Borítókép: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház
A lovak bűvöletében
Peter Shaffer drámája egyből berúgja az ajtót egy nem túl hétköznapi alapszituációval: Martin Dysart sokat látott gyermekpszichiátert egy különösen nehezen nyíló kliens kivizsgálásával bízzák meg. Alan Strang, a 17 éves istállófiú ugyanis megvakított hat lovat egy Winchester közeli tanyán.
A brutális tett és az azt övező körülmények feltárása rátermett szakembert kíván – Hester Solomon bírónő ezért fordul Dysarthoz. A szakember és a fiú első találkozása még eredménytelen, ám ahogy sokasodnak az ülések, úgy rajzolódik ki a kép egy magára hagyott tinédzserről, egy diszfunkcionális családról és a rejtélyes Equus névre hallgató lóistenségről.
A darab végére már a nézők is tűkön ülnek, hogy megtudják, miért tette Alan, amit tett, és hogyan járul hozzá a finálé katarzisához Martin Dysart vélekedése egyénről és társadalomról.
“A neve pedig… Equus”
A József Attila Színház előadása már az elején kizökkenti a nézőt a megszokott színházi környezetből. A nézők a színpadon foglalnak helyet, és a játéktér jórésze a hagyományos bársonyszékekbe helyeződik át. A színészek is gyakran a közönségben foglalnak helyet, amikor pedig nem játszanak, nagyrészt akkor is látótérben vannak.
A helyszínváltások dinamikusak: Hargitai Iván rendező remekül bánik a térrel és a díszletelemekkel, egyszerre jeleníti meg Dysart irodáját, az istállót, és Alan visszaemlékezésének helyszíneit. A nézőtérre felhúzott hatalmas vetítővásznon pedig hol az Alan apja által oly sokat kritizált TV-reklámok, hol Huszárik Zoltán Elégia című kisfilmjének részletei pörögnek (melyben lovakat visznek a vágóhídra).
Az előadás másik fontos eleme a dob, amelyen Irmalós Gábor játszik. Az ütőhangszerek tökéletesen jelenítik meg a lovak vágtáját, a mentális vívódásokat és a darab végső katarzisát, amikor szemtanúi lehetünk a kiváltó eseménynek, azaz a lovak megvakításának. A dobszett különböző részei mind más típusú jeleneteket zenésítenek meg, így a néző már a megszólalásukkor előre sejtheti, mi fog következni.
Nem mehetünk el a színészek játéka mellett sem, amire nem lehet más szót találni, mint azt, hogy kiváló. Fila Balázs személyesíti meg Martin Dysartot, Fekete Gábor pedig Alant. Kettejük párosa rendkívül erős és dinamikus, a darab során kapcsolatuk remekül építkezik, és mindkettejük teljesítménye elképesztő, mind fizikálisan, mind alakítás szempontjából.
Nem mehetünk el továbbá a tánckar mellett sem, akik a lovakat személyesítik meg. Vad koreográfiára és dobütemekre mozognak, emellett pedig remekül hozzák a lovakra jellemző apróbb mozdulatokat is. Vasgyúró, Alan kedvenc lova, akit Lukács Dániel játszik, szintén kiemelendő; a végén az Ő hangján szólal meg Equus ítélete, és az addig némán játszó színész központi szerepbe kerül. Fontos megemlíteni továbbá Zöld Csabát, aki Frank Strangot, Alan édesapját formálja meg: a megtört, családja elől menekülő édesapa valódi mélységet kap általa.
Összességében kijelenthető, hogy az Equus nem egy hétköznapi előadás. A hagyományos színházi elemeket kreatívan újrahasznosító, a színészektől pedig rendkívüli erőt és jelenlétet követelő produkció igazi katarzist teremt, elgondolkodtat, és a néző biztosan nem fogja elfelejteni egy darabig. Aki teheti, mindenképpen nézze meg: bár bizonyos részei nehezen emészthetőek, az élmény és az ősi erő, ami árad belőle, nem távozik egy darabig az ember fejéből.
