Borítókép: revelmarketing.com
Ady, Kosztolányi, Karinthy, Babits és még jó pár nevet említhetnék a múltból, akiknél teljesen természetesnek számított, hogy a prózaírás mellett mint újságírók voltak jelen a köztudatban. Irodalmi tárcákat vezettek, karcolatokat, kritikákat írtak, illetve tájékoztatták az embereket a hírekről, tudósítottak. Aztán ez a két műfaj eltávolodott egymástól és nem egy személyben ötvöződött a kettő. Ez főleg azért alakult így, mivel finomodott mind a két műfaj és az online világ reformokra késztette az újságírói szakmát, így azoknak, akik alapvetően a médiapiacon helyezkedtek el, nem jutott túlzottan sok idejük más műfajokkal foglalkozni.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a XXI. században ne találkoznánk olyan újságíróval, aki ne lehetne egyszerre jelen a médiában mint sajtós és mint prózaíró. Csak ezt nem feltétlenül tudjuk elsőre. A teljesség igénye nélkül, hogy pár nevet említsek, ilyen Dévényi István (regényei: Hádujudú, 2019; Egy vérből valók, 2022), Kiss Noémi (több könyve is megjelent, például a Balaton és a Karácsony a Dunán), Vágvölgyi B. András (összesen 11 könyve jelent meg, például az 1989 című regény és a Kolorádó Kid), Puskás Panni (novelláskötet: A rezervátum visszafoglalása, 2021; regénye: Megmenteni bárkit, 2023) és Jászberényi Sándor (könyvei: Az ördög egy fekete kutya, 2013; A lélek legszebb éjszakája, 2016; A Varjúkirály – Nyugati történetek, 2020; Tíz év háború, 2022; Mindenki másképp gyászol, 2023).
Szépirodalmi és publicisztikai stílus
Ahhoz, hogy az ember tudjon a szépirodalom nyelvén alkotni, speciális módon kell kapcsolódjon az adott nyelvhez, amin keresztül közvetít.
Ahogy arról már a gimnáziumban is tanulunk, a szépirodalmi stílus az, ahol a legválasztékosabb kifejezéseket használjuk és folyamatosan törekszünk egyfajta művészi hatás elérésére. A leírások képszerűek, arra késztetnek bennünket, hogy gondolkodjunk és ne csak azt vegyük észre, ami feketén-fehéren megjelenik előttünk a papíron. Érzelmeket vált ki belőlünk.
A publicisztikai stílusnak ezzel szemben az elsődleges célja a tájékoztatás és a közvélemény formálása. A frappáns szóvirágok helyett az általános érthetőség a fontos és előnyben részesíti a közéletben is használt divatos kifejezéseket, a szlenget. Ezzel egyfajta pongyola hatást képes elérni, viszont ez nem jellemző az összes sajtóműfajra.
Sajtóműfaji alapvetések
A sajtóműfajokat többféle rendszertani megkülönböztetés alapján is csoportosították már. Mi az egyetemen az alábbi három nagy csoportra osztottuk őket:
- Tényközlő műfajok (hír, tudósítás)
- Véleményközlő műfajok (glossza, kommentár, vezércikk, stb.)
- Köztes műfajok (interjú, riport)
Az alapvető különbség a műfajcsaládok között, hogy a tényközlő műfajoknak merev szerkezeti keretük van és szigorúan csak a lényeget kell továbbadniuk az olvasónak. A véleményközlő és a köztes műfajoknál már más a helyzet. Természetesen ezeknek is van egyfajta szerkezeti felépítésük, amit megtanulunk és bizonyos mértékig követnünk kell, de sokkal lazábban értelmezhetőek az adott keretek. Illetve lényegi részét képezik a mások által formált és a saját személyes vélemény, ezáltal az olvasók sokkal közelebb érezhetik magukat a szerzőhöz és az adott sajtótermékhez.
A szépirodalmi stílushoz a legközelebb a véleményközlő műfajok állnak, ezért amikor a próza és a publicisztika közti határt keressük, akkor errefelé kell kutatni.
Hamar észrevesszük, hogy a kettő tulajdonképpen nem is különbözik annyira. Ugyanúgy van egy váz, amit aztán a történet további részleteivel kell kitölteni.
Az írások hossza az, ami szignifikánsan eltér, hiszen még ha egy terjedelmesebb kritikát nézünk, akkor sem lesz több 3-4 oldalnál, ezzel szemben egy regény akár elérheti a 100-200 oldalt is. De még itt is vannak kivételek, hiszen ha például egy novelláról beszélünk, az oldalak mennyisége nagyjából megegyezhet.
Mi a helyzet a jelenben?
Ahogy már említettem, a gimnáziumban és az egyetemen is megtanuljuk, hogy a sajtóműfajokra és a szépirodalomra más-más szabályrendszerek és jellegzetességek vonatkoznak. Ez viszont inkább hazánkra jellemző, mivel az angolszász kultúrában sokkal több az átfedés, és nem érzik szükségét a keretek betartásának. Ez nem jelenti azt, hogy ott ne lennének műfaji specifikációk, csak a modernizációval formálódott a szépirodalom és az újságírás is.
Ez a fajta változás távolról sem ismeretlen számunkra, mivel az itthoni sajtótermékeknél is megfigyelhető. Bár megtanítanak minket a klasszikus újságírás alapjaira, ha bekerülünk egy szerkesztőségbe, azonnal észrevehetjük a sajtótermékeiken, hogy minden, ami nem hír, az műfajilag valamelyest összemosódik. Nincsenek meg azok a korábbi éles határok és ez a szabad, művészi alkotás javára is szolgál, mivel így könnyebben lehet egyszerre két műfajban is alkotni, ezért kijelenthetjük azt is, hogy eszközeiben a cikk- és prózaírás tulajdonképpen semmiben sem különbözik.
Ahol az igazi különbség van, az a tartalom. Míg az újságírás a valóságról kell, hogy szóljon, addig az irodalom szólhat bármiről.
„Mi volt előbb, a szépíró vagy az újságíró?”
Úgy gondolom, hogy irodalmárként könnyebb lehet az újságírói szakmát beilleszteni az életünkbe, mint fordítva.
Mivel a szépirodalmi művek alkotásához mindenképp kell egy bizonyos szókinccsel és választékos kifejezések eszköztárával rendelkezni, így könnyebb lehet átnyergelni a riportok és vezércikkek világába. Az újságírói stílus elsajátításához elegendő lehet a jó mondatszerkesztési érzék és a lényeglátás. A korábban felsorolt nevek azonban azok a kivételek, akik erősítik az általam felállított gondolatmenetet. Ők azok, akik a sajtó területén kezdtek, viszont az életüket korábban is átjárta a szépirodalmi stílus és a művészi önkifejezés.
Nem minden újságíróban van meg az affinitás a prózaíráshoz, de nem is kell lennie. Ahogy már említettem, az egy nagyon különleges dolog, amikor egy személy képes mind a két műfajban eredményesen alkotni és manapság nem elvárás, hogy egy szépíró sajtótermékeket is gyártson vagy fordítva.
Mindent összevetve az az éles határ, amelyet korábban gondoltunk, hogy a szépirodalom és az újságírás között húzódik, szinte teljesen elhalványult. Ez lehet a XXI. század sajátja: a korábban felállított szabályrendszerek lazulnak, de ez talán jól is van így.
Talán az olvasók is kívánják azt, hogy a sajtóban nagyobb legyen az irodalmi igényességre való hajlam, így a műfajok egymással való keveredése hosszú távon kellemes eredményekhez vezethet.
