és végén.
A kínálatban a megszokott módon főként angol nyelvű számokkal találkozhatunk, ezek között üdítő változatosságként hat a Semmi című dal, ami talán az egyik legdarkosabb hangulatú mind közül a Dark Horse-t is ideértve. Mondanivalóját tekintve kicsit mesélősebb lehet a The Wind, de kiemelném a The Shore-t is, ami szintén elég erős dalszövegben. Izgalmas továbbá a melankolikusabb hangvételű Letters from Tennessee, de a countrysabb elemeket felvonultató Carolina sem fog csalódást okozni.
Hosszas elemzések olvasása helyett inkább hallgassatok bele, mert hiába is az egy szál gitár tematika, riffekből nincs hiány, minden szám valami tartogat valami újat, valami mást.
A helyzet az, hogy a lemezt hallgatva mintegy természetes folyamatként szívódik beléd és válik részeddé az a lelket megindító lírikusság, amit Áron András képvisel, ezzel olyan érzést keltve, mintha mindig is szerves részed lett volna. A szerző elvitathatatlan tehetségén kívül, ami az egyik leginspirálóbb volt a számomra a The Momentben, az az, hogy csordultig van leplezetlen érzésekkel, személyes történetekkel, és talán pont ezek azok az elmaradhatatlan összetevők, amitől igazán életre tud kelni egy album. Elképesztő a folyamat, hogy Áron András évről-évre mélyebbre és mélyebbre enged be minket szerzeményein keresztül, és hagyja, hogy úgy lássuk őt, ahogy van: érző, sebezhető, tökéletlen emberként.
Ajánlom, hogy ti se hagyjátok ki az újévi lemezbemutatóját!
Hakumba – Véletlen volt, nem direkt
Csereklye Zsombor:
A cím akár a zenekarral való megismerkedésemet is jelenthetné: a Hakumbára 2022 áprilisában találtam rá, pontosabban inkább azt mondanám, hogy a zenekar talált rám, mivel közös órára jártam az akkori billentyűsükkel, aki szólt, hogy lesz egy konyójuk a Kobuciban. Mondta, hogy ilyen ska-funk jellegű a story, nem is kellett több, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Marha klassz koncert volt és mondhatni egyből lelkes rajongó lettem, abban az évben még egyszer eljutottam egy Gólyás fellépésre is, ami szerintem még funkybb volt és a hari_drama meg egy másik zenekar követte őket. Olyan energiák szabadulnak fel miközben játszanak, hogy talán ember nem marad, aki ne akarna valamit rángatózni rá. Ezt az érzést nagyon lelkesen adtam volna át a barátaimnak is a hétköznapokban, azonban egyetlen daluk sem volt fent sehol az égadta világon.
Majd eljött 2023 és megváltozott minden. Jó, ha nem is minden, de azért hatalmas öröm volt azzal kezdeni az évet, hogy kiadták első nagyalbumukat, a Véletlen volt, nem direktet, nagyjából azzal a 15 dallal, amiket koncerteken is játszanak. Innentől megállás nélkül hallgathattam a ska-funk, az elszállós-világzenei és experimentális jazzes dalaikat. Az album egy bő 2 perces jammeléssel kezdődik, aminek kreatívan a címe csak annyi, hogy Funky intro. A dal kiválóan bemutatja a zenekar fegyvertárát, amiben legalább 10 különböző hangszer szólaltatik meg a kollektíva 10 tagja által. Ebből is talán egészen jól lejön, hogy egy kifejezetten színes, zenei kavalkádról van szó. Jól váltakoznak a már jelzett pörgősebb, táncolós (pl. Banánaszká, Tabak, Nagyapunk) és a jazzes hol lassabb (pl. Schottsman, House of the Rising Sun cover, Narcissus), hol a lélek a testet elhagyós (pl. Love buzz, Nem lesz eső) dalok.
Ajánlani tudom azoknak, akik szeretnek a konvencionális popzenétől eltérni és az indie pop-rock vonalról is egy kicsit lecsatangolni, valami zajosabb, nem evilági csemege után kutatva. Az album hallgatása közben garantálni tudom, nem lesz unalom. Akik pedig szeretik, ha a lelküket s testüket átjárja a muzsika, akkor minden bizonnyal ott a helyük egy hakumbás mulatságon. Ha megtetszett ez az album, akkor ne legyetek restek ráhallgatni a fentebb említett hari_dramara akiknek szintén idén jelent meg először single-jük és EP-jük, illetve még kiemelném a microdosemike-ot, akik novemberben hozták ki második albumukat.
