Borítókép: Kultúra.hu – Végvári Zsófia, művészettörténeti oknyomozó
– Beszéljünk egy kicsit magáról a laborról, honnan jött az ötlet ehhez az egészhez? Hiszen, te nem voltál mindig festményvizsgáló, sőt.
Valóban nem voltam festményvizsgáló – sőt, ezt a területet tulajdonképpen magamnak találtam ki 2007–2008 körül. Egészen odáig ismert és elismert látványtervezőként dolgoztam, főleg televíziós csatornáknak. Ha az első ötletet nézem, akkor most már minimum 18 éves történetről beszélünk.
Az egésznek személyes indíttatása volt. Édesapám, Prof. Dr. Végvári Lajos, a magyar művészettörténet elismert kutatója volt, több mint ötven tudományos mű szerzője. Halála után a műkereskedelem egyes szereplői megtámadták, és valótlanságokat állítottak róla a sajtóban. Én viszont pontosan tudtam, hogy édesapám mindig hű maradt a saját igazságához és amit megállapított egy festményről, az helytálló volt.
Ekkor fogalmazódott meg bennem az a nagyon egyszerű gondolat, hogy ha egy festmény létezik, akkor fizikai és kémiai tulajdonságai is vannak – akkor ezeket miért ne mérnénk meg? Tulajdonképpen egy ilyen „pofonegyszerű” ötletből indult az egész.
– Gyakran mondod, hogy a festmények beszélnek, mintha sajátos nyelven kommunikálnának, így én is így fogok hozzájuk állni – mit jelent ez a beszéd a gyakorlatban?
A gyakorlatban ez úgy néz ki – ha maradunk ennél a képnél –, hogy először „megkínozzuk” a festményeket, tehát fizikai és kémiai vizsgálatokat végzünk rajtuk. Van egy alapvizsgálati csomag, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy be tudjuk határolni a műtárgy keletkezési idejét. Ennek egyik legfontosabb eszköze a roncsolásmentes anyagvizsgáló, ami megmutatja, milyen elemek találhatók az adott festékben.
Az azonosított kémiai elemek alapján rekonstruálható a festékrecept, ami datáló értékű. Ilyen módon tehát a festmény tulajdonképpen „bemutatja” saját magát: elmondja, mikor készült, megmutatja magát mikroszkóp alatt, UV-fényben, infravörös tartományban. Például, ha egy festményen két szignó van vagy a szignó utólag került rá, az is egyértelműen láthatóvá válik. Ilyenkor a festmény identitását el tudjuk választani attól a névtől, ami rá van írva.
– Orvosi diagnózishoz hasonlítanád az eredményt, vagy inkább egy lezárult nyomozáshoz?
Mindkettőhöz lehet hasonlítani. Én azt gondolom, nagyon fontos, hogy komplex módon, holisztikus szemlélettel nézzünk akár egy élőlényt, akár egy festményt. Nem lehet csak egyetlen vizsgálatra hagyatkozni. Ha a bűnügyi párhuzamot nézzük: nem elég ujjlenyomatot venni. Kell mellé DNS-vizsgálat, helyszíni fotó, minden.
Ez egy komplex folyamat. És egy idő után az ember gondolkodása is átalakul: nem egyetlen választ keres, hanem egy összetett igazságot.
– Volt olyan eset, amikor a festmény már az első vizsgálatnál „lebuktatta” magát?
Igen, sajnos azt kell mondjam, hogy a festmények nagy része lebuktatja magát már az első vizsgálati fázisnál. Az általam kidolgozott festményvizsgálati eljárás öt alegységből áll. Három egységből áll a multispektrumú fotográfia, ennek során normál, UV és infravörös tartományban készítünk fotókat.
Ezután mikroszkópia következik és egy roncsolásmentes anyagvizsgálat. Ezek a vizsgálatok párhuzamosan futnak, nem lehet őket egymástól leválasztani. Ha például UV-fényben egy szignó gyanúsan viselkedik, azt mikroszkóp alatt azonnal ellenőrizni lehet. Nem lehet szétválasztani ezeket a folyamatokat.
Hiába UV-val kezdjük a vizsgálatot és látom, hogy nem odaillő részek vannak a festményen, akkor is végig csinálom a többit. Mert a fél igazság az nem igazság. Ez kicsit olyan, mint a matematika vagy a számítástechnika; I/O-rendszerű. Vagyis van 1-es és 0-ás, és addig csinálom, amíg valamelyik eredmény ki nem jön. Tehát itt nincs kérdés.
-„Ha kiderül az igazság az a baj, ha nem derül ki, akkor meg az.” Több ízben is belefutottam ebbe a mondatba amikor rólad olvastam. De mire értendő ez?
Az előbb beszéltünk a vizsgálati eredményekről, hogy nincs „talán” eredmény. Ha pedig kicsikét pszichológiailag megnézzük a hamisítások vagy csalások hátterét, akkor a megtévesztés esete áll fenn. Az emberi hitre alapoznak. Tulajdonképpen egy szalmaszál, amibe kapaszkodunk, valamiben hiszünk, hiszünk a szakértőnek, hiszünk egy szignónak, hiszünk egy festménynek, mert el akarjuk hinni azt, amit látunk. Kvázi készítünk egy álomvilágot, ami a vágyainkból tevődik össze. És amikor kiderül, hogy egy festmény nem az, aminek hittük, akkor ez a hit sérül. Ez borítja fel az ember belső egyensúlyát. Nem én okozom ezt, hanem maga az igazság.
Vannak magasan kvalifikált művészek, akiknek a műveit nagyon jó pénzért meg lehet venni. Na, ha valaki szerez magának egy ilyen presztízs értéket képviselő képet, akkor automatikusan abba a felső tízezerbe pozícionálja magát. Az ilyen esetekben kifejezetten nagy pofáraesésről van szó, amikor kiderül, hogy a falukon lógó kép hamis. Hogy őket átverték. Ezt pedig saját maguknak beismerni kifejezetten nagy csapás. Csalódnak a műtárgyban, csalódnak magukban és az ítélő képességükben. Ráadásul egy rakás pénzt kifizettek a semmiért.
– Hogyan közlöd az ügyfelekkel az eredményt, különösen, ha az eredmény nem kívánatos?
Ha már rejtélyekről beszélünk, maga a művészet is egy nagy misztikum, gondoljunk csak bele: előkerült egy lappangó Rembrandt, mert beazonosították 400 év után. Ez az embereket mindig motiválja. A művészet egy önkifejező eszköz és valamilyen módon mindenki szeretne kapcsolódni hozzá. Ez művészeti nyomozás, amit mi csinálunk.
A rejtélynek a feltárása, hogy hogyan csinálta azt a szerző, mikor csinálta. Amikor meg kell mondani, hogy mégsem kapcsolódunk ahhoz a rejtélyhez, az rám is bizonyos mértékű terhet ró. Egy kicsit olyan az egész, mint egy színdarab. Az alapsztori, hogy valaki vesz egy festményt és nagyon örül neki, hogy van egy gyönyörű képe egy neves művésztől, aztán jön a bonyodalom és körvonalazódik a dráma. Sajnos kiderül, hogy hamis a kép, összeomlik egy feltételezett valóság. Ilyenkor viszont nem hagyjuk magára az ügyfelet.
Dokumentáljuk az eredményt és segítünk a további lépésekben – akár abban is, hogy visszamenjen az eladóhoz vagy jogi útra terelje az ügyet. Fontos, hogy a vevő ne egy halálesetnek fogja fel az igazságot, hanem kezelje tényállásként, ami visszafordítható.
– Mi a leggyakoribb hiba, amit a hamisítók elkövetnek? Gondolom az egyik az, hogy nem tudnak időutazni.
Próbálnak időutazni. Az amatőrök azt csinálják, hogy ismert festő stílusára hasonlító festményre ráírják a vélt festő nevét. Előnyben is részesítik azokat a festőket, akiknek a szignóját könnyebb hamisítani. Például azoknak a művészeknek, akik nyomtatott nagybetűvel írták alá a képeiket. Az viszont már tényleg bűncselekmény. Nincs arra törvény, hogy te ne festhetnél egy adott festő stílusában, hiszen mondhatod, hogy neked ez a személyiséged.
Az már bűncselekmény, amikor ráírod egy ismert festőnek a nevét, akinek a stílusához stimmelhet az a szignó. De még az sem mindig számít annak például, hogyha mondjuk Rónai Egon fest egy festményt Rippl-Rónai stílusában, amire ő ráírja, hogy Rónai, akkor ő nem követ el hamisítást, hiszen őt Rónainak hívják. Valamelyik nap egy „nyomozóbarátommal” beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy ha valaki, aki nagyon jól hamisítja Vaszary Jánost és felveszi ezt a nevet, akkor ő legálisan ráírhatja a képre, hogy Vaszary J. Hiszen ez az ő neve. Ő csinálta a képet. Ilyenkor mit lehet tenni? Legbiztosabban csak az anyagvizsgálattal lehet leleplezni a hamisításokat.
– Egy jó hamisítvány képes megtéveszteni a szakembereket?
Én azt gondolom, hogy igen. Nagyon sokszor találkozunk olyan festménnyel, amihez jó hírű szakértők adják a nevüket. Tegyük fel, elhiszem, hogy nem feltételezte a képről, hogy hamis. De az probléma, ha egy szakértő csak fotó alapján próbálja a festményt értelmezni, illetve véleményezni, mert könnyű tévedni. Fotó alapján nem állapítható meg egy festményről, hogy eredeti vagy hamis. Azt meg kell fogni, meg kell szagolni, meg kell simogatni, meg kell vizsgálni, és én úgy gondolom, hogy egy UV-lámpa használata és a használatának megértése nagyon nagy segítségére lehet a szakértőknek.
– Felteszek egy, talán „millió dolláros” kérdést: előfordult már, hogy egy festmény történetében végül máshová jutottál, mint ahová a vizsgálat elején gondoltad?
Nagyon kitartó ember vagyok és addig csinálom, amíg az kész nincs és nem marad több kérdésem. Hogyha nem tudom jobbról megfogni a kérdést, akkor balról megyek. Biztos volt olyan, hogy tévedtem egyébként. Arra tudnám azt mondani, hogy gratulálok a hamisítónak, jó munkát végzett. Simán lehet egyébként. De elég kicsi az esélye.
14 évvel ezelőtt bevezettem azt, hogy nincs félvizsgálat, a teljes vizsgálatot mindig el kell végezni. Olyan ez, mintha elmennék orvoshoz, vért vesznek, és csak mondjuk a vérsüllyedésemet nézik. Nem. A többi dolgot is meg kell szépen vizsgálni, mert úgy fog majd kiderülni az eredmény.
– Lezárásul, mindenkinek van saját bölcsessége. Mi a Tiéd?
Két kedvenc idézetem van Csontváry Kosztka Tivadartól. Az egyik:
„Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindennel és mindenkivel szemben.”
A másik:
„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, igazságot csak Istentől nyerhetünk.”
Számomra ez a kettő, és nem csak azért, mert Csontváry festészete nagyon közel áll hozzám. Úgy érzem, ezeknek a mondatoknak a jelentése az, ami én vagyok.
