Borítókép: Harza Tamás
Csóka Judit – aki alapvetően pszichológus, illetve pszichoterapeutaként tevékenykedik – magabiztos kiállással, egyfajta ráhangolódásként kezdte el Zalka Csenge Virág Mesemondók márpedig vannak című könyvéből Tarva, a vak mesemondó történetét. Mindeközben körbepillantottam az arcokon és azt figyeltem meg, hogy minden egyes jelenlévő meglehetősen átszellemülve hallgatta Juditot. Egykönnyen megállapítható volt az is, hogy ez az est különösen sokak érdeklődését felkeltette, hiszen alig egy-két szék maradt üresen.
Érdekesnek és cseppet sem szokványosnak találom azt, hogy valaki könyvbemutatóján nem saját, hanem más könyvének tartalmából való idézéssel kezdi.
Majd leült és elkezdte a saját gondolatatit is a közönség (vagy az ő szemében közösség, de erre később kitérek) elé tárni. Kezdte a pszichológia mibenlétét fejtegetve, azzal, hogy minden olyan szakmát érintő személynek, aki hivatásként emberek köré összpontosult ágat választott magának, elsődlegesen tapasztalatot kell szereznie, például elengedhetetlennek tartja a sok olvasást, műveltség megszerzését. A mesék világára ezt úgy vetíti rá, hogy meg kell járni a poklot, alvilágot és a mennyeket egyaránt, mely persze a való életre is igaz.
A terápia az ő megfogalmazásában gyógyító beavatkozás, melyhez bizony különféle ismeretek szükségesek.
Említette, hogy még a hipnoterapeuta képzés elvégzése során keltették fel figyelmét a mesék – ennek oka ismeretlen – és meglátása szerint egy mesemondó akkor tud jó, vagy éppen kiváló lenni, ha rendben van önmagával, ezáltal hatásosan átadni az adott mese üzenetét, illetve az sem hátrány, ha kifejezetten ismeri a mesét/meséket. A már a címben említett könyvében sokat foglalkozik azzal a kérdéskörrel, hogy a mesemondás a mondóra és hallgatóra egyaránt jótékony hatással bír, mert nyugodtságot hoz létre, illetve egy másfajta tudatállapotba ránt magával.
Elmondott pár általa fontosnak tartott történetet ezt illetően. Az egyik ilyen, hogy valaki éppen MR vizsgálatra készült és nagyon tartott tőle, ennek tudatában pedig elmesélte Benedek Elek Nap fája című meséjét, ez pedig olyan szinten hatott rá, hogy a végén teljes nyugodtsággal csinálta végig azt Judit szerint ezt teljes mértékben tudatosan kell csinálni, mert nem mindegy a kinek, mikor és miért, ezt pedig el is hihetjük neki, már csak a fentebb említett példából is kiindulva. Szerinte ugyanis a meséknek az is üzenete lehet, hogy egy adott élethelyzetben mindig lehet változtatni. A másik ilyen történet az volt, hogy a kardiológia osztályon a rehabra vissza-visszatérő, eleinte kételkedő pácineseknek lelki állapotán is erősen javított.
Továbbá megemlítette azt is, hogy férjével közösen tartanak ehhez kapcsolódó foglalkozásokat. A Székesfehérváron lévő Vörösmarty Mihály könyvtárban Meseföldrajz néven. Meseműhely címmel – mely kifejezetten felnőtteknek szól – pedig a Móri Lamberg-Kastélyban is szoktak ilyen összejöveteleket tartani.
Ezt amolyan bemelegítésként mondókákkal, illetve közös énekléssel szokták kezdeni, mondván nem lehet egyszerre félni és énekelni. Ezt itt is megtette, majd fonott kosarából elővette, szétosztotta a ritmushangszereit, hogy alkossunk egy „zenekart”, ekkor hirtelen olyan érzés fogott el, mintha épp egy óvodás foglalkozásba csöppentem volna, miközben tulajdonképpen ez egyfajta pszichoterápia. A lényeg, hogy semmiképpen sem volt olyan hatása, mintha egy könyvbemutatón lennék. Ekkor a közönség soraiból egy jól hallható kuncogás csapta meg a fülem, és persze mindenki egyetértően felnevetett rajta.
A könyvbemutató (vagy ha úgy tetszik pszichoterápia) végeztével körbe kérdezett, hogy ki hogyan érezte magát. Komoly válaszokat hallhattunk, de volt két viccesebb is, melyek befúrták magukat elmémbe:
„Én csak egy könyvet hoztam vissza, aztán itt ragadtam”
„Ilyen könyvbemutatón még nem jártam.”
Az est jó hangulatban telt közös nevetéssel és azzal is végződött. Teljes joggal.
