Gyerekkorodban honnan jött az ihlet, az inspiráció, hogy elkezdj festeni? Mi volt az a pont, élmény, ami ezt elhozta nálad?
Molnos Zoltán: A környezetem által! Én úgy gondolom, hogy erre születni kell, szürrealistának pedig még inkább. Ez egy életforma. A szomszédunkban lakott egy pedagógus házaspár. A férj rajztanár volt, ő vette észre, hogy imádok rajzolni és festeni, alkotni, ezért rendszeresen foglalkozott velem és csiszolta a tudásomat. Sokat segített nekem.
Hatottak rád más festők is, vagy már a pályád legelején tudtad, hogy te milyen stílust fogsz képviselni? Sokan székely Dalíként ismernek, de úgy gondolom, hogy ez nem feltétlen jár együtt azzal, hogy hatott-e rád.
Már régen is nagy kedvelője voltam a művészetnek. Minden stílust igyekeztem megismerni, rengeteg kedvencem volt és van is. Ha őszintén átéled az alkotásokat, mindegyik hat rád! Dalít, mint művészt addig amíg nem ismertem meg azt hittem, hogy én vagyok másabb egyéb alkotókhoz, művészekhez képest. Azonban mikor megláttam az első albumot, amiben a munkái szerepeltek, akkor tudatosult bennem, hogy léteznek mások is hozzám hasonló szemlélettel, sőt neve is van: Szürrealizmus.
Melyik képed hozta el nálad az áttörést a karrieredben?
Egy alkotásra nehéz „ráfogni” azt, hogy Ő hozta meg a sikert. A siker a kitartó, hosszú munka, és küzdelemnek köszönhetően jön létre, valósul meg. De mások véleménye alapján A kávédaráló volt az a festmény mely már világszinten is megállja a helyét.
Mikor lettél, vagy kezdtél világszinten is ismert lenni? Illetve hol volt az első külföldi kiállításod?
Hogy ki mikor lesz világszinten is elismert művész? Ha jól végzed, azt amit csinálsz, abban az esetben bármikor lehetsz az, anélkül hogy tudjon rólad a világ. Áttörést számomra a határok megnyitása hozta el, bár már azelőtt is szerepeltek munkáim különböző külföldi országokban, helyeken például Magyarországon, Svédországban. Stockholmban volt az első egyéni tárlatom, ez indította el a külföldi szerepléseket. Ez hozta magával azt, hogy mára már széles körökben, világszinten is ismerik a munkáimat és tudnak arcot is csatolni hozzá, tisztában vannak a személyemmel. Ezek után Észtország, nevezetesen Tallin és Tartu is hamarosan következett a külföldi ismertség lépcsőfokain.
Rengeteg helyről, rengeteg embertől kapsz elismerést, de melyik személy volt az, akinek az elismerését a legnagyobbra értékelted?
Az összes személynek hálával tartozom, akik segítettek a pályámon, szerettek, elismertek! Dalíval nagyon szerettem volna találkozni, de sajnos, amikor lehetőség nyílt arra, hogy el tudjak utazni Spanyolországba, és ellátogatni hozzá, akkorra bekövetkezett a halála. Dalí elhunyt. Nehéz volt ezt felfogni, megemészteni. Hosszú ideig nagy űrt hagyott a lelkemben a távozása. Majd tudtomra jutott az, hogy a leghíresebb tanítványa, név szerint Ernst Fuchs Bécsben professzor. Ellátogattam hozzá, sikerült megismernem Őt, megkedveltük egymást, haláláig jó kapcsolatban maradtunk. Rendszeresen jártam hozzá, és voltam a műtermében, múzeumában, amit tőle kaptam. Majd a szellemi öröksége is rám szállt, ami szintén ritka ajándéknak bizonyult, és ez hatalmas önbizalommal töltött el engem akkor is és most is.
17 évesen volt az első tárlatod. Ez hogy alakult így ki? Milyen érzések mentek végig rajtad akkor, 43 évvel ezelőtt?
Minden művész életében hatalmas dolognak számít az első kiállítása, nekem is az volt. 16 évesen már 46 festményem állt készen a kiállításra, de édesapám azt mondta igen fiatal vagyok még ehhez. Ebben a korban senkinek nem volt egyéni tárlata a Művelődési Házban. Majd rá egy évre meggyőztek azzal, hogy nem azért rendezik ezt a tárlatot, mert az ő fia vagyok, hanem azért mert ez az ifjú megdolgozott érte. Csanády András professzor szerint úgy indultam el ezen az úton, ahogyan mások befejezés előtt szoktak állni.
Épp a cikk megjelenésének napján töltöd hatvanadik születésnapod, ami egy ember életében jelentős momentum. Ezt megünneplendően, ehhez kapcsolódóan tervezel különböző művészeti projekteket? A nemrég megjelent MOLNOS 60. című albumodon kívül?
Nekem az alkotás maga az öröm, az ünnep. Az eltelt 60 év arra volt jó, hogy közel 800 olajfestményt készíthettem el. Továbbá van többszáz pasztell, aquarell munkám, és grafikáim is. Közel 100 könyvhöz készítettem illusztrációkat, borítókat. Több festészeti albumban, verseskötetben jelenhettem meg. Az én egyedüli projektem az, hogy tovább tudjak dolgozni, foglalkozni az alkotással.
A 2022-es évet művészeti szempontból hogy tervezted? Például kiállítások terén.
Jelen időben nehéz tervezni, sok mindent elhalasztottak a világjárvány végett. Tavaly egyéni tárlatom volt a Kárpát Haza kiállítóteremben Budapesten. Felvidéken is jelen voltam a szépművészeti biennálén. Kisinyovban és Bákóban a Román és Moldáv képzőművészek szövetsége közös rendezésében a Moldovai szalonok elnevezésű tárlaton. A budapesti Szent István Bazilika altemplomában megrendezett Szent István Öröksége című tárlaton vettem részt, ahová meghívást kaptam az Eucharisztikus Világkongresszus keretein belül. Ez kivételes lehetőség volt számomra.
A macska nálad egy visszatérő motívum, nagyon gyakran megtalálható a képeiden. Mi ennek az oka?
Minden állat szeme kivételes, így a macskáé is. Sőt van a tekintetében valami kivételes fény, ez fogott meg benne. Ezeket kompozícióimban szeretettel használtam, használom. Hosszan lehetne a macska természetéről, mítoszáról beszélni…
Ha nekiállsz festeni az úgy néz ki nálad, hogy a fejedben van egy alapkép és azt szeretnéd vászonra vetni, vagy inkább elkezdesz valamit, például egy portrét, és utána az ecset mozgatja a kezed, legyőzi az elméd és a végén egy olyan kép születik meg, amire te se számítasz?
Ha van egy ötlet, ahhoz először mindig vázlatokat készítek, tehát semmi nem alap nélkül indul útjára. Ahogy szokták mondani, ha a hajó körül van víz, lehet közlekedni, ha a hajó feltelik vízzel süllyed a hajó. Ha feltöltődök valami élménnyel, akkor tud haladni a munkám.
Egy közös ismerősünk egyszer azt mondta nekem, hogy te nem akárkit festesz le, nálad ezt el kell érni. Hogyan, mivel érdemli ki ezt az adott személy?
Mar többször hallottam olyan véleményt egy idősebb művész barátomtól, hogy nem szabad bárkit megfesteni, csak azt aki ezt kiérdemli, sőt inkább olyan személyt, aki az életével már bizonyított… Nem eszerint cselekedtem, de fontos számomra az, hogy megfogjon az adott személy, a személyisége.
