Fotó: QJÚB Facebook/Sípos József Yoe (yoephoto_)
November 9-én emlékeztünk Radnóti Miklós halálának 80. évfordulójára. A költő előtt a Petőfi Kulturális Ügynökség a POKET Kiadóval, illetve az MTA Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményével karöltve egy egész napos programsorozattal tisztelgett, melynek részeként az érdeklődők részt vehettek Juhász Anna és Száraz Dénes által tartott irodalmi sétán, a Bori notesz és a Mindig rohantam az uccán zsebkötetek bemutatóján, továbbá a Csönd ül a szívemen életrajzi kiállításon. Az est méltó lezárása volt a Nemzeti Színház Nagyszínpadán bemutatott QJÚB-darab.
A koncertszínházként megközelített előadás Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni sírig tartó egymásbakapaszkodását jelenetezi a költő születésétől kezdve Fanni a kedvese holttestével való szembesüléséig. Bár a kronológia nincs megbontva, a darabot mégsem a klasszikus elbeszélő narratíva jellemzi, esetében sokkal inkább beszélhetünk megelevenített életképekről, benyomásokról, különböző perspektívák megszólításáról.
Radnóti a világrajötte pillanatában vesztette el édesanyját és ikertestvérét. A veszteségtől megpecsételt sorskeresés keretrendszerében jogos a kérdés: Kinek az élete az, amit ő kényszerül élni? Életének erre a korai időszakára az QJÚB-előadás Radnóti egyetlen prózai kötetének, az Ikrek Hava részleteinek megidézésével reflektál. A két világháború közé szorult életművet, az üldöztetést, munkatáborokat, életet és szerelmet továbbá úgy a Tétova Óda részleteivel, a Levél a hitveshez c. verssel, mint Gyarmati Fanni naplóbejegyzései által szólaltatják meg.
Az említett részletek Mik (Vecsei H. Miklós) és Fifi (Hegedűs Bori) tolmácsolásában jutnak el a közönséghez, gyakran megzenésített formában. Mindkét művész máshogy létezik markánsan a színpadon, az egymáshoz való kapcsolódásuk benyomása gyakran idéz egyfajta oda-visszaságot, ellentétes töltések táncát, melynek “kisülése” feloldozás. Erre a különös viszonyulásra reflektálhat a Kondákor Panna által koreografált kortárs táncbetét, amely ugyan tovább fokozta a darab komplexitását, de “kisülést” nem okoz, sokkal inkább az elfojtottság, a tehetetlenség érzését kelti.
A Radnóti-előadásban a vizualitás jóval hangsúlyozottabban jelenik meg, mint az eddigi QJÚB-feldolgozásokban. Ez valószínűleg részben a Nemzeti Színház Nagyszínpada adottságainak is köszönhető, hiszen az az expresszív vetítés, illetve az árnyjáték mellett az előadás bátran játszik az emelhető és süllyeszthető platformok nyújtotta lehetőségekkel, a dinamikus fényváltoztatással, füst-, illetve szélgépekkel. Az utóbbi keltette hatás a nézőtérre is nagymértékben kiterjed, így ténylegesen a mindent elsöprő érzés élménye materializálódik a nézőtéren.
Színpadi hangzást a megfoghatatlanság, illetve a fúziós jelleg fogalmakkal lehet talán valamelyest megközelíteni. A zenészek színpadi elhelyezése is megér egy sort, hiszen ezek hol a Miket és Fifit alakító színészekkel egy szinten, hol alattuk, hol pedig fölöttük játszanak, ez pedig egy igen dinamikus téresztétikát kölcsönöz az előadásnak. Számomra a mai napig kérdés, hogy magasba emelt Mihalik Ábel szándékosan vagy véletlenül kényszeríti mélyrepülésre a dobfelszerelésének egy elemét. A hatás mindenesetre drámai.
A megemelt drámaiság egyébként az egész előadást áthatja, tetőzése talán az amikor egy durranó hang következtében Vecsei H. Miklós karaktere egy megemelt platformról hátrazuhan. Bár a hatás valóban hidegrázós, jogos kritika lehet hiányként megfogalmazni az eddigi QJÚB-feldolgozásokra jellemző nyers formanyelvet, mely az elemibb kapcsolódást szolgálta.
Mindezeken túl, a darab természetesen méltó megemlékezés Radnótira, a közönség tapsviharban tör ki. Kérdés azonban, hogy van-e, lehet-e feloldozás egy ilyen tragikus élet, méltatlan sorsa kapcsán? Az előadás nem kínál magyarázatot, de a legfőbbet nekünk adja: az igazat.
