Borítókép: DVDNEW Trailers
Mit is nézünk tulajdonképpen?
Bevezetőmben már leírtam, hogy a szöveg spoileres lesz. Annyiban pontosítanék, hogy valójában én sem tudom, miről szól a film, így nem is igazán tudok lelőni meglepő fordulatokat. Abban sem vagyok biztos, hogy pontosan hol kezdjem. Van ez a címben szereplő város, Asteroid City. (Farm Route 6, mile 75.) A várakozásommal ellentétben a város maga még csak a filmben sem létezik. Hiszen ez csupán az Edward Norton által játszott drámaíró színdarabjának helyszíne.
A film ebből kifolyólag két történetté válik szét. Az egyik a szélesvásznú, színes Asteroid City. A másik a 4:3-as fekete-fehér színház. Az utóbbiban látjuk, ahogy az író megírja a karaktereket, kiválasztja a rendezőt. Megismerjük az alapvető körülményeket Bryan Cranston narrációjában. Olykor olyan a hangulata, mintha az 1950-es évek televíziójában lennénk. A másik szál pedig már valóban az ‘50-es években játszódik.
A főszereplő fényképész és családja lerobban a sivatagban, Asteroid Cityben, ahol el kell tölteniük pár napot. Pont akkor érnek oda, amikor az Aszteroida napot ünneplik. (Kr.e 3008. szeptember 23-án becsapódott egy kis aszteroida, ennek az emléknapja) Egyszer csak, az egyik éjjeli program alatt váratlanul felbukkan egy idegen repülő objektum. Az objektummal együtt pedig a kötelezően hozzá tartozó alien is. A lény ellopja a kis aszteroidát, pózol egy fényképhez, majd ugyanazzal a lendülettel távozik is. A várost emiatt karantén alá veszi az amerikai hadsereg, és megkezdődnek a vizsgálatok. Az ártatlan állampolgárok, akik beragadtak a városba, egyre nehezebben viselik a vesztegzárat. A cigiautomata kifogyóban, a dalokat már mindenki hallotta, és egy tanórát sem lehet rendesen megtartani, mert a gyerekeket annyira leköti az alien. A későbbiekben az UFO visszatér, visszahozza a követ, majd újból távozik. A karantént feloldják, és mindenki elhagyja a várost, mintha sosem jártak volna ott. Röviden ennyiből áll a történet.
Keserédes kettősség
A narratíva kaotikussága ellenére sok mindent viszek magammal, mikor a film végén távozok a moziból, kezdve a kettősség érzetével. Alapvetően le kell szögezni, hogy nem rossz. Sajnos azonban elnéző sem tudok vele lenni, mert annyira nem jó. A felszínen megkapjuk azokat a dolgokat, amiket egy Wes Anderson filmtől várunk: szimmetria, pasztellszínek, abszurd, humoros párbeszédek. (You are not here! – We are not there!). Azonban ezekből sincs annyi, mint lehetne, vagy amennyit a rendező korábbi munkáiban megszoktunk. Rendszerint érezhető egy-egy kihagyott poén, vagy komplett cselekményszál.
Ahogy azt már megszokhattuk, a filmhez elképesztő színészgárda párosul. Jason Schwartzman, Tom Hanks, Scarlett Johansson, Margot Robbie, Alan Brody, Tilda Swinton. Felsorolni sem lehet az A kategóriás óriásokat. Alig van olyan jelenet, ahol ne egy-egy ekkora talentum szerepelne. Még az alien-t is Jeff Goldblum játssza, egyetlen egy megszólalás erejéig, a színházban, a háttérben.
Hatalmas a szereplőgárda. Éppen a karakterek száma miatt kissé olyan érzésem van, hogy van ugyan egy főszereplő, de rendszerint elhagyjuk, másokkal foglalkozunk. Ami nem lenne gond, csak ezáltal olykor fókuszálatlanná válik a film. Szétesik a számos történet számos karaktere miatt. Ehhez adódik hozzá az is, hogy ez egy színdarab, és néha meglátjuk a darabot előadó társulatot is, az íróval, rendezővel. Ember legyen a talpán, aki követni tudja.
Meg kell nézni még egyszer, mondta egy barátom, miután kijöttünk a vetítésről. Később olvastam, hogy a rendező is ezt mondta. „De lehetséges, hogy meg kell néznie az embernek még egyszer annak érdekében, hogy teljes legyen számára a kép. A második alkalommal lehet, hogy teljesebb lesz az ember számára, mint elsőre – már, ha lesz második alkalom.” Én pontosan ezt fogom tenni, mert egyelőre csalódás. Nem rossz film, pusztán ismerve Wes Anderson előző filmjeit, tisztán láthatjuk, az Asteroid Cityben megbújó két jobb filmet: egy sci-fit, és egy színházi filmet.
Mielőtt azonban nagyon lehangoló lennék, és bárkit is eltántorítanék a megnézésétől, ejtenék pár szót a pozitívumokról. Az első épp a rendező, mostanában az AI miatt felkapott stílusa. Vizuálisan hibátlan. A díszletek remekek. A Spanyolországban felépített sivatagi díszletvárost, ha egy szóval kellene jellemeznem, az lenne, „laknám”. Egyszerűen hibátlanul hozza az ‘50-es évek mára letűnt Amerikáját. A színészek, ha néha csak mondatokra is ugyan, de szerepelnek, igyekeznek mindent beletenni. Alexandre Desplat soundtrack-je kiváló, a felhasznált zenék éppúgy. A film néhány poénja olyan, amin még később is mosolygunk. Gondolok itt bizonyos párbeszédekre, a vonaton fedetlenül szállított atomtöltetre és egyéb abszurd jelenetekre.
Sok szál, sok irány
Alapjaiban számos dologról szól az Asteroid City. Már az elején megtudjuk, hogy a főszereplő felesége hetekkel ezelőtt elhunyt, amit az apuka nem mondott el a gyerekeinek. A megfelelő alkalomra várt, mivel azonban az nem fog eljönni, a bejelentésre a sivatagban kerül sor. Gondolhatnánk, hogy a film a gyász feldolgozásáról szól. Ezt erősíti az a jelenet is, amikor Jason Schwartzman (a főszereplő) a feleségével beszél. A Margot Robbie által játszott feleség jeleneteit kihúzták a darabból. Ezért hivatkoznak rá halottként.
A gyászt a család három lánya egy abszurd temetésen lerendezi. Utána harcolnak még egyszer Tom Hanks-szel, aki el akarja vinni a sivatagból a hamvakat. Spoiler: nem sikerül neki. A nagyfiú, Woodrow jeleneteiben azonban markánsan nem tér vissza édesanyja hirtelen, hetekkel hamarabb bekövetkezett halála. Az apuka pedig intim, érzelmi viszonyba kerül a híres színésszel, a Scarlett Johansson által játszott Midge Campbellel.
Értelmezésben nem elhanyagolható az alien felbukkanása sem. Onnantól ugyanis a gyerekek, ahogy azt megszokhattuk több Wes Anderson filmben, felnőttként kezdenek viselkedni. Igyekszenek reálisan látni a lény felbukkanását, annak hatását, és alapvetően igyekeznek megérteni mi történt. Ezt remekül ellenpontozza, hogy mind ők, mind a felnőttek interakciói tétovák, szedett-vedettek. A film pedig sokszor ezen jelenetek egymásutánisága, annak minden előnyével és hátrányával.
A felnőtteket az aliennel való, majdnem harmadik típusú találkozás után inkább foglalkoztatja mindennapi életük, mintsem hogy valaki repked felettük egy kővel. Amikor a kő visszakerül egy üzenettel, senkit nem érdekel, az mit jelent. Pillanatokig látjuk, és akkor is lerendezik annyival, biztos leltárba vették. Azzal, hogy valami villog a kutatóállomáson – feltehetően egy dátum, ami az űrből érkezik – nem foglalkoznak. Elintézik pár feltételezéssel, de igazából nem is érdekli őket. Midge Campbell-t jobban érdekli a saját magáról készített portré, mintsem amin az alien szerepel. Az UFO megjelenése helyett a legtöbb lakos gondolatait a karantén köti le. Igyekeztem minél később kimondani, de eljött a pillanat. Erősen lehet olyan sejtésünk, hogy részben a covid alatti karantén is megjelenik a filmben. Ha pedig ezzel a szemüveggel vizsgáljuk az adott jeleneteket, felvonásokat, azok erős társadalomkritikus beütést kapnak.
Alapvetően számtalan irányból elindulhatunk az értelmezés tekintetében, azonban, véleményem szerint nincs egy irány kijelölve. Tudom támogatni a kijelölt iránytól való eltérést, de az irány akkor is össze tudja tartani a cselekményt. Itt ezt hiányosnak éreztem. Elfogadom azt a gondolatmenetet is, hogy ezt a filmet csak le kell ülni és élvezni. Végezetül, egyszer még biztosan megnézem majd. Egyelőre viszont nem látom magam előtt, hogy egy kósza, „nézzünk meg egy Wes Anderson filmet” felkiáltásra vissza kiáltom, hogy Asteroid City!
