Borítókép: Váradi Zsófi
Mivel továbbra sem sikerült elsajátítanunk az egyedül élt élet művészetét, bőven akadnak még kiemelkedően rossz, ijesztő és nevetséges randiélmények életünk kevésbé felvállalt fázisaiból.
Bár igyekszünk azt mantrázni, hogy a szingli lét menő (és olykor még mi is énekeljük Beyoncéval a Single Ladiest), azért néha elkap minket a romantika-örvény, ami beletunkol egyfajta delulu állapotba – nem is egy konkrét emberrel, sokkal inkább magával a kapcsolat gondolatával.
Ilyenkor újra letöltjük a Tindert – az applikációt, amit már annyiszor elátkoztunk –, és elkezdünk egyre zavarosabb vizekre evezni. Miután átúsztunk egy halom kapcsolatfóbiás, nehezen kötődő, anya-/apakomplexusos, életben megrekedt, nárcisztikus, drogdíler perszóna között, horogra akasztunk egy pár fokkal kevésbé bűzlő egyedet. Ekkor hirtelen megjelenik előttünk A kis hableány gyönyörű szerelmi története, és felmerül bennünk a kétségbeesetten irreális vízió, mely szerint „ezek akár mi is lehetnénk”.
A tinderes sikersztori azonban ritkább, mint a piros gumimaci a Haribo-ban, ennek köszönhetően pedig elhoztunk nektek három újabb szürkét, életünk ötven árnyalatából.
Leányrablás Budapesten
Könyvcímnek hangzatos, Tinder sztrorinak kissé cink. Ehhez a fiúhoz már jó pár éve volt balszerencsém, még jócskán a gimiben. Ebben az időben ment nagyot az Eufória, és mint az összes többi gimis lány, én is durván romantizáltam a Tumblr-lelkű, valamilyen függőséggel és mentális betegséggel küzdő „rosszfiúkat”. Így húztam jobbra azt a szépszemű, egyértelműen drogos, kissé para (de parán helyes) fiút is, akiről ez a történet szól.
Akkortájt elég pick-me („szedj fel”) dolog volt nehéz lelkű kölyöknek lenni, ezt a gondolatot követve pedig ő volt a tökéletes pick-me fiú. Vele beszélgetve elharapódzott bennem a jin-jang, és egyszerre tört fel belőlem a megváltó komplexus és az „ah, én is ilyen elveszett akarok lenni… legyünk együtt elveszettek” érzés.
Rövid időn belül azonban, a spontán romantizálás leáldozása után elkezdtem félni ettől a sráctól. Olyanokat kezdett írni, hogy rendszeresen szokott látni engem a buszon, és többször is végignézte, hogy hol szállok le, és merre indulok, szóval tudja, melyik utcában lakom. Ezután megpróbáltam pihenőpályára helyezni a fiút, de ő nem igazán akarta feladni, elkezdett három percenként üzenetekkel bombázni. Küldött egy képet arról, hogy éppen arra a buszra száll, aminek a végállomásán lakom, és meg is írta, hogy akár most is beugorhatna hozzám.
Nem válaszoltam neki, és egy-két napra be is köszöntött a szélcsend. Már azt hittem, vége, továbbállt, de valamelyik nap, az éjszaka közepén ismét jelentkezett. Azt írta, nem érdekli, mennyi az idő, ő még nem akar hazamenni, és a szó legszorosabb értelmében elkezdett könyörögni, hogy találkozzam vele. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy a szüleim nem feltétlenül csókoltatnának, ha hétköznap, hajnali 2-kor fognám magam, és lelépnék otthonról. Ekkor már azt akarta, hogy szökjek el. Ezután egy egészen részletes leírást adott arról, hogy hogyan szöktetne el otthonról, ami… eléggé ijesztő volt. Már az éjszakai buszt is kinézte magának, amivel értem jönne, amitől teljesen bepánikoltam. 16 évesen nem igazán tudtam, hogy hogyan kezeljek egy ilyen szituációt, szóval csak villámgyorsan letöröltem az appot, és elmentem aludni.
Az utolsó hetero randi
Ez a randi egyébként annyira nem volt rossz. Épp egy szakításon voltam túl, és úgy voltam vele, „hátha a férfiak is játszanak még”, szóval ránéztem Tinderen a kolozsvári kínálatra. Adtam az elméletben létező biszexualitásomnak egy utolsó esélyt, és elmentem a randira.
Egyébként egy teljesen jól kinéző, jó humorú srác volt, akivel a kedvenc kávézómba mentünk. Arra hamar rájöttem, hogy nem akarok tőle semmit – és nem csak tőle, de a többi férfitól sem –, de abban azért próbáltam hinni, hogy ő legalább szeretne tőlem valamit.
Magán a randin amúgy nagyon nőiesen néztem ki, szóval szerintem nem adtam következtetési lehetőséget arra, hogy egyébként a lányokat szeretem, de a srác valahogy mégis lekódolta a jeleket. Éppen benne voltunk a beszélgetésben, amikor a fiú telefonjára érkezett valami értesítés.
Egy rövid ideig nézegette a képernyőjét, majd azt mondta, ő most elmegy, mert az anyjának perforált a vakbele és most felszakadt. Hirtelen azt hittem, hogy ez komoly, és tényleg megijedtem. A srác egy perc alatt eltűnt a kávézóból, és ezután soha többé nem keresett. A lényeg, hogy ha még igaz is volt az édesanyjával történt incidens… akkor sem jöttem be neki.
Jaj de kicsi ez a Pest!
Hatalmas húzogatásaim közepette szembejött velem egy srác, akinek a biojában ki volt irva az Instagram neve is. Ugyanaz volt a vezetékneve, mint egy nagyon kedves ismerősömnek, és tudtam, hogy annak az ismerősnek van egy bátyja, de valamiért nem gondoltam, hogy ő most tényleg az a fiú, mint aki előttem pózol a Tinderen. Le se csekkoltam az Instagramját, úgy voltam vele, behúzom és majd meglátjuk. Elkezdtünk chatelni, majd átmentünk Instagramra beszélgetni. Ekkor rájöttem arra, hogy valóban nem volt véletlen az a közös vezetéknév, ő a nagyon közeli ismerősöm bátyja.
Próbáltam olyan gondolatokat felsorolni, minthogy „ez egyébként nem olyan kínos”; „igazából benne van a pakliban”. Ezzel a hozzáállással felvértezve indultam el vele randizni. Elmentünk kávézni valamelyik Café Freibe, és egy nagyon jót beszélgettünk. Éppen benne voltunk valamelyik témában, amikor – mit ad Isten – hátrafordultam, és megpillantottam a randipartnerem öccsét, az én drága ismerősömet, aki szintén egy randin ült az akkori barátnőjével. Ő is észrevett minket, és hát elég kínos volt a szituáció.
Én ezt úgy vettem, hogy a sors az arcomba üvölti éppen: „ne, ezt a fiút inkább hanyagold”, és én hanyagoltam is.
