Borítókép: Grafika – Lövei Laura, a megjelenített képeket készítették – Rodler Lili, Marosfai Ádám és Czimber Márk
Egy teljes napot kell szánni a vallástörténelemre
Sokan mondták és olvastam is róla, hogy a Vatikáni Múzeumokat képtelenség gyorsan bejárni. Amikor beléptünk a kapuin az túlzás, hogy stoppert indítottam volna, de megjegyeztem magamnak a belépésünk pontos idejét. Csak miután végleg elhagytuk az épületet néztem meg újra. Négy teljes órát töltöttünk bent és még így is lehet, hogy kihagytunk pár dolgot.
A Vatikáni Múzeumok története egészen 1506-ig nyúlik vissza, ahol II. Gyula a hadvezér-pápa a nép számára is látogathatóvá tette a műkincstárat.
A palotakomplexum az 1400-as évek elején még csak a Sixtus-kápolna körül álló szárnyakból állt. Nem sokkal később a VIII. Ince pápa számára épített nyári lakot, a Belvedere-palotát is az egyre bővülő épületegyütteshez csatolták.
Hosszú évszázadok során nőte ki magát azzá az épületóriássá, amely elképedt látogatók ezreit vonzza és nyeli elnaponta, mintha ez a mennyiség semmi lenne.
Jelenleg 13 múzeumból áll az együttes és akkor még nem vettük számításba az összekötő épületeket, amelyek külön műalkotásoknak számítanak. Ilyen például a térképek galériája, a faliszőnyegek galériája vagy a Borgia termek.
Minden múzeum más-más korszakot idéz meg, és különböző korstílusok elemeit hordozza magában. Természetesen az épület maga és a festmények túlnyomó része az összekötő folyosókon reneszánsz stílusban készültek, hiszen ebben az időszakban kezdték el kiépíteni a komplexumot.
A Múzeumok jelenlegi formáját XIV. Kelemen és VI. Piusz pápasága alatt érte el. Az ő gyűjteményeiknek egy teljesen új szárnyat építettek ki. Ők hozták létre a világ legjelentősebb ókori római szobrokból álló gyűjteményét.
Ebben az említett új, klasszicistának nevezett szárnyban helyezték el XVI. Gergely etruszk és egyiptomi műkincsgyűjteményét.
IX. Piusz pápa létrehozott egy keresztény múzeumot, amelyben ókeresztény emlékeket állítottak ki. Ez főleg katakomba-feliratokból áll.
Nem túlzok, ha az útitársaim nevében is kijelentem, de a múzeumlátogatásunk egyik legjobban várt pillanata a Sixtus-kápolnába való belépés volt.
Az egész város, így a Vatikáni állam is az élő történelmet jelképezi. Számomra a kápolna jelentette azt, ahol a múlt a jelennel egyesül, hiszen ugyanarra a célra használják ma is, mint amikor megépült.
Ugyanúgy itt ülésezik a konklávé a pápaválasztások alkalmával, mint pár száz évvel ezelőtt. Még az is, aki nem hívő – mint jómagam -, érzi azt az éteri nyugalmat, amelyet az épület áraszt. Egy percig megértettem, hogy mi az, amiben olyan sok ember tud hinni és bízni.
A kápolnában található mennyezeti freskók voltak Michelangelo első fő megbízásai. Négy év alatt hozta létre ezt a csodát. Ami azonban ugyancsak lenyűgöző, az a falfreskó, amely az Utolsó ítélet névre hallgat. A freskó ugyancsak Michelangelo műve, de 25 évvel később készítette, mint a mennyezeti társait.
Templom-templom hátán
Séta közben, és ez egyáltalán nem túlzás, körülbelül 3-4 utcánként rá lehet bukkanni egy templomra. Mindegyik exteriőrje díszítetlen és teljesen átlagosnak tűnik. Az igazi csoda minden esetben a belső díszítettségben rejlik. Még a legkisebbek mennyezete vagy falai is freskókkal voltak borítva.
Városnézés közepette sokszor betévedtünk egy-egy templomba, de tudatosan csak két alkalommal kerestük fel Isten házát, a bazilikán kívül persze. Az egyik ilyen a Loyolai Szent Ignác templom volt, ahova a méltán híres mennyezeti freskó miatt mentünk.
A barokk festmény csodásan játszik a perspektívákkal és azt az érzést kelti, hogy az épület belseje sokkal magasabb, mint amilyen valójában.
A másik remekmű a templom kupolája, ami igazából nem is létezik. Az építkezésnél 1642-ben sajnos elfogyott a pénz, így nem tudták megépíttetni a megálmodott magasztos kupolát. Andrea Pozzo jezsuita testvérnek és festőnek jutott eszébe, hogy fessenek egy életnagyságú kupolahasonmást a mennyezetre, ami majd megtéveszti a látogatókat. A zseniális festmény 1685 és 1694 között készült el és mind a mai napig megvezeti az arra zarándokló embereket.
A másik templom az Il Gesú, a jezsuiták első temploma volt. Maga az épület a barokk építészet archetípusaként van számontartva. A belső túldíszítettség a már korábban látott templombelsőknél is kirívóbb volt, viszont amiért meglátogattuk az épületet az a jobb oldali beugróban elhelyezkedő olajfestmény.
A kép Jézust ábrázolja, amint egy harci zászlót ad át Szent Ignácnak. A képet körülvevő díszítés csupa arany, márvány és drágakő, ám az igazi csoda a kép mögött rejlik. Minden nap este fél hatkor szertartásosan, egy hangosbemondón elmesélik Szent Ignác történetét, miközben a templomot beborító freskók egy-egy pontját megvilágítják, ami éppen a történet aktuális részéhez kapcsolódik.
A nagy finálé az, amikor az előbb említett olajfestmény mechanikusan legördül és mögötte feltűnik Loyolai Szent Ignác ezüstözött stukkószobra.
Most csak a saját nevemben szólhatok, de számomra megunhatatlan volt a különböző templomok bejárása. Mindegyikben rejlett valami egyedi, ami felfedezésért kiáltott és nagy élmény volt a legkisebb részletekig kielemezni a látottakat.
A következő és egyben utolsó részben a város abszolút turistalátványosságait fedezzük fel, illetve gasztroélményekből sem lesz hiány.
