Borítókép: GQ Magazine
Egyetemistának lenni nehéz
A film szinopszisa szerint az ösztöndíjas Oliver Quick (Barry Keoghan) az Oxfordon kezd tanulmányaiba, ahol szinte az első nap szembesül az osztályhierarchia rideg valóságával. A film első fél órájában megismerkedünk a főbb szereplőkkel, akik saját felső osztálybeli jellemükön keresztül erősítik Oliver szelíd karakterét. Farleigh (Archie Madekwe) – akivel egy rettenetesen szűk körű irodalom-szemináriumon ismerkedünk meg – szinte arcon csapja főhősünket az egyetemi nepotizmussal (családtagok, barátok előnyben részesítése, pusztán hatalmi viszonyok alapján).
Fontos karakter még Felix (Jacob Elordi), az ügyeletes menő srác, aki – ahogy a nagykönyvben is meg van írva – gazdag, minden lányt megkap, kissé butácska, de a megszokottakkal ellentétben egészen kedves. Már akivel szeretne az lenni…
Egy hirtelen szívesség miatt Oliver és Felix összebarátkoznak, első egyetemi évük esztétikus montázsba burkolózik. Oliverről kiderül, hogy egy szegény, függőségekkel küzdő családból származik. Az első és legjelentőségteljesebb fordulópont akkor érkezik, amikor Oliver megkapja a telefont, miszerint meghalt az apja, ő pedig nem akar hazamenni és szembenézni az anyjával. Felix ekkor tündérkeresztanya üzemmódba vált és elhívja újdonsült jótékonysági programját a házukba (kastélyukba), a címadó Saltburnbe.
Egy sima, egy fordított
Oliver szemén keresztül megismerkedhetünk a felső osztály sokszor kínos, de mindenkoron felesleges etikettjeivel. Minél több karaktert megismerünk, minél több időt töltünk Oliverrel együtt Saltburnben, annál jobban fel akarunk állni az asztaltól és hagyni mindent a különös, de néhány embernek jól bevált módján. Oliver mégis ülve marad, mi pedig megállunk az ajtóban, hogy tovább nézzük azt, ahogyan tűri a megaláztatást, a szégyentelen, hallótávolságon belüli kibeszélést és a felső tízezer kifordított világát, hogy aztán ő is kiforduljon saját magából. A Felixszel kapcsolatos kezdeti rögeszméjét kiterjeszti az egész családra és a birtokra, mániákus követővé és szó szerint vámpírrá változik, hogy aztán lassan belülről szívja ki az életet azokból, akik befogadták.
A film további (és igazából az előbbi) részében A tehetséges Mr. Ripley című filmhez hasonló történet bontakozik ki, így aki már találkozott a filmmel, annak egészen kiszámítható és történetileg újat nem nyújtó alkotás lesz. A fő elemei az osztályharc és a manipulatív, mindenkinél is okosabb és karizmatikus antihős, azonban nem nyújt új perspektívát, nem próbál merészebb lenni. A dél-koreai Élősködők azért szólt a nézőkhöz erősebben, mert az osztályok közötti kontraszt teljesen a két végletig nyúlt el, emellett a mélyszegénységben és a pompában élő család belekerült az elnyomó és az áldozat szerepébe is. Az Élősködők olyan morális dilemmát ragadott meg, amely sem a Saltburnnek, sem A tehetséges Mr. Ripleynek sem sikerült, utóbbinak azonban jót tett, hogy antihőse ugyan csak pár fokkal, de jobban meg van írva.
Szégyenletesen kevés Barry Keoghan nevével fémjelzett filmet láttam, de arra felkészítettek, hogy jó eséllyel felkavaró szerepben fog megjelenni. Ez ugyan meg is történt, az alakítása kifogástalan, remekül ugrált az utcára kivetett, ázott kiskutya és a hidegvérű pszichopata között, mindeközben olyan aurát árasztva, hogy a hazugságait még én is elhinném neki. Azonban még Keoghan alakítása sem menthette meg Oliver karakterét attól, hogy a motivációinak hirtelen és néhol alaptalan váltakozása hiteltelennek érződjön.
Úgy éreztem a film többszöri megnézése közben, hogy a pálfordulások nem kimunkált csavarok, sokkal inkább “legyen benne még egy fordulat” hangzatú felindulások. Nem ismertük meg annyira jól a karakterét – és valószínűleg ez sem direkt rendezői húzás volt, sokkal inkább a film hosszának figyelembe vétele –, hogy követni tudjuk az ok-okozati fonalakat. Nem szeretném lelőni a film további fordulatait és Oliver változó motivációit, ám annyit még hozzátennék, hogy A tehetséges Mr. Ripleyhez hasonlóan itt is kaphattunk volna többet a karakterből.
Irodalmárok, vesszetek!
De talán nem is itt van a lényeg elásva. A film elején Farleigh és Oliver között hallhatunk egy beszélgetést. A meg nem nevezett tanárral együtt háromfős irodalom szemináriumra egy esszét kellett írniuk versekről. Láthatjuk, hogy a tanár szinte alszik, azonban Farleigh figyelemmel kíséri, ahogy Oliver felolvassa a saját esszéjét. Itt vitába bonyolódnak arról, hogy Oliver túlságosan unalmasan ír, melyre azzal érvel, hogy a stílus nem állhat a tartalom felett. Mikor másodjára néztem a filmet, elnevettem magam, hiszen a Saltburn is ebbe a hibába esik.
Az irodalomtudományban szokásos vita az író életrajzának figyelembe vétele, ezt már tudjuk. Úgy gondolom – és remélem, nem vagyok egyedül –, hogy ez a filmtudományban is felmerülő kérdés. Én itt most veszem a bátorságot, és leírom, hogy Emerald Fennell rendező személyes élettapasztalata és érdeklődése nagyban befolyásolhatta a film történetét. Kezdetnek, felső osztályból származó rendezőről van szó, aki mégis tisztában van a közép és az alsó osztályok mindennapi problémáival. Másodrészt, (angol) irodalmat hallgatott az Oxfordon, tehát tapasztalata van az ábrázolt közeggel, ráadásul az intertextualitást úgy használja, mint szerelmes szakács a sót.
Külön cikket lehetne írni arról, hogy Fennell szétszimbolizálja a filmet, hogy Thészeusz és a Minotaurusz, Ikarosz története és a Szentivánéji álom hogyan jelenik meg a filmben, és hogyan ad másodlagos jelentésréteget Oliver játszmázásának. Azonban ezen történetek ismeretének hiányában nem fog a nézőnek többet adni a film, és a szimbolika megmarad a fura kosztümök szintjén.
Esszencia kontra szubsztancia
Ez a film valószínűleg nekünk, lányoknak (meg annak a pár fiúnak) készült, akik imádtak olvasni, és lehet el is mentek egyetemre irodalmat hallgatni, tizenöt évesen túl sok időt töltöttek Tumblr-ön véletlenszerű Lana Del Rey dalszövegek és Simon Márton Polaroidok kötetének kifotózott részletei között, kortársaik előtt fedezték fel a szexualitás határtalan határait, vagy estek hasra Wes Anderson és társai esztétikus filmnyelvétől.
Szeretném azt gondolni, hogy Emerald Fennell nekem (nekünk) készítette a Saltburnt, hogy visszahozza azokat az éveket, amikor azt gondoltam, hogy én vagyok a legkülönlegesebb a világon, mert tizenhárom évesen megnéztem Aronofsky Fekete Hattyúját és értettem, és nem, nem rázott meg, de igazából rettentő üres és felszínes voltam. Merthogy a Saltburn gyönyörű, igazi alter lány a 35 milliméteres filmjével, a Szólíts a neveden!-t idéző képkockákkal, a mérnökien kimért távolságokkal. Ez nem is meglepő, hiszen a film operatőre Linus Sandgren, aki munkájáért Oscar-díjban részesült a Kaliforniai Álom kapcsán. Nem lehet rá mást mondani, egyszerűen jó nézni, az ember legszívesebben teletapétázná a falát a különböző jelenetekkel.
Röviden tehát, a Saltburn az egyik iskolapéldája annak, amikor a stilizálás és a vizuális esztétika erősre sikeredik, azonban a tartalom, a jelentés szomorúan kullog mögötte. A csavarok összefüggéstelensége nem azt érte el, amit szeretett volna: míg az említett két filmben, A tehetséges Mr Ripleyben és az Élősködőkben láttuk a tettek következményét, addig a Saltburn lezárása sok cselekményhézagot hozott létre, melyek megválaszolatlansága nem rendezői húzás, inkább forgatókönyvi és rendezési kihagyás. Mindennek ellenére az operatőri munka, a színészi játék és az ikonikus zenék miatt már megéri megnézni a filmet. Társaságnak érdemes egy Jacob Elordi vagy egy Barry Keoghan fant előkutatni (mostanában ezekből az emberekből nincs hiány), a random Taylor Swift ajánlás ehhez a filmhez pedig a Mastermind című nóta.
A film megtekinthető Prime Video-n.
